Harangszó, 1938
1938-06-05 / 23. szám
1938. június ft. HARANGSZÓ 183 így akarta megtréfálni. — Bizony ez tréfának nagyon is nem tréfa. Szomorúnak pedig a bekeretezett konfirmációi emléklap mellett mindennél szomorúbb. Mintha az a családi emlékkönyv s az a konfirmációi emlékkönyv kérdezgetnek egymást s kérdezgetnének mindenkit azok felől, amik a konfirmációi emléklap és a családi emlékkönyv kiállítása között történtek. — Egyházunk életútjának mennyi kérdése van e két okmány közt lefektetve. Míg a kérdések zuhataga elsősorban az én lelkemre zúdul reá, megelevenedett előttem sok évvel ezelőttről egy betegágy. Nagycsütörtökön álltam a mellett a betegágy mellett. Azért volt számomra az feledhetetlen, mert, aki rajta feküdt december óta élet halál között lebegett. Mikor ez alkalommal ott voltam, mégis fent járt félig felöltözve. Meglepetve kérdeztem: mért kelt fel ilyen súlyos betegen s mit rendezget annyi igyekezettel? A válasz még meglepőbb volt: egyes ruhadarabokat szedek össze, melyeket dagadt testrészeimre fel tudok venni, hogy holnap, nagypénteken a templomban Úrvacsorát vehessek. Olyan határozott volt a beszéd, kérdést avval kapcsolatban nem tehettem fel. így hát azt próbáltam ellenvetni: nem tud felmenni a magas, meredek dombon épült templomba, meg amilyen erőtlen, gyenge, nem bír órákig a templomban megölni. És nem is kénytelen ezt a megerőltető fáradságot venni, hiszen készséggel meggyóntatom itt a betegágyon. — Ezekre a szavakra a beteg szemében szent tűz lángja gyúlt fel s lobogott égő lánggal: én holnap felmegyek a templomba és úrvacsorázom a hívek seregével. Én ezt kértem ajándékul súlyos betegségemben a jó Istentől s megígérte, hogy az ajándékot megkapom. Nagypéntek ünnepén léptem be konfirmációmkor a Krisztus felnőtt híveinek seregébe az oltár előtt s holnap nagypénteken az oltár előtt lépek ki a Jézus Krisztus látható házából. — Ez prófécia volt. Mindketten éreztük és tudtuk azt. Így már nem is lepett meg, mikor nagypénteken az úrvacsorázók seregében teljes határozott járással megállt a hónapokon át erőtelen beteg s fejet hajtva élt az Ür szent vacsorájával. Délben lefeküdt s nem is kelt fel többet betegágyáról. Utolsó útja az oltárhoz s az oltáron át hazavezette. Érezzük, az a konfirmáció volt az igazi konfirmáció, mellyel ez a földi vándor évekkel korábban elindult s mellyel rengeteg szenvedés után a harcot megharcolva, pályafutását elvégezve a hitet megtartva hazaért, hogy elvegye az élet koronáját. De csak annál kirívóbb az a másik konfirmáció, amelynek nyomán pár évtized múltán a vallás helyét egy vízszintes vonal jelöli. Hány megkonfirmált ember él a földön, akiknél a vallás helyét igazában csak kihúzással, vonással lehetne megjelölni. Nem lehet eldönteni, hogy hol van a hiba. Sok tényező összedolgozása vezeti el a gyermeket a konfirmációi oltárhoz. Szülői ház, iskola, konfirmációi oktatás, a gyülekezet, a társadalom mind helyet foglalnak a konfirmációi előkészítésben. Első gondolatunk szerint mindegyik legalább egy lépéssel közelebb is vezeti a célhoz. A tapasztalat azt mutatja, hogy a sok tényező közt akad, amelyik nem közelebb viszi a konfirmáció céljához, hanem egyik kisebb, másik talán nagyobb mértékben, de eltávolítja attól. Csak így érthető a hófehér konfirmációi ünnepélyek után a kelleténél több helyen a vallás rovatban a kihúzás. Mivel pedig nem tudjuk nemcsak számszerűleg meghatározni, hogy hol mennyit nyert a gyermek, vagy hol mennyit veszített el, egyet tehetünk, egyet kell tennünk mindnyájunknak, megállapítani a saját felelősségünket. Szülői háznak, iskolának, vallás- és konfirmációi oktatásnak, a gyülekezetnek, a társadalomnak úgy kell éreznie: nem gazdagítottam, hanem megszegényítet- tem a velem kapcsolatba került, rám bízott gyermeknek lelkét. Nem is az a fontos, hogy azzal-e, amit tanítottam, azzal-e, amit nem tanítottam. Azzal károsítottam-e meg, amit mondtam, avagy azzal, amit tettem, esetleg ahogy tettem, ahogy éltem. A konfirmációhoz hozzátartozik mint szerves rész a konfirmációi vizsga is. Bizonyos vagyok benne, hogy a konfirmandusok mindenütt megállják a helyüket a konfirmációi vizsgán, de annál többet aggódom amiatt, hogy mi felnőttek megálljuk-e a vizsgát? Az élet azt mutatja, hogy mi felnőttek évek óta, talán évtizedek óta elégtelenre vizsgáztunk konfirmációi tanulásunknak abból a részéből, amelyet keresztyén életnek, evangéliumi péidaadásnak s krisztusi kegyességnek neveznek. Az apa vallásrovatában olyan sok helyen kihúzott, Vagy kihúzható vonás — minden tiltakozás dacára ezt mondja mi nekünk. Tehát legyen több gondunk konfirmandusainkra, legyen értük több imádságunk, de mindenekfelett legyen több gondunk a saját üdvösségünkre, saját lelki életünkre. Fábián Imre. Bibliai szótár. 17. Feltámadás. Az Ujtestámentom nem a lélek halhatatlanságáról beszél, hanem a holtak feltámadását hirdeti. Nem tud az ember személyiségének a mindenség leikébe való majdani beolvadásáról sem, mint ahogy a lélek halhatatlanságát sokan gondolják. dött, ugyan mi rejlik e mögött. Alig várta, hogy Mari néni bejöjjön. — Ma- gyari Imre húzta a szebbnél szebb hallgatókat, Mári néni a kályha mellett ült a kis zsámolyon, szemeit törülgette a meghatottságtól. — Mondja csak Mari néni, nincs magának egy Kardos Péter nevű unokája? — Anyóka meglepetve kapta fel a fejét. De igen van instálom. — Elhallgatott. — Meséljen már valamit róla lelkem. — Hjaj, édes jó kis nagyságám, szép és okos kis gyerek az unokám, ha egyszer hallaná, hogy tud az verseket elmondani, ríva fakad az ember tűle. Ha az utcán iskolás gyerekeket látok, mindig eszembe jut a kis Pé- terke. Az úrnő elmosolyodott, ejnye már Mari néni, hát nem tud maga gondolkozni, húsz év előtt volt diák az unokája, ma már férfi korba van. — Az ám, no nézd csak, mintha tegnap jöttem volna ide, a hangja elcsuklott, egy kicsit sírt is, aztán csendes hangon elmesélte az ő nagy szív fájdalmát. Az úrnő nem szólt semmit, hanem cselekedett. Levelet írt Kardos Péter jegyzőnek és elküldte Mari néni házassági kivonatát, melyet megőrzés végett adott át neki annak idején az öregasz- szony. Kérte a jegyzőt, hogy az okmányt majd küldje vissza, mert felelős i érté. — A jegyző azonnal válaszolt, I igen ő a keresett nagymama. A levelezés tovább ' folyt, egy kis összeesküvés anyóka hátamögött. " — A következő vasárnap reggel azt mondta az úrnő: Az idén falun fogunk nyaralni, kibérelek egy kis falusi házat, ma délelőtt ide jön a ház gazdája, tartsa itt míg vissza jövök. Anyóka hozzáfogott az ebédfőzéshez. Ezalatt az úrnő kihajtott az állomásra. A megbeszélt helyen két férfi várt rá, anyóka fia és unokája. Az úrnő elbámult, midőn ezt két szép szál embert meglátta, hogy annak a pici asszonynak, akkora nagy daliás fia és unokája van. — ügy beszélték meg, hogy előbb az idősebb Kardos jelentkezik. Anyóka éppen palacsintát sütött, arca kipirult a melegtől, csengettek — anyóka ajtót nyitott, nem is igen nézett a belépő emberre. Üljön le kérem, mondta hátra sem nézve, a nagyságos asz- szony hamarosan itthon lesz. —• Péter meghatva nézte az anyját, milyen más, milyen jól néz ki, hogy sürög-forog a tűzhely körül, fehér vászon kötőjében, milyen mosolygós az arca, milyen elégedett. A szíve megtelt szeretettel, nem bírta tovább. — Édesanyám lelkem! A hangja remegett, karjait kitárta. — Anyóka megfordult, — a rég hallott kedves hang megdöbbentette, egy pilI lanatig meredten nézte, aztán odaborult I a kitárt karokba. Fiam! — Péter! Nem szóltak egy szót sem, a nagy férfikéz simogatta az anyja haját és hullottak a könnyek. Csengettek. — Nevetős fiatal úr kapta karjaiba anyókát, nagymama! Anyókám. És csókolta a kezét, arcát jobbról balról. — Az úrnő meghívta őket ebédre, miközben megbeszélték a továbbiakat. Nagymamát haza visszük, jelentette ki az ifjú. — Csak lassan az asszonyomat nem hagyom el ilyen hirtelen mondta anyóka. Visszük ám a nagyságos asz- szonyt is anyókám, nálunk fog nyaralni, elintéztünk mi már mindent a maga háta mögött. — Ebéd után anyóka mindent rendbe hozott, aztán lement a fűszereshez s egy nagy láda fűszerfélét vásárolt össze, kávéról ő már nem mond le amíg él. — Elutaztak, mikor otthon behajtott a kocsi, a menye futott elébe, leemelte a kocsiról, karjaiba zárta, sírva-nevetve csókolgatta, úgy fogadták, úgy becézték, úgy örültek, úgy megkönnyebbültek és nevetős volt az arcuk, mert anyóka visszahozta a mosolyt a házukba. Anyóka még sokáig élt jólétben, szeretetben. — Az unokája eskövőjén nászajándékul adta oda a takarékkönyvet az ifjú párnak. (Vége.)
