Harangszó, 1938
1938-02-13 / 7. szám
1938. február 13. HARANGSZÓ 51. „kérje hittel, semmit sem kételkedvén, mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Ürtól!“ (Jak. 1, 6. 7.) Mind a négy evangélium „Amen“-nel végződik. Templomi igehirdetésünket is ezzel zárjuk. „Ámen!“ ez az Isten nagy pecsétje. Mi azt kérjük a földön: „Ügy legyen!“ Isten azt feleli rá a mennyben: „Ügy lesz!“ Harmati Béla. —= Vége =— „E világon nyomoruságtok lészen,. Az az igazság, hogy az igazi keresztyén egyházat mindig üldözték. Egyszer csendesebben, máskor dühösebben, d: mindig üldözték. Az első századokban vadállatok elé vetették a keresztyéneket. Mai képünk a régi Róma Colosseum nevű cirkuszának romjait ábrázolja. E cirkusz homokján ezrével véreztek el Krisztus követői a kiéheztetett vad- illatok fogai között. A kép jól mutatja a cirkusz alsó építményét, melynek folyosói közül a szolgák adott jelre felbocsátották a keresztyénekre az ordító fenevadakat. A cirkusz páholyában pedig pogány arak mulattak a pokoli látványon. — A reformáció hitvallóit ez a világ ezrével küldte máglyára, gályára. Szovjetoroszor- szágban ma már alig egykét evangélikus lelkész szolgál. A többi a sírban, vagy Szibéria ólombányáiban. — Németországban százával sínylődnk börtönben a keresztyének. Magyar földön ma még itt nem tartunk. Nálunk e-világ nemcsak A résgl római cirkusz romfal. Valamikor ezrével szenvedtek homokján vértanúhalált a keresztyének. tűri a keresztyénséget, hanem látszólag támogatja is. Ámbár bizonyos, hogy azokért a pengőkért, amelyeket a világ támogatásként az egyháznak ád, — súlyos árt követel. Mikor pedig nálunk sokan a keresztyénséget csak üres politikai jelszónak használják, többet ártanak, mintha nyíltan üldöznének. Ez a világ csak addig támogatja a keresztyénséget, míg haszna van belőle. De mikor az egyház a világnak szemére hányja a bűnt és megtérést követel, akkor a világ elfintorítja az arcát. Pedig mégis csak ez a kötelességünk. Hirdetni Isten bűnt-p,vűlölő haragját. S hogy rajtunk csak Krisztus váltsága segíthet. Ez a hitvallás, — ez a keresztyénség. S ez mindnyájunk kötelessége. Még ha elveszítjük is miatta a világ rokon- szenvét. Még ha újra eljönne is az üldözések kora! „E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem i világot!“ Az orvos felmutatta. Itt a keresett boríték. Várkonyi a kezébe vette s megforgatta. — Ez az. Még a kávé nyoma is rajta van. Tehát Péter a cinkosa. Egyedül ő volt nálam, más senki, ö volt a tolvaj. — Jó ezt tudni. Legalább tudom, kit kell szemmel tartanom. Várkonyi az orvos felé nyújtotta a borítékot. — Kérem, tegye el és őrizze meg. S kérem, írjon a banknak, s tudja meg, mi ügyben írt nekem? — Nem írok. Ellenben felkeresem a bankot. A napokban ugyis dolgom lesz a fővárosban. Személyesen tárgyalom majd meg ezt a dolgot. S e levél másolatát meg kikérem. — Jó lesz. De most fogjunk Isten nevében a munkánkhoz. Az orvos felsegítette, átvezette, a hálóba, ott levetkőztette, beadta az injekciót, aztán ostyában az altatót. S mivel víz nem volt kéznél, kis pohár likőrt itatott rá. Aztán földre tette a tányért, pár csepp vizet öntött bele a palackból. Mikor végzett kinyitotta az ablakot. Egy széket tett az ablak alá, arra fellépett s már is ott állott az ablakban. S a következő pillanatban leugrott róla. Gyorsan az egyik fa törzse mögé lapult s egy darabig figyelt. Aztán tova sietett s csakhamar elnyelte a sötétség. Várkonyi betette az ablakot, becsukta a spalettát, a széket az asztal mellé állította. Aztán odaült az ágya szélére. A keze imára kulcsolódott s szivéből halk suhogással szállt fel az ima. Mikor végzett, elfujta a gyertyát, belefeküdt az ágyába s egy mély sóhajjal magára húzta a takarót. * * * A cselédség szobájában vígan voltak. Nagy hangon tereferéltek, jókat nevettek. Köztük volt Péter is. Elemében volt. ő vitte a szót. A szakácsnő az órájára tekintett. — Mindjárt kilenc óra. Aludni emberek. Péter ép ellent akart mondani, mikor éles berregéssel szólalt meg a csengő. A kocsis incselkedve szólalt meg. — Jócakát Péter! Te ugyan alig alszol az éjjel! Az uraság hív. Péter kelletlenül kelt fel. — Azt hittem, már elvitte az ör... A szót elharapta. Még idején kapott észhez. A csengő újból megszólalt. Hosszan, de szaggatottan berregett. — Siess Péter. Alighanem baj van, hogy így sürgetnek Péter neki indult. — Megyek no! Ne berregj már! De a csengő csak berregett. Péter most sietésre fogta az útját s csakhamar az ura előtt volt. Urát nagy jajgatás közt találta. Izgett, mozgott, forgolódott. Hol összehúzta a lábait, hol meg kinyújtotta. A szemét meg csukva tartotta. Péter az italra nézett. Jóleső érzés járta át a belsejét. Az italból jó sok elfogyott. A hatása már is megvolt. S remélni kezdte, el is végzi dolgát a por végleg, hiszen három adagot is szórt bele. Mit fog bajlódni még napokon át. Legjobb túlesni ezen mielőbb. Mire holnap Dénes úr megérkezik, elintézett dolog fogja várni. Pár hét múlva beleül a birtokba. I Talán még ez a kastély is az övé lesz. De övé bizony! Ezt nem engedi át másnak! Gondolataiból nyöszörgő hang ébresztette fel. (Folytatjuk.)
