Harangszó, 1938
1938-06-19 / 25. szám
198. HARANGSZÓ 1988. június 19. hogy egymásban is és a szomszéd népek fiaiban is Isten egyenlő rangú gyermekeit, testvéreiket szeressék. A pogány magyarok Koppány, somogyi főúr és Gyula, erdélyi fejedelem vezetésével véres harcokat támasztottak a keleti szokások és a pogányhit védelmére, de István karddal kezében kemény küzdelemben verte le e felkeléseket. Karddal verte le II. Konrád német császárt is és biztosította nemzete függetlenségét a hódító német támadás ellen. Véres harcai, keménykezű uralkodása s szigorú intézkedései Istvánt is, mint véreskezűnek mondott atyját, Gézát soká népszerűtlenné tették a magyaroknál. A magyar királyok századokon át Szent László király képét verették ki ércpénzeiken, ezzel jelezve, hogy az ő példaképét akarják követni, mint legdicsőbb magyar királyét. Csak sokkal később ismerték fel a magyarok általánosan István király nagy bölcseségét, elsőségét és művének korszakalkotó jelentőségét. Be kellett látniok a magyaroknak, hogy ily nagy művet, mint a magyar nemzeti állam megalapítása és a keresztyénség elfogadtatásával a magyar nép mennyei és földi Az új harang. Irta: Mátis István. — Ugyan erígy már! Vidd a gyereket is, aztán majd mondjátok el mit hallottatok, meg láttatok, ha már én nem mehetek. Nem is lenne szép, ha egyikőnk se menne, mert tudod, hogy az urad se mehet ma. No erígy csak lányom! Aztán siessetek majd haza. A menyecske kézen fogta fiát, a másik kezében az énekeskönyvvel, meg a slingölt zsebkeszkenővel elindult a templom felé. Az öreg Zámbó egyedül maradt. Csend volt és amint gondolataival bajlódott, elszundított. Arra ébredt fel, hogy fázik, összehúzta magán a ruhát és gondolta: — Hát hiába, nekem már a napon is csak a ruhában jó. Pedig azelőtt!... No, de ez így van már. öregszem, meg nyavalyás is vagyok. A torony felé nézett. — Vájjon ki húzza meg először? Nem is hiszem, hogy lesz neki olyan hangja, mint a másiknak, mert hiába, máma még az emberek se olyanok, mint régen, aztán az meg egészen biztos, hogy harangot se tudnak olyant csinálni, mint régen. Azzal előhúzta a csizmaszárból a pipát. Szomorúan nézett rá, mint csalódott ember hűtlen szerelmesére, mert amióta beteg, nem esik jól neki a legjobb szűzdohány sem, mert mindjárt megköhögteti. A szép pirosra égett tajtékpipa megcsillant a napfényben és az öreg úgy látta, mintha mosolyogva kiboldogságának biztosítása, csakis szilárd akarattal és erős kézzel lehetett megvalósítani. Ha a magyarok István király korabeli állapotát vizsgáljuk, sok hasonlóságot találunk népünk akkori és mai helyzete között. Akkor is, mint most, nagyrészt ellenséges indulatú népek vettek körül bennünket. A keleti betöréssel fenyegető népek pusztítása, a szomszéd népek fenyegetései ellenében, valamint saját magyar népének keleti vad erkölcsei ellen is István királynak a hatalmas nyugati népek barátságában kellett támaszt szereznie. A két nyugati, hozzánk közelebb eső hatalom akkor is, mint ma, a német és az olasz volt. Némi változás e hatalmakban annyiban állott elő, hogy a pápaság világi hatalmának helyét mainap az olasz királyság tekintélyállama foglalja el. A magyarok e két nemzet barátságára voltak és vannak utalva. E mostani nehéz, az István király korabeli helyzethez sokban hasonló állapotnak egy gondviselésszerű evangélikus férfiú, meg is nevezhetjük: Gömbös Gyula volt legtisztábban látója és felismerője és ő minden erejét és tekintélyét e két állam együttes barátságának megnálná magát. A fogára illesztette a pipa szopókáját. Úgy szivogatta, hogy szelei-e, de hiába, csak nem kívánta meg a füstöt. Visszabökte ismét a csizmaszárba. •— Csak