Harangszó, 1938
1938-12-11 / 50. szám
394. HARANGSZÓ 1938. december lí. vagyunk ezzel. Rossz példaadásunkkal, hány embert vezettünk helytelen útra? Esetleg csak kétértelmű szavak által. Ezt soha többé nem tudjuk jóvá tenni. A vízbe dobott kő is mindig szélesebb hullámokat hoz mozgásba. Lehet, hogy jóvá kell valamit tenned, vagy valamit bevallanod. Esetleg nagyon sajnálod az esetet, de itt nem elég a sajnálkozás, cselekedni kell. Tán meg kell az egészet írni egy levélben vagy személyesen odamenni s bocsánatot kérni. Igen, csak menj oda s kérj bocsánatot. Nemcsak Istentől, de emberektől is. összes vétkeink közül a legnagyobb mégis csak az Isten ellen való vétkünk. Bűnös utunk ott kezdődött, hogy elhagytuk az Istent. Boldog ember, aki felismeri ezt az igazságot s azt ki is mondja: „Atyám, vétkeztem!“ Ford.: W. J. Templomos keresztyénség. Aki reápiilant erre a két képre és szereti egyházát, annak felderül a szive: városi nyitott templomkapu templomjáró hívek menetével. Szülők kézenfogva vezetik gyermekeiket és a férfiak nem tekintik férfiatlannak a templomséget! Ezt parancsolja az Isten, mert hit csak az Ige hallásából fakadhat. Templomos keresztyénséget! imádkozza evangélikus egyházunk. Isten szent Lelke gyújtsa hát lángra a meghidegült szíveket, kiket csak Sylvester estéjének elmúlásra emlékeztető temetői borongása tud megindítani Isten háza felé és világosítsa meg az elméket, hogy nem szív a „templomos keresztyénség“ láttára. Aki a két képre néz, az a benyomása, mintha közben semmi sem történt volna. Az emberek ugyanúgy jönnek ki, mint ahogy bementek. Lehet, hogy a prédikációnak néhány érzelmesebb szava megragadta őket, lehet, hogy megfürdették lelkűket a templom gyer- tyás, meleg hangulatában, de több nem Templomba -*■ templomból. Isten hiv magához — hten küld az emberekhez. látogatást. Képeink beszéde szerint a gyülekezet apraja-nagyja, öregje-fiatal- ja bejáratos vendég az Isten házába. S ha felvillan előttünk falusi gyülekezetek hangulatos vasárnap délelőttje, a festői- ség gyönyörén túl megérzünk valamit a Lélek öröméből. Mikor a tisztára söpört, akácfáktól keretezett utca felett megcsendül a harangszó, az apró házak kapuiból öreg fejkendős nénikék, csizmás, súlyos léptű, munkában edzett férfiak s piros arcú fiatalok lépnek ki. S míg a napsugár fényt vet az útra meg a fehérfalu templom nyitott ajtajára, énekeskönyvvel vonul a fekete ünneplő sereg az Isten hajléka felé. Telt templomban a prédikátor szavának a súlya is más, mint üres kongó falak között, hol csak itt-ott lézeng egy-két unatkozó lélek, mert a hirdetett Igét hívő lelkek reádobbanó szíve veri vissza. Az ének is jobban zúg tömött padsorokban s még azoknak a szívét is sodrába kapja, akik nem akarnak Istennek dicséretet zengeni. A gyülekezetnek, a lelkipásztorának, de magának az Istennek is drága vasárnapi öröm, ha megtelik a templom. Ezért hát: Templomos keresztyénséget! Ezt sírják lelkipásztorok, kiknek nagy keserűsége, hogy gyülekezetük nem gyülekezik össze az oltár előtt és a szószék alatt. Templomos keresztyéntarthat igényt evangélikus névre a sátoros ünnepek templomjárója, akinek névnapi ritkaságú alkalom az evangélium hallgatása. Képeink templomos keresztyéneket ábrázolnak, ezért derül fel láttukra minden egyházát szerető szív. E két kép azonban nemcsak felderíti az egyházát szerető szívet, hanem össze is facsarja. Istennek nem lehet tömegmegmozdulásokkal, még tömött templomokkal sem kedveskedni s semmiféle cselekedettel, még templomjárással sem tetszeni. A szívek vizsgálója a szíveket nézi és ■ megszomorodva látja, hogy a fej meghajlik ugyan a lelkész imádsága alatt, de a szív nem forr oda az istentiszteleti imádsághoz, mint segítő szárnyhoz, mely mindenki kérését Isten elé akarja vinni. A tömött padsorok csendjéből hányszor hiányzik a lélek csendje, mely Isten halk és csendes szavára figyel. A befelé igyekvő és kifelé tartó emberek lépteit sokszor a megszokottság vagy a „vallásos kötelességek teljesítésének“ a nemes, de nagyon is emberi gondolata vezeti és nem éhezés és szomjuhozás az Igére, őrizzen meg az Isten a templomos keresz- tyénségtől, mely azt hiszi, hogy a ke- resztyénség külső cselekedetekből és nem a szív odaadásában áll. Még egy másik értelemben is össze- fac'sarodik minden egyházát szerető történt. A templomi óra olyan számukra, mintha hétről hétre kirándulást tennének egy szigetre, gyönyörködnének a virágokban, hallgatnák a patak csobogását s azután újra visszatérnének a régi földre, amihez a szigeti kirándulásnak semmi köze. Isten őrizzen meg a templomos keresztyénektől, akikben a templomi óra nem hozott változást. Nem több bennük a szeretet, mint templom előtt, nem mélyült el bennük az Isten akarata iránt való engedelmesség és nem gyúlt fel szívük szolgálatra. Keresztyénségük időben vasárnap délelőttre, térben pedig a templomba szorul. Ezért nem lesz műhelyük, dolgozószobájuk, gyári munkahelyük és szántóföldjük templommá, hol Istennek szolgáló lélekkel járnának. Keresztyénségük vasárnapi keresztyénség, aminek láttára összefacsarodik ez egyházát szerető szív. Templomos keresztyénséget! Isten őrizzen meg a templomos keresztyén- ségtől! Ugyan ki érti ezt az ellenmondást? Az, aki tudja hogy a keresztyén élet templomjárás nélkül elképzelhetetlen, de ugyanakkor azt is tudja, hogy a keresztyén élet több mint templomjárás. Templomba a szívedet vidd, de templomban megújult szívvel járd a hétköznapok útját! Veöreös Imre.
