Harangszó, 1938
1938-12-25 / 52. szám
1938. decembef 25. harangszó 411 Robogó vonat s rajt szolgálatot teljesít a vasutas; havas országút s rajt rója a kötelesség útját a csendőr; hideg utcasarok s ott posztói a rendőr; hatalmas kaszárnya s ott szolgálja hazáját a katona. Nagyon sokan vannak, akiknek számára még a karácsony is munkanap. Akik dolgoznak, hogy másnak legyen nyugodt karácsonya. Pedig nekik is van hazahívó otthonuk, kis családjuk... Testvérek imádkozzunk azért, hogy ezeknek is adjon karácsonyt az, aki robogó vonaton, havas országúton, hideg utcasarkon és kaszárnyában is tud a szívbe igazi karácsonyt adni! * Minden karácsonykor a börtönben tartott istentisztelet a legmegrázóbb istentisztelet, amelyet tartanom kell. Ünneplő ruha helyett durva daróc, családi hailék helyett büntetésre berendezett hideg falak, karvastagságú vasrács s a lélek mozdítása helyett szuro- nyos őr tereli a rabokat a fogház templomába. Karácsonykor gondoljunk a rabokra is. Hiszen karácsonykor éppen Az született meg. aki megkeresni jött, ami elveszett. Ö a mi egyetlen szabadulásunk. * Most pedig olvasd el Lukács evangélioma 2. fejezetének 1—20. versét. Ez volt az első karácsony s mindig ilven az igazi karácsony. Külsőségeiben nem volt ugyan káprázatos. Karácsonyfát, csillagszórót, gazdag ajándékok garmadáiét hiába keresed. Az igazi karácsony ennél sokkal több. Az történt, hogy Isten megszólalt az égben, bejelentette az evangéliomot, megváltó Krisztust küldött, néhány egyszerű pásztor boldog rettegéssel meghallotta, elhitte, utánajárt s boldog bizonyságtevéssel tért vissza előbbi foglalkozásához. Ma is ez a karácsony lényege. Minden múló földi ajándék fölött az a mi i igazi karácsonyi örömünk, hogy Isten kegyelméből Megtartónk született, megváltani minket bűntől, ördögtől, haláltól. Atyánk! Adj minékünk mindnyájunknak olyan karácsonyt, mint amilyent egykor a pásztoroknak ajándékoztál! Olyan egyszerűt, olyan igazit, olyan felségeset! —f. ÁDVENTÉJSZAKÁK. Mélyek és csodásak Ezek az éjszakák. Bennük harangszava Kondul a légen át. Most egymásratalál Mindazoknak vágya: Akiknek lelke a Krisztus jöttét várja Mintha tisztább lenne Most életünk, álmunk, Könnyebb földi útunk Min görnyedve jártunk, Fellegek vonatán Elindul a lelkünk... Ádventi éjszakák! Szent csodára leltünk. Gyarmathy Irén. Dunaszerdahely. (Hazatért). Nem volt háború és mégis j938. november 6.-án reggel, amikor az utolsó cseh katona is örökre elhagytja Dunaszerdahely t, olyan képet nyújtott a dunaszerdahelyi evangélikus elemi iskola, mintha tatárok jártak volna ott. Iskolánkat, mindjárt a mozgósítás után, szeptember végén, lefoglalta a cseh katonaság. Hiába tiltakoztunk, hogy egytantermű iskolánkra szükségünk van, mert különben szünetelni fog osztatlan iskolánkban a tanítás, az iskolát át kellett adni. De szerencsénk volt. Cseh katonaruhába öltözött magyar fiúk, alsó- és felsőszelii evangélikus legények költöztek be iskolánkba. Voltak köztük szudeta-németek is, kiknek szívük a cseh katonaruha alatt nem a csehszlovák Republikáért vert... Úgyhogy, amikor 1938 október 3.-án megjelentek az első magyar zászlók a du- naszerdahelyi házakon s minden magyar nemzetiszínű korkárdát viselt, az itt állomásozó katonaság nagy részének arcán nehezen titkolható öröm jelent meg. Másnap aztán, október 4.