Harangszó, 1938

1938-07-10 / 28. szám

222. HAfiANÓSf6 1938. július IQ. T emplomszentelés Kardoskuton. „Isten igazolja az ő szolgáját.“ Ezt az első hallásra merésznek lát­szó kijelentést tette a mi fiatal papunk, Breuer Oszkár, kardoskuti lelkész, az egyik közgyűlésen, amikor eldőlt az első pusztai evangélikus templom meg­építésének kérdése. Azóta megbizonyosodtunk, hogy Is­ten valóban igazolja a benne törhetet- lenül bízók hitét, mert a kardoskuti evangélikus templomot június 19.-én már föl is szentelte D. Raffay Sándor, bá­nyakerületi püspök. De hogy az elején kezdjem, leírom, hogy a kardoskuti gyülekezet egy nagy szórványgyülekezet. Hódmezővásárhely thj. város határában, annak Puszta nevű kerületében, 20.000 holdnyi területen szétszóródva él kb. 1600 evangélikus lélek. Ezt a számra nézve elég nagy tö­meget először az orosházai, majd a hód­mezővásárhelyi egyház vette gondozás alá. Plavecz Gyula, ma nyugalmazott vásárhelyi lelkész volt az első levitánk, majd lelkészünk a kis tanyai iskolában, melyet imaháznak is használtunk. Később a már megboldogult Kalmár Pál hir­dette köztünk az Igét, majd a fiatalon elhunyt Jancsó András költögette a szunnyadozó pusztai lelkeket. Ö szer­vezte meg annak idején az emlékezetes kardoskuti konferenciát. Mostani, egyhangúlag meghívott lel­készünket, Breuer Oszkárt 1935 június 16.-án iktatta be hivatalába Kovács An­dor, békési esperes. Ez a nap forduló­pont a mi gyülekezetünk életében, mert az új lelkész rögtön az első közgyűlé­sen akkorát rázott a pusztán, hogy mindnyájan felébredtünk rája. Kijelen­tette ugyanis, hogy a kis szószékünket Az elvesztett haza. Regény. Irta: Hamvas József. 3 — Bécs. Zsoldos hadaival, a protes­tánsok üldözésével nem tud titeket ki­irtani, hát mivelünk, a törökkel akar ti­teket gyökerestül kitépni. — Ostobaság! Ha mi nem védjük meg Bécset, a török azt is elfoglalja. — Persze. Csakhogy a magyart se lehet kiirtani. Azokon a területeken, amiket meghódítottunk, szépen fejlőd­nek a városok, virágzik az ipar, a ke­reskedelem. Ez a nép nem áléit el attól, hogy rájamentünk. Ezt a népet Bécs se tudja kiirtani. Ez a nép tovább üli meg ezt az országot, mint a török, tovább, mint Bécs. — Merészen jósolsz. — Bátyám még egyszer fel akarja támasztani a régi török dicsőséget. Al­lah adja, hogy sikerüljön neki. Attól fé­lek, hogy a korhadt alapzat nem bírja meg már a nagy épületet, Bécs is hiába vési márványba, hogy uralma örökké­való. Csak erényekkel lehet országokat fenntartani. — Milyen bölcsen beszélsz, fiatal vitéz! — Mert sokat szomorkodtam hazám sorsán. Hallottam bátyám tüzes beszé­dét és láttam a porta körül a korba- dást. el kell távolítani és helyébe oltárt kell állítani, mert az oltár fontosabb a szó­széknél. De tovább is ment. Kijelentette, hogy a régi, rozsdapenészes réz úrva­csorái kehely nem méltó arra, hogy az Úrvacsorát abból szolgáltassa ki. Tehát azonnal gyűjtést kell indítani! Mi rendkívül csodálkoztunk, dehát ráhagytuk: Próbálja meg, hogy mit le­het itt tenni! Erre lelkészünk maga mellé vette az egyházfit és végigjárta a pusztát. Két hét múlva oltárszentelés voit nálunk, 1936 nagypéntekjén pedig új ezüst kegyszerekből vettük az Úrnak Kardoskúti templomunk. szent testét és vérét, épen tízszer any- nyian, mint az előző években. Lelkészünk a gyűjtőkörútján súlyos hörghurutot kapott. De betegágyán sem pihent, hanem különös ábrákat rajzolt, majd keménypapírból csinos kis temp­lomot varrogatott és ragasztott össze. Csodálkozva kérdeztük, hogy mi ez? ő Egy darabig hallgatva lovagoltak egymás mellett, mindkettejüket elnémí­tották a gondolatok. Aztán az aga Só- váryt hazája bajairól hallgatta. Elszo­morodott, hogy békekötések, eskük, tör­vények hiába védik a bécsi udvar ellen a magyart, kegyetlenebből pusztít tes­tet, leiket, mint valami idegen