Harangszó, 1938
1938-07-24 / 30. szám
240. HAftANGSZÓ 1938. július 24. között. A munka csak célja szerint különböző. Kétféle: aszerint, hogy Isten szolgálatában áll-e, vagy a Sátán szolgálatában. Munkánknak tehát nem az adja meg az értékét, hogy előkelő állásban, vagy egyszerű műhelyben mesteremberként, vagy az eke szarva mellett szántóvető képében végezzük azt, hanem az, hogy mennyi benne a szolgálat. Erkölcsileg esetleg többet ér annak az egyszerű mesterembernek a lelkiismeretesen, becsületesen elvégzett munkája, mint talán egy magasabbrangú hivatalnoknak robotszerűen elvégzett léleknélküli munkája, akinek az csak kenyérkereseti lehetőség. Isten nem egyforma helyre állított bennünket. Az élet hadseregében tisztekre is, de közkatonákra is szükség van. Az a fontos, hogy ki-ki a maga posztján lelkiismeretesen dolgozzék s becsületesen dolgozzék s becsületesen végezze a reá bízott feladatot. Az ilyen munka Istennek tetsző, hazának használó és embertársainkat segítő szolgálat. „Egymás terhét hordozzátok.“ Mondja az írás. Ilyen szemmel nézve a munkát, azt megszeretjük, sajátunkká válik és szervesen hozzánő életünkhöz s annak hiánya hiányossá, üressé teszi életünket. A természeti világ úgy van megalkotva, hogy minden ép embernek dolgoznia kell. S így van ez bölcsen. Munkánk másodsorban kenyérkereseti mód. A mindennapi életben egyik ember könnyebben, a másik nehezebb munkával keresi meg kenyerét. Mindenesetre a nehéz, vere.itékes, de becsületes munkával szerzett kenyérkereset erkölcsileg értékesebb, mint a könnyűszerrel, talán potyán, esetleg egy kis hamissággal, csalással szerzett kenyérkereset. Az ilyenfajta munkát a közvélemény is kevésre becsüli. Találóan fejezi ki ezt a magyar közmondás: „ebül szerzett jószágnak, ebül kell elveszni.“ A mindennapi élet is igazolja ezt a megállapítást. Mindnyájan ismerünk eseteket, mikor a sorsjegyen nyert nagy összeg csakhamar semmivé vált, s a nyert pénznek alig volt valami láttatja. Az ilyen jószágon kevés az istenáldás. Ha a munkát terhesnek tekintjük, úgy különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy mások munkáját, sorsát, magunkéhoz viszonyítva könnyebbnek lássuk. Mindenki a maga munkáiét tartja a legsúlyosabbnak, a maga sorsát a legnehezebbnek. Pedig ebben a szemléletben gyakran sok a Játszati csalódás. Rendszerint úgy vagyunk ezzel a dologgal, mint az a két országúti vándor, akik bátyúval a hátukon ballagtak a nyári hőségben az úton. Fáradtak voltak, nehéz volt a hátukon a teher, meleg is volt. Egyszercsak azt mondja az egyik a másiknak. Te könnyen vagy, mert a te zsákod könnyebb. így felel a másik: én meg úgy látom, hogy a tied könnyebb. Megegyeznek, no cseréljünk hát. Egy kis idő múlva azt mondja az egyik: mégis csak add vissza az én zsákomat, mert az könnyebb. Én is éppen ezt akartam mondani, — szólt a másik. — így vagyunk csaknem mindnyájan. A magunk elfogult szemével mások sorsát könnyebbnek látjuk. Vagy mások bajai szemeink elől el vannak rejtve. Pedig a legtöbb háznak megvan a maga keresztje. S talán jól van ez így. Lelkünk a feladatok, nehézségek, keresztek súlya alatt tisztul, edződik, nemesedik. Teher alatt nő a pálma. Az igazgyöngy is szenvedések árán keletkezik. A lélekkel végzett munka lelki gyönyörűséget okoz. Furcsán hangzik, de így van. Gondoljunk csak arra, amidőn betegek voltunk s a betegség ágyhoz kötözött bennünket, gondoljunk csak vissza milyen szívesen végeztük volna munkánkat, csak a betegség ebben meg ne akadályozott volna. Még ha valaki el is végezte helyettünk a munkát, még akkor sem nyugodtunk meg teljesen. Az édesanyát csak nagy betegség tudja ágyba dönteni s néha betegen kel fel, hogy övéinek ennivalót készítsen, vagy gyermekeire tiszta ruhát készítsen. Egy beteg édesanya, ki éjjel nem tudott aludni, varrt, foltozgatott ágyában, hogy gyermekei ne menjenek rongyosan az iskolába. Egy súlyos betegségben fekvő földmíves ember ajkáról tört fel ez a keserű sóhaj: „Tanító úr, csak még egyszer kimehetnék én aratni!