Harangszó, 1938
1938-12-04 / 49. szám
386 HARANGSZÓ 1Ö38. december 4, A tékozló fiú nem azt mondta: „Bátyámhoz akarok menni.“ Ez ugyan kiebrudalta volna. Bizonyára van köztünk is elég sok olyan testvér, aki „elveszett“ testvérét szívesebben fogadná vissza, mint a példázatbeli idősebb fiú. Vannak, akik nagyon örvendeznének, ha az atyai hajlékba visszatérő testvérüknek szolgálhatnának. De nálad most nem az a fontos, hogy testvéreidet keressed. Ne nézz most az emberekre. Többről: Atyádról van szó! Majd azt mondom neki: „Atyám vétkeztem!“ Atyádnak mindent megmondhatsz, a legborzasztóbbat, a legszomorúbbat is. ő megért téged. Úgy is tud mindent, hisz mindent látott. Amit senki ember fiának meg nem mondhatsz, azt is közölheted vele. Azt mondom majd: „Atyám!“ Igen, csak szólítsd nevén, csak mondd így: „Atyám!“ Mondd ki bátran! Tegezzed bizalommal! Ne mondd őt „Úristennek“ s „Teremtőnek.“ Szólítsd gyermeki bizalommal és ragaszkodással egyszerűen „Atyámnak.“ Ez oly szépen hangzik. Ha aztán kezeid imára kulcsolódnak, mondd ki azt is: Uram Jézus! Ismerek egy apát és egy anyát, akik mikor megf tudták, hogy tengeren túlról hazaérkezik „elveszett“ fiúk, kimentek a kikötőbe s ott várták a hajót. A fiú súlyos beteg és teljesen béna volt, annyira béna, hogy még a szempilláit sem tudta mozgatni, lehúnyni. Hűségesen, szemrehányás nélkül ápolták s naponta beszéltek neki az Üdvözítőről, ki minden vétket megbocsát. A beteg nem igen reagált szeretetükre. Egy nap az édesanya szíve nagyon búsult, hogy fia ilyen keményszívű. Istenhez kiáltott, aztán fia betegágyához ment s így szólt: „Vilmos! Ha megértesz, görbítsd be ujjadat!“ Anyai szíve tele volt szeretettel és aggodalommal, odahajolt fia fölé s csak ezt az egy szót súgta fülébe: „Jézus.“ Mikor fia ezt a nevet, mely minden név felett való, meghallotta édesanyja ajkáról, begörbítette ujját, pedig teljesen béna volt. Ettől- fogva édesanyja megnyugodott, megvigasztalódott. Bár mozdulna meg azok közül is valakinek az ujja, aki ezeket a sorokat olvassa s akinek a belső embere béna s nem tudja mit tegyen, hogy kegyelemben részesüljön. Bár az ilyenek közül mondaná ki valaki, ha remegve is, ezt a kérő, ezt a kereső szót: „Atyám!“ Ford.: W. J. Felvidéki levelek! Kedves Testvér! November hó 15.-én kelt lapodat ebben a pillanatban, tehát csak 23.-án kaptam kézhez. Azért is ilyen későn, mert közben szűkebb hazám Csetnek visszacsatolása érdekében Pesten jártunk kül- döttségileg, ahonnan s éppen Csetneket illetőleg a legszebb reményekkel eltelve tértem vissza. Mert Csetnek a visszacserélendő területek között talán az első helyet foglalja el s a legilletékesebb helyeken volt alkalmam meggyőződni róla, hogy a magyar kormány mindent megtesz, hogy Gömörnek ez az Istenáldotta, természeti szépségekben és kincsekben gazdag része vissza kerüljön Magyarországhoz. Bátran merem állítani, hogy Csetnek lakossága az anyaországnak ezt a nagy érdeklődését, a magyar állam eszme iránt tanúsított ragaszkodásával s odaadó hűségével mindenhez ami magyar — meg is érdemelte. Megkeresésed azonban bizonyára a menekülésemmel kapcsolatos körülmények s előzmények adatainak közlését célozza. Hát kedves testvér, a mi lelkűnkben már hosszú hónapok óta ott kavargóit, háborgott, forrt az a kimondhatatlan vágy: visszakerülhetni, a mi forrón szeretett édesanyánk, édes magyar hazánk keblére, akivel együtt ha kell szívesen leszünk koldusok, de a reánk szakadt 20 évi átoknak azt a súlyos terheit tovább hordozni már meguntuk; meggyűlöltük azt az uralmat, amelyben az utolsó utcasöprőig mindenki szabadon rúghatott rajtunk csak azért, mert magyarok voltunk; csak azért mert a