-én, amikor magyar zászlók alatt nagy felvonulás volt, a csehruhába öltözött katonaság (magyar és német fiúk), a cseh csendőrséggel egyetemben utat nyitott a magyar szabadság mellett tüntetőknek. A hatóság; járási főnök, jegyző, cseh hivatalnokok tehetetlenül nézték a nép akaratának ezt a csodálatos megnyilatkozását. És nemcsak a nép, hanem a katonaság ajkán is felcsendült az addig üldözött nemzeti imádság: „Isten áldd meg a magyart!“ ... Nemcsak a nép, hanem a katonaság is éltette Horthyt, Mussolinit, Hitlert, a magyar kormányt, a magyar szabadságot. Akkor láttam, hogy milyen hatalmas ereje van a léleknek!... Két nap múlva aztán felváltották a katonaságot s lekerültek a magyar zászlók, hogy csak egy hónap múlva kerüljenek fel végérvényesen... Iskolánkba cseh katonák jöttek. Kitűzték a cseh zászlót s iskolánkat úgy tekinteték, mint egy meghódított területet. Minél jobban múltak a napok, melyek nekünk hosszabbaknak tűntek fel, mint az elmúlt húsz esztendő, a csehszlovák katonák gyűlölete annál nagyobb lett. A tanterembe katonán kívül másnak nem volt szabad belépnie, pedig sejtettük, hogy ott sok minden nincs úgy, ahogy annak lennie kellene. Az esténként kihallatszó fejszecsapások sejtetni engedték, hogy megint egy pad, vagy egy szék, vagy egy képráma esett a cseh katonák dühének áldozatul. Az utolsó nap, nov. 5.-én. szombaton, reggeltől késő estig olyan lövöldözést vittek véghez a tanteremben, hogy azzal egy ellenséges hadsereget lehetett volna feltartóztatni. Mikor a lövöldözés megszűnt, hatalmas szögekkel belülről beszögezték az aitót és az ablakon át kiugrottak az utcára. így vettek búcsút iskolánktól... November 6.-án, vasárnap, végre megérkeztek felszabadító csapataink! Leírhatatlan örömmel fogadtuk őket... Szívesen adtunk nekik helyet iskolánkban, melynek a csehek által beszögezett ajtaját csak nagy nehezen tudtuk felfeszíteni. Borzalmas kép tárult szemünk elé! Iskolánkban minden össze-vissza volt törve-zúzva... Az ajtók rézkilincseit, sőt még az ajtózárakat is ellopták a csehek. Ellopták a villanyórát, a villanvlámpákat, a függönyöket, a faliképeket széttépték, Luther s Melanch- ton képét szitává lőtték, a tanszereket a szekrényből kidobálták s összetörték, az iskolás gyermekek könyvtárának legnagyobb részét összetépték ... Mondom, olyan volt a tanterem, mint egy harctér!... S ha már nem merték felvenni a harcot az élőkkel, legalább a holtak képei ellen harcoltak s Lutherünk s Melanchtonunk képét „agyonlőtték." De csak a képüket! A szelle miiket nem! Az a szívünkben él és hisz- szük, nemcsak a miénkben, hanem soksok testvérünk szívében s ez a lutheri szellem segítségünkre lesz, hogy kifosztott iskolánkat újból felszerelhessük!... • Tegnap Somorján voltam. Felkerestem az ott nyugalomban élő Marczy István evangélikus esperes-lelkészt, aki 38 éven át, 1887—-1925-ig, volt a duna- szerdahelyi egyház lelkipásztora. Amikor 1887-ben Dunaszerdahelyre jött, nemcsak a lelkészi állást kellett betöltenie, hanem ő volt az iskola tanítója is mindaddig, amíg a dunaszerdahelyi elemi népiskolánál az állam a tanítói állást A hazatért dunaszerdahelyi iskola.