“ A Mindenható úgy látta jónak, hogy többé ne menjen ki aratni, őt aratta le a csontkezű kaszás. — Egy munkáscsaládban az apa már régóta munka nélkül volt. A család sokat nyomorgott. A kisfiú egyszer arra kérte édesanyját, hogy meséljen őnéki. S az anya a mese során rátért arra a részre, ahol Palika, a mese egyik alakja, valamilyen csoda révén sok földi jóban részesül. S ekkor az anya — aki maga sem vette észre — a meséből átlépett a maguk nyomorult életére s így szólt kisfiához: „Kis fiam! Édesapád 1-én ismét munkát kap a gyárban, megint dolgozhatik, pénzt keres s akkor te is kapsz finom kávét, hófehér kaláccsal, süteményt. cukrot és minden jót, amit Palika kapott. A gyermek elaludt anyja karján. Az anya szemében könny csillogott, maga is úgy érezte, hogy szebben fejezte be a mesét, mint a meseíró. íme, az ember vágya a munka után. Tavasszal a szántóvető ember alig vária már a meleg tavaszi napsugarat, hogy elolvassza a havat. Már nem érzi jól szer-másszor, hogy ha a furcsa eseten szereplői között egy-egy magyar név csendült föl. Gyömörey Becsből Zrínyi Péterhez ment vissza, mert ő lépett bátyja örökébe. Itt forrt az elkeseredés legjobban. Idejöttek a hírek, távoli vidékekről. Messze voltak egymástól azok, akik a mozgalom vezetésére hivatottak lettek volna. Rákóczi Ferenc, II. György fia hozta el a Felvidék üzenetét és ezen hosszan elmélkedtek a hosszú, viharos téli estéken. Pedig Rákóczi nem ezekért a téli estékért jött ide Zrinyiékhez. Hanem élete szépséges tavaszáért: Zrínyi Ilonáért. Meg is állapodtak, hogy március elsején, Makovica várában lesz az esküvő. Az év elején meghalt Lippay hercegprímás, aki a nemzeti ügy lelkes híve volt. Utóda Szelepcsényi kancellár lett, aki emelkedését kizárólag az udvarnak köszönhette és egyetlen idegszála sem érezte a nemzet szenvedését. Pedig a nemzet fájdalma minden vezető embert tettre kényszerített. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona esküvőjén találkozhattak végre az ország távoleső vidékeire elszórt előkelőségek. Itt minden feltűnés nélkül megbeszélhették az ország dolgát és kialakulhattak a tervek. Annyira belementek a tárgyalásba, hogy elhatározták, Stubnya fürdőn állapodnak majd meg véglegesen. Ez a fürdő már akkor keresett üdülő hely volt és messze földről jöttek ide gyógyulást keresni. Gyömörey és Sóváry együtt mentek a lombosodó erdei útra Vittnyédy Istvánnal, a főúri családok nagynevű, híres ügyvédjével. Sóváry lelkes reménységgel nézett a jövő elé. Gyömörey sötétnek látta a szemhatárt: —- Mit gondol, fiskális uram, lehet-e ebből még magyar szabadság? Vittnyédy megállt, éles tekintettel vizsgálta a két magyar arcát: —• Lehet belőle olyan győzelmes szabadságharc, mint volt Bocskay, Bethlen, I. Rákóczi Györgyé. De aztán ... — Persze. Hiába volt minden békekötés, minden törvény, minden eskü. — Mert hát, fiatal barátaim, — folytatta Vittnyédy. — meddig tartott a megígért szabadság? Amíg fegyver volt a magyar kezében. Nem szabad letenni a fegyvert. — Hogyan? — Úgy, hogy Magyarországról ki kell seprüzni az idegen hadakat. A magyar városokba magyar katonákat kell tenni magyar vezérekkel. Idegen katonának, idegen vezérnek nem szabad az ország területére lépni. Akkor a magyar lesz úr a magyar földön és akármilyen rendeletet küld az udvar, majd megvizsgáljuk, hogy egyezik-e a magyar törvénnyel. — Meg tudjuk-e még ezt tenni ezzel az elgyengült lelkű magyarsággal? — Épen, mert nem számíthatunk arra az önfeláldozó hazaszeretetre, mint Bocskay, Bethlen, Rákóczi, azért nem támaszthatunk olyan szabadság- harcot. Azok a vidékek és városok, ahonnan papjainkat elűzték, nem hallják már a lelkiismeret szabadságának szavát templomaikban. Megrokkant bennük a hit Istenben és hazában. Ma nem lehet győzelmes szabadságharcot remélni. Közeledünk ahhoz a gyászos erkölcsi ösz- szeomláshoz, mely Mohácsnál sírba vitte az országot. A reformáció megmentette a hazát, a reformáció üldözése elveszti a hazát. Szótlanul hallgatták. Sóváry tért előbb magához:-— Hát semmit se tehetünk? Ha belepusztulunk is, némán belenyugodni nem lehet abba, hogy elvész a haza. — Zrínyi Péter és Wesselényi szövetséget kötött. A főemberek között bujkáló ellentétet okos asszony ésszel gyomlálja Wesselényiné Szécsi Mária. Habár ebben az asszonyban nem bízom. Nagyon sok az adóssága és amelyik asszony nem tud a pénzzel bánni, abban sohasem bíztam. t — Ha a nádor és a horvát bán ösz- szefog, az már az ország. — Délebéd után megint összeülnek az urak. Legyenek ott nemzetes uraimék is. Ott bocsátom megvitatásra az én tervemet. — Mi lesz? — Majd ott elmondom. Lehettek vagy húszán, akik együtt voltak a megbeszélésen. (Folytatjuk.)
