Harangszó, 1938
1938-08-14 / 33. szám
262. HARANGOZÓ 1938, augusztus 14. téstől, a szeretetre és kegyelemre való emlékezéstől. Csak el, csak el, jó messziré! Mert az atyával való közösséget, az atyai szeretetet nem lehet tovább kibírni. Nem vehet részt mindenben, amiben szeretett volna részt venni, mert édesatyja szeme ellenőrizte minden tettét, minden lépését. Az atyai hajlék szűknek bizonyult, úgy érezte magát, mint rab a börtönben. Neki szabad levegő, szabad mozgás kellett, azt pedig megtalálja a messze idegenben. Ügy vélte legalább. Lehet, hogy olyas valaki is olvassa e sorokat, akinek istenfélő szülei voltak, de haragban vált el tőlük. Ha szavaim által találva érzed magad, kedves olvasóm, tudd meg, hogy a szüléidtől való eltávozással, elrúgtad magadtól a negyedik parancsolat ígéretét: jó dolgod lészen a földön! Egyben kihívtad magad ellen Istent, aki ezeket mondja: „Aki megcsufolja atyját, vagy megutálja anyjának tanítását, szemét kivájják a völgynek hollói, vagy megeszik őtet a saskeselyű fiai.“ (Péld. 30, 17.) Ha nézed elrontott életedet, ha egyik csapás a másikat éri, ha semmi sem sikerül, bármit is kezdesz, talán rájösz arra, hogy ez azért van, mert vétkeztél szüleid ellen s most átok alatt nyögsz, mivel Isten haragja ellened fordult s mindaddig ellened lesz, míg bűneid súlya alatt össze nem törsz s nem esedezel bocsánatért. Isten Igéje is felszólít erre. Ha azonban erre nincs erőd, fohászkodj Istenhez s az ő szeretete megadja a szükséges erőt. Igen, fordulj Istenhez! Ford.: W. J. Péterfy Sándor és alkotásai. Irta: Benedek Vince. „Nincs más jócselekedet, egyedül az, amit szeretet által teszünk.* Ide s tova egy negyed század telik el azóta, hogy behantoltunk egy sírt, ott a főváros Kerepesi temetőjének díszsírhelyén, amelyet ma, az emlékezés meghatott, szomorú szavaival keresek fel. Akinek nevét a sir felett emelkedő művészi márvány oszlopára felvésték, beírta nevét minden magyar tanító szivébe és a magyar nevelés történet lapjaira. Ez a csodálatos lelki finomságokat magában egyesítő férfiú: Péterfy Sándor, a magyar tanítók atyja, az Eötvös-alap elgondolója és megtestesítője, evangélikus egyházunk dísze és büszkesége. Most, amikor megemlékezem róla, Az elvesztett haza. Regény. Irta: Hamvas József. 8 Az 1670—71. iskolai évet már nem is fejezhette be Pomarius a kollégium új épületében, mert Spankan Páris császári generális katonai erővel elfoglalta és Pomarius kénytelen volt iskolájával meg nem felelő szűk helyiségekbe vonulni. A következő évben meghalt kis fia, de már nem temethette el temetőben, mert a temetőt is elvették az evangélikusoktól. Rövid időre megfordult a helyzet. Kuruc csapatok elfoglalták Eperjest és visszaállították a politikai és vallás- szabadságot. De a szerencsétlen györkei ütközet széttörte a kuruc hadat és Eperjes ismét a császári sereg kezére került. Kegyetlen bosszút állnak azért az örömért, amivel az eperjesiek a kuruc csapatokat fogadták. Az evangélikusoktól elvették a templomokat, az iskolákat, a lelkészeket és tanárokat elűzték. Pomarius még ezekben a nehéz napokban is kitartott az utolsó pillanatig. Ahol lehet, szóval, tanáccsal, tettel segít, amint tud. A városi tanács több ízben kér tőle és tanártársaitól tanácsot. Az iskolára, tanárokra, tanulókra az utolsó pillanatig gondja van. Még a papok is rábízzák, hogy legyen szószólójuk a gyűlölködő fegyveres elnyomókkal szemben. Végül Pomarius is áldozatul esik. nemcsak Péterfy Sándort, a szív emberét idézem, hanem Péterfy Sándort, a kiváló nagy nevelőt is, aki úttörő munkát végzett a magyar nevelés mezején. Habár Péterfy Sándor élete és működése úgy vonult be a magyar tanügyi históriába és a tanítói köztudatba, hogy munkásságának nagyobb hányada a tanítói közéletben való szereplésre esik. De, ha semmi egyéb nem fűződnék nevéhez, mint hogy életre hozta a tanítók országos segélyegyesületét: az Eötvös- alapot, egyedül ezzel is ércnél maradandóbb emléket állított volna magának. Az Eötvös-alap a kartársi összetartásnak tudniillik olyan nagyszerű kifejezője, amely a maga nemében úgyszólván páratlan. Ezt csak egy Péterfy Sándor, ez a gondviselésszerű férfiú tudta megtervezni, — az a Péterfy Sándor, aki inig élt, a legmelegebben dobogó szívet hordta keblében, akit ezért is neveztek el a szív emberének. A jó ember hatványozott mértékben tud szeretetet éb1673 március 14.