ellenség. — És mégis vannak magyarok, akik a bécsi udvart szolgálják? — Vannak, akik jó lélekkel teszik. Mert azt hiszik, hogy csak. német segít­séggel lehet Magyarországot felszaba­dítani a törökuralom alól. Bár én Zrínyi­vel tartok, aki azt hallja, hogy ha ma­gunk nem tudunk felszabadulni, akkor annak a rabságába esünk, aki felsza­badít. — Hát ezek a németbarát magyarok még nem látták be, hogy semmire se mennek? Mikor Éreksujvár alá szálltunk, bölcs öreg tanácsadók intették bátyá­mat, hogy vigyázzon, mert Montecuccoli a fősereggel Pozsony alatt táboroz. De Mehemed bég, aki magyarból lett tö­rökké, kinevette őket és azt mondta: Sohase higyjétek, hogy az a taliánba ojtott bécsi megmozdul, ha magyar vár védelméről van szó! És igaza volt. —■ Talán látják is a bécsi portán levő magyarok, hogy áll a dolog. De a méltóságokat és birtokokat Bécsben osztják, azért nem akarnak elszakadni onnan. — Amely várat pénzen meg lehet azt felelte, hogy ilyen lesz a kardoskuti templom. Eleinte csak mosolyogtunk. Egy közgyűlésen azonban előállt, hogy az elődeink által összegyűjtött hétezer pengőnyi templomalapunkkal kezdeni kell valamit. Ekkor fölvetődött a régi terv, amely még az áldott emlékű Jancsó András lelkész idejében született, hogy a vertfal épületünket az egyik végén megnagyob­bítjuk, hogy alkalmasabb legyen lel­készlakásnak, legyen benne üveges ve­randa is; a dűlő út felőli frontra pedig egy kis tornyot építsünk az imaházhoz. Lelkészünk kijelentette, hogy most ne a lakással, hanem a templommal tö­rődjünk. Nem helyesli, hogy vertfalház mellé téglatornyot építsünk, hanem tel­jesen új templomra van szükség, hogy a szétszórt hívek érezzék a gyülekezeti összetartozást. Ekkor sokan földet akartak venni a meglévő pénzen, hogy annak jövedelmé­ből összegyűjtsük a szükséges összeget és majd évek múlva bátrabban foghas­sunk az építkezéshez. Eközben azonban Bubik Sándor gondnok a hivatalában le­fektetett egy gyűjtőívet, melyben az első adakozónak őmaga jelentkezett, máso­dik a lelkész, utána Lőrincz József egy­házfi és a jelenlévő Lőrincz János pres­biter írták föl adományaikat. így indult el a gyűjtés. A legközelebbi közgyűlésen már tizenketten vállalkoztunk egy álta­lános gyűjtésre. Lelkészünk pedig kije­lentette: „A templomépítés, bár anyagi kérdés is, de elsősorban a lélek, a hit kérdése. Mások ám számolgassanak összegekkel, de én, mint egykor Dávid Góliát ellen, Isten nevével indulok neki az akadá­lyoknak. A történelemből tudhatjuk, hogy a hit ereje a semmiből is csodákat alkotott. Isten megáldja a benne bízók hitét és nemes törekvéseit. Tudom, hogy Isten igazolni fogja az ő szolgáját!“ venni, ott halálra vannak ítélve a vité­zek. — Bölcsen beszélsz, fiatal vitéz. — Stájerból elüldözött protestáns prédikátor oktatott. Erre még bizalmasabb lett közöttük a beszélgetés. Elcsodálkoztak, hogy már feltűnt előttük lent a Duna partján a török sereg. Búcsút vettek egymástól. — Csak a hegyek nem találkoznak, — mondta Omár.— Mi is szembe kerül­hetünk még. — Talán karddal a kezünkben. —- Az is öröm lesz! Omár csapatával megindult kelet felé, le a Dunához, Sóváry visszafordult nyugatnak. Zrínyivel lement a had a Muraközbe. Útközben jött hozájuk a híre, hogy Apaffy fejedelem, török rendeletre, ki­áltványt küldött Magyarországra, hogy fogjon fegyvert a nemzet Bécs ellen. De ennek a kiáltványnak nem lett sem­mi hatása. Apaffy nem volt Bocskay, Bethlen és Rákóczi méltó utóda. A nem­zet tudta, hogy csak eszköz a török kezében. Wesselényi nádor kemény ren­deletet adott ki a kiáltvány ellen, ez aztán eloltotta egészen a tüzet. Meg aztán az is biztatta a nemzetet, hogy végre a külföld is megmozdult a török ellen. A bécsi udvar az európai fejedelmekhez fordult segítségért. A né­met birodalom megszavazta a segítséget

Next

/
Thumbnails
Contents