húznák már azt a harangot — mormogta türelmetlenül. Tudom, sok szép van most ott. No, de azt hiszem másképpen néznek a torony felé, mint mikor elvitték. Emlékszik ő rá, mert ott volt akkor is, mikor elvitték a harangot. Akkor jött haza szabadságra a háborúból, mint népfölkelő szakaszvezető. Tudta ő már akkor, mire kell a harang. Ágyút csináltak belőle. Segített is a leszedésnél, mert úgy gondolta, hogy idegen nem bánt volna vele úgy, ahogy kellett volna. Még a könnye is utána pottyant, amint kilökték a harangablakból, de hiába vigyáztak, mert a nagy eséstől mégis csak meghasadt. Mondta is *ö akkor, hogy bánatába hasadt meg, mert háborúba vitték. Aztán künn a fronton valahányszor egy-egy ágyú mellett ment el, ha csak tehette, végig simította, mert hátha az ő harangjukból is van. — De miért nem húzzák már? Biztos valami hiba van. Persze azok a gyerekemberek elhamarkodtak ott valamit. Hátra akart nézni, mert úgy érezte, valaki csendesen megállt a háta mögött. De még se mozdult meg, mert annyira jól esett neki az ülés, hogy nem akart kimozdulni. — Vagyhogy talán az öspörös úr beszél lassabban? Bizonyosan, mert nem olyan mindenféle nap ez ma. szerzésére és megerősítésére szentelte. Példát adott nekünk, hogy mily úton kell haladnunk, ha a nagyobb veszélyt elkerülni akarjuk. A némettel jóbarátságban kell lennünk, de hogy e barátság fojtogató öleléssé ne váljék, amint István király Itáliához s annak akkori hatalmasságához, a pápasághoz fordult a németség túlságos befolyásának kikerülése végett, akkép találjuk meg mi mainap is az olasz hatalomban a kiegyensúlyozó erőt és tekintélyt. Hazánknak mai nehéz helyzetében is olyan bölcs elmékre van szüksége, mint amilyen István király volt, azért mi evangélikusok is buzgó szívvel sóhajtunk fel az ének szavaival: Hol vagy István király? (Folytatjuk.! Bereczky Sándor. Rádiós istentisztelet. Június 19.-én 11.15 órakor evangélikus isten- tisztelet a Deák-téri templomból. Prédikál Szántó Róbert kelenföldi lelkész. Énekszámok a Dunántúli Énekeskönyvből: 28, 390 és a nemzeti himnusz. Orgonái Zalánfy Aladár. Karének: G. F. Händel: „Az Úrnak útján bízva járj...“ Énekli Kéler Marianne, K. Keömley Bianka és a Kelenföldi Evangélikus Énekkar. Orgonán kísér Peschko Zoltán. Vezényel Weltler Jenő. A nap mindjobban följebb kapaszkodott dél felé és tele tarkázta a földet árnyékkal. Az ég alján mint óriási patyolat halmok, vándor felhők jelentek meg. Az öreg mozdulatlanul a torony felé nézett, mintha látni is akarná a harang hangját. Nyugtalan lett, mert úgy érezte, hogy még mindig ott áll az a valaki a hátamögött. Mintha a tarkójára szegezné tekintetét. — Mit akar ez itt? Ki eZ?... Azért se nézek hátra! — határozta el. — Ha megunja, majd csak elmegy. Tekintete a kezére esett. Ott pihent a szék karján aszott, bütykös, vastag, kék erekkel átszőve. — Csak a kezembe lenne erő! Úgy hátra vágnék, hogy tudom megemlegetné az itt álldogálást. Aztán éppen most nem tud erre jönni valaki, hogy megtudhatnám, ki áll mögöttem. Én hátra nem nézek, az biztos. Még utóbb azt gondolná, hogy megijedtem. No jól van! Én ráérek várni, ha ez ráér! Mozdulatlanul ült tovább és nézte a tornyot. Ének foszlányai szűrődtek hozzá. Megismerte a régi dallamot. Azt énekelték: „Jer dicsérjük Istent...“ Jól eső melegség járta át, mert most már tudta, hogy nem sokára meghúzzák a harangot. Ezt az éneket már a templom előtt énekeli a gyülekezet. Úgy rázkódott, mintha fázna, összébb akarta húzni magán a ruhát, de csak gondolta, mert úgy érezte, mintha nem tudná megmozdítani a kezét. Aztán kínzóan érezte, hogy az a valaki ott áll még mindig mögötte és vár. öt várja.
