Harangszó, 1938
1938-05-29 / 22. szám
172. HARANGSZÓ 1938. május 29. dett szívű prédikátor ilyen szavakba öntött: „őseink és hőseink azt kiáltották: éljen a haza és meghaltak. A mai hazafiak nagyrésze szintén azt kiáltja: éljen a haza és megélnek. Megélnek úgy, hogy nem törődnek azzal, hogy vájjon a haza tényleg él-e, mert előttük csak az a fő, hogy ők éljenek.“ Távol legyen azonban még a gondolata is tőlünk annak, mintha antimilitarista húrokat pengetnénk és hadseregünk szellemét akarnánk demoralizálni. Ma még ebben a bűnvilágban, amikor az egész világ fegyverkezik, népek egymás legázolására törekszenek, ma még nekünk, magyaroknak, erős hadseregre van szükségünk, mert a felénk irányított ágyúk ellen virágos vőfénybotokkal, vagy májusfákkal védekezni öngyilkosság volna. Az Ür meglátja és megérti ennek a szerencsétlen magyar nemzetnek a helyzetét. Látja benne a tiszta nemes, békés szándékot, amely nem kívánja a háborút, nem kívánja a másét, csak azt kívánja isteni és emberi jogon, ami az övé, amit az Isten szerkesztett egybe s csak az emberi gonoszság akar szétválasztani. És nem kárhoztat minket azért, ha hősi halottainkra való emlékezéssel azt kiáltjuk az élő magyarok felé: Magyarok, vigyázzatok, legyetek résen és készen, mert olyan időket élünk, amikor elszakított magyar rab-testvéreinkért a hősi élet után hősi halált is követelhet tőlünk a nemzeti becsület és ezt a halált nem fogja elítélni az Úr, de a maga leikével írja fel majd a hősi halottak fejfáira: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.“ (János 15, 13.) Egyed Aladár. A ménfői hősi emléktábla. A ménfiőcsanakí példa. Ma már majdnem minden gyülekezet vagy község megörökítette hősi halottai emlékét. Emléktábla vagy emlékmű hirdeti az elesett vitézek emlékét. Bizonyos azonban, hogy az emléktáblák betűi néhány évtized vagy évszázad múlva lekopnak, az emlékek elfakulnak s eljön az idő, amikor az utókor majd alig tud valamit elesett hőseink közelebbi körülményeiről. Ezért helyeseljük a ménfőcsanaki ifjúsági egyesület példáját, amely az emléktábla mellett a Harangszó nyomdájában készült szép, tartalmas füzetben is megörökíti hősei emlékét. A 48 oldalas szép könyv, melyet Garan János igazgató-tanító állított össze és amelyhez Kiss Samu lelkész irt előszót, a puszta neveken kívül ismerteti a hősök élet- és halálkörülményeit is. Külön dicsérendő, hogy megörökíti az emlékfüzet az eltűnteket is és azokat is, akik hazatértek a nagy világégésből. Milyen szép volna, ha a többi ifