Harangszó, 1938

1938-06-12 / 24. szám

190. HARANGSZÓ 1538. június 12. ban mindenütt a legszebb és legszentebb eszméket tanulja mindarról, ami erköl­csi lényt nevel az emberből. Elsősorban a családra hárul ez a fontos feladat, mert az egész társadalom élete, jövője, fejlődése, annak a kicsiny sejtnek ellen­állóképességétől függ, amit a nemzet nagy szervezetében a család jelent. Az iskola feladata pedig, hogy tovább épít­sen a család által megvetett helyes alapra. Ha volt valaha szüksége a mi ezer sebből vérző hazánknak, hogy művelt és jellemszilárd fiai leányai legyenek, úgy most van arra legnagyobb szüksége, amidőn a soha nem képzelt elesettségből való felemelkedést várjuk bizakodó hit­tel. Az iskola falai közül most kilépő zsenge fiatalok szemben találják magu­kat a rideg, könyörtelen élettel. Neki vágnak annak az útnak, amely homályos jövőt takar, amelynek kezdetén talán bánatos lélekkel indulnak el, de amely mögött mégis ott remeg a tiszta lélek áhítatos hite, reménnyel teli bizalma. Ez a reményteli bizalom vajha ne hozna rájuk csalódást! Nehéz küzdelem vár reájuk, amely­ben csak lassan, lépésről-lépésre tudhat­nak előre jutni. Nehezen tud előre jutni az is, aki a legjobban van felvértezve. De diadalmasan fogják megállani he­lyüket a nemzetépítő táborban, ha az iskolában kapott eszményekhez hűek lesznek, ha a tudáson kívül, hitet is visz­nek magukkal az életbe, mert az élet tengerén ez az egyetlen iránytű, amely I boldoguláshoz vezet. Induljanak tehát ifjaink ez­zel a jelszóval: Istenért és Is­tennel a hazáért, Nagymagyar- országért!... A mindennapi iskolából ki­lépő gyermekek nagy része be­lép az élet iskolájába. Elérke­zett tehát életüknek legfonto­sabb pillanata. Egyesek a föld- mívelést, mások az ipart és ismét mások a kereskedést vá­lasztják életpályául; keveseb­ben pedig tudományos pályára lépnek. Bárminő állást válasz- szón magának a gyermek-ifjú, minden állás jó és becsülésre méltó, de hogy a választott állásban szerencsés megelége­dett lesz-e az többnyire az egyéntől és a nyert neveléstől függ. A tanító intő, buzdító és serkentő szavait a szülők nem növelhetik már oly mér­tékben, mint az iskolai évben s így a fiatalság legnagyobb része magára van hagyatva. Gyermekekből lesznek a fér­fiak és serdülő leányokból a felnőtt nők s ha ezek zsenge korukban jó nevelésben része­sülnek, s társadalom hasznos tagjaivá válnak, míg ellenkező esetben a társadalom salakjai­nak számát szaporítják. Szomorú jelenségeket lá­tunk városokban is, falvakban is, az emberek elvadulását il­letőleg. A kölcsönös szeretet helyét a szeretetlenség foglalja el s így az ellenségeskedés töl­ti be; az igazságot száműzte a csalás, hazugság; egyetértés helyett széthúzást látunk. Hogy az erkölcsi nevelés terén ered­ményt mutathassunk fel: a szülői háznak az iskolával kar­öltve kell járnia, a nevelés így lesz eredményes. Legfontosabb az emberre nézve az, hogy vallásos élete legyen. Az olyan ember, aki­nek nincs vallása, vagy vallása gyen­ge alapon áll, lehetetlen, hogy jó em­ber legyen. Valamint a föld gyümöl­cse a nap melege és világossága nélkül nem nőhet és nem érhetik meg, úgy az ember sem érhet el e földön semmi jót, ha szívéből hiányzik a hit. Ezt kell útra- valóul vinni az élet iskolájába, a minden­napi iskolából kikerült nemzedéknek! Benedek Vince. A Budapest III. kerületi egyházközség ezévben is pünkösdi levéllel kereste fel híveit. A levél összefoglaló képét adja az egyházközség legutóbbi életjelensé­geinek. Örömmel értesülünk belőle arról is, hogy az egyházközség a közel jövő­ben második harangot szándékozik be­szerezni s meg akarja kezdeni az or- gonaépltést is. A mindennapi iskolából — az élet küzdőterére. Az iskolai év véget ért. Az annyira távolnak tetsző utolsó óra elkövekezett. Az iskola kapuja aztán két hónapra be­záródik. A növendékek egyrésze többé nem jön vissza az iskola falai közé, hanem kilép egyenesen az élet küzdőterére. Az a vo­nat, melyre hat-nyolc év előtt felültek a most búcsúzók: megérkezett. Felhangzik az ál­lomáson a kiáltás: „átszállni!“ — Igen, de hová? merre?... Ez a kérdések kérdése. Hová? merre? melyik vonatra? — mi­kor a kenyér után törtetők egymást lökdösve iparkodnak feljutni arra a vonatra, ame­lyen a jobb jövőt feltalálni vélik. Hová? merre? — mikor az eddig álomvilágban élt gyermeki lélek csak csúnya tü­lekedést, zűrzavart egyenetlen­séget lát körülötte minden felé és virágos mező helyett, leta­rolt mezőt szemlél!... A nemzet sorsa, jövő bol­dogulása azon fordul meg, hogy milyen útravalót visz ma­gával az élet küzdőterére a mindennapi iskolából kikerült és a közéletben majdan szere­pet betölteni hivatott újnem- zedék. Vájjon magával viszi-e az iskola által nyújtott isme­reteket, amelyek lehetőségét ígérik az életben való boldo­gulásnak, vagy engedi, hogy a szerzett ismereteket a feledés hamuja takarja, nem gondolván az önképzésnek annyira szük­séges voltára. Fontos reá nézve, a jövő le­hetőségeinek helyes meglátása, mert csak is ez nyújt biztosí­tékot arra, hogy a minden­napi iskolából a való életbe való átmenet zökkenés nélkül történjen meg. Fontos még az is, hogy az előtte felvetődő eshetőségek tömkelegéből ki tudja válasz­tani azokat, amelyek jövőjére nézve döntő elhatározással fognak lenni. Az eletbe elinduló ifjúság megfelelő tudással és szakképzettséggel való el­látását, a nevelés és oktatás eszközeivel, az iskola kell, hogy biztosítsa. De ez nem elég. Szerep jut künn az életben a felnőtteknek is abban, hogy az iskolát elhagyó nemzedéket a szerzett ismere­tek utánpótlására buzdítsák, elibök tár­ván tanulságképpen mindazokat a ta­pasztalatokat, melyeket egyéni életük folyamán, mint követésre méltókat is­mertek meg. — Viszont, a kikerült nem­zedék feladata, hogy a nyert szellemi kincseket szorgalmas önképzés által gyarapítsa. Az újkorszak uralkodó eszméje, in­tézményeink kulcsa, a jövő ifjúsága lesz. Az ifjúságnak tehát nagy szerep jut a nemzet jövőjének kialakításában. Vigyáznunk kell azért arra, hogy a szü­lői házban, az iskolában és a társadalom­t VARGA GYULA 1S56-193S.

Next

/
Thumbnails
Contents