rabsorsban megnyugodni nem tudtunk s önérzetünk nem tűrte azt a méltatlan bánásmódot, amelyben részesültünk. Húsz hosszú év alatt pedig ebből bőven kijutott. •De ismét eltértem a tárgytól. Tehát Csetnek! November van. Szerdai nap. Az evangélikus egyház 1217-ben emelt több, mint 700 éves templomának hatalmas tornyán reggelre ott lobogott a magyar nemzeti színű lobogó, amit ifjúságunk helyezett el éjjel, olyan sikeresen engedve azt le a legfelsőbb dúctól egy vaskarikára felszerelve a villámhárító drótján, vagy 5—-6 méter mélyRozsnyón jártam ... Rövid idő múlva semmi különöset nem jelent ez a cím, legalább is nem a nyilvánosság számára. Ma azonban a felfedezők érzésével lépjük át a régebbi trianoni határt. Ma az örömtől lázas, felejthetetlen napok után kíváncsian, saját szemünkkel is látni és a magunk fülével hallani is akarjuk azokat, akik 20 évvel ezelőtt sírva és tehetetlenül tekintettek az emberi rosszakarat sátáni szeszélyével meghúzott határok mögül felénk. A régi határnál. A novemberi reggeli sötétségben éri el vonatunk a régi határállomást, Somoskőújfalut. A vonat az állomáson túl megáll. Gondolkodás nélkül, minden előzetes megbeszélés nélkül ugrálunk le a vonatról. Érezzük, hogy a kidöntött határt jelentő táblát, gondolatban nekünk is ki kell döntenünk. A hitetlen Tamás szemével néztük a régi világot jelentő már kimúlt táblát, csak akkor, amikor meg is érinthettük, hittük el, hogy valóban a múlté már. Oh hogy zuhogott szívünkben és ajkunkon a magyar imádság szava! A halál kemencéi... Még a vonat kereke is vidámabban, frissebben csattog, mintha érezné, olyan síneken rohan, amelyeken 20 év óta nem magyar kéz irányította vonat szalad. A hajnali pirkadás- ban a felszántatlan földeken, dombok tetején óriás vakondtúráshoz hasonló dombokat látunk. Később fedezzük fel ezekben, a csehek által annyira dicsért s a maguk szimplaságában is annyira félelmetes erődöket. Micsoda néma fenyegetés lehetett az erődöknek száza a szántó-vető magyar számára! I Amerre a szeme látott mindenütt ezekben akadt meg. Az élet mezején a halál kemencéi ezek a durva nagyfalu építmények. Nem tudom, a pacsirta nem felejtett-e el énekelni, amikor a magasból lenézett? Kívül is félelmetesek, de belül a szűk párlépéses területű szobácskábán fojtogatja az ember torkát a döbbenet érzése. Bizonyos, hogy azok, akiknek belül kéllett volna megindítani a géppuska tüzét sokkal jobban féltek volna, mint, akikre ráirányozták volna a halál jégesőjét! A halál csapdája minden ilyen kis erőd. Meggyőződtem róla, hogy még a legcsehebb katona sem szívesen maradt éjszakára ebben a félelmetes halál kemencében. Falvak... városok... Sok bevetetlen területet látunk. Nem volt idő a szántásra, vagy nem volt ember. Csak reménykedni tudó, sírva is vetni tudó ember földjén zöldéi a vetés, de mindenütt friss földet fordít már az eke, az ősz úgy látszik bevárja míg kizöldül az új vetés. Apró falvak, nagy diadalkapukkal, régi, foltozott tetejű házak, virító magyar hármas színnel futnak el mellettünk. Minden kis díszítésre alkalmas tenyérnyi helyen nemzetiszínű zászlónk, kormányzónk arcképe. Karcsú tornyok ablakaiból is ugyanaz a színű zászló int felénk. Fülek vára romjain villanylámpák és reflektorok lámpáin csúszik meg a novemberi és mégis tavaszi napsugár. Este, amint láttuk ezerfénnyel hinti tele az egész vidéket, s azt beszélik, még a romok is megfényesednek és életre kelnek a magyar örömtől. Lassan beérünk a hegyek közé, integető emberek kiáltanak kivirágozott vonatunk felé jó reggelt. Az állomások friss betűkkel hirdetik: visszatért a régi, 20 észtén- I dőn át áhított és álmodott magyar világ. Rozsnyó tele zász-