-én el kell hagynia Eperjest. Hatvan diákja kíséri Szepesváral- jáig. Innen a lengyel hatóság űzi tovább. Nemcsak az fáj neki, hogy gyönyörűen felvirágzó munkája így megsemmisült, hanem, hogy azon az úton, amelyen néhány esztendő előtt, mint valami diadalúton, jött be, most mindenütt szomorú pusztulás fogadta. Az evangélikus lelkészek és tanítók elűzve, a hívek zaklatva, börtönbe vetve, a császári hadaktól koldussá téve. Mindenütt romok. Rózsahegyen érte utói Sóváry, aki Pozsonyban hallotta az eperjesi események hírét. Egymás nyakába borultak. Mindkettőnek tele lett a szeme könnyel. —- Hát így el lehet tiporni az Isten igéjét? — fakadt ki keserűen Sóváry. — Édes fiam, a mi véges értelmünkkel akarunk belelátni az Ür szándékába? Bízzuk minden utunkat Öreá. Menjünk, amerre rendelése vezet és keressük őt rendületlen hittel. — De az áldott munkát elpusztította az átok! — A tavaszi fagy is nem egyszer letarolja a virágzást, mégis minden évben új tavasz jön és új virágzás. ■— A magyar ifjúság elveszíti benned nemes mesterét. —- Áldom érte az Urat, hogy eddig megengedte itt a munkálkodást. Szentül hiszem, hogy az a mag, amit elvetettem kikel. És ha egyszer lesz valaki, reszteni önmaga iránt, még akkor is, ha nem célja az ő szeretetének embertársai részéről való viszonzását átvenni; csupán azért sugározza mindenki irányában a szeretet éltető melegét, mert a szeretet egyéniségének a lényege, lelki berendezésének alapvonása. Egy nagy ember szellem-alakja van itt előttünk, akinek a teste porrá vált, egyesült az örök anyafölddel. És minél api óbb részecskére bomlik: a szíve, a lelke annál nagyobbra nő előttünk. Mint ahogy Lévay József mondotta Arany Jánosról: „Üdítő fény sugárzik szelleméből és nemes gyönyör vele társalognunk.“ — Egy ember van itt előttünk, szelíd jóságos szemeiben a tiszta égbolt derűjével. — Egy melegen lüktető szív, amelynek minden dobbanása ugyanazt az imádságot ismétli szüntelen: Legyünk emberek, testvérek és magyarok! Egész egyénisége, egész lelke a haza és felebaráti szeretet szent fogalmával telik el. Hozzá hasonló minden században csak aki megfujja a hitért és szabadságért a feltámadás harsonáját, akkor ezek, akiket az eperjesi akadémia nevelt, eljönnek keletről és nyugatról a zászlók alá. Sóváryt egy kissé megnyugtatta ez az erős hitű beszéd. Pomariusékkal maradt. Együtt ment velük megnézni Li- kava várát, aztán tutajon folytatták útjukat Zsolnáig. Szekereiket elküldték a rendes úton. Április 28.-án, délután kötöttek ki Zsolnán, ahonnan nyolc nappal ezelőtt űzték ki a császári biztosok a többi lelkésszel együtt az öreg Ladivér Illést. A hónap végén érkeztek Csacára. Pomarius és Sóváry elbúcsúztak. — Visszahoz-e még számunkra a Gondviselés? — kérdezte a magyar úr. — Megismertem a magyart, — mondotta erős hittel Pomarius, — és meggyőződésem, hogy ezt a kiváló népet nem hagyja elveszni az Ür. IV. Kioltott fáklyák. Lipót felfüggesztette az ország alkotmányát, aminek megtartására koronázásakor esküt tett. De jámbor leikével el lehetett hitetni, hogy ez az eskü nem kötelező, ha a cél úgy kívánja. Magyarország kormányzójává Am- pringen János Gáspárt nevezte ki, a német lovagrend nagymesterét, aki úgy nézett Magyarországra, mint valami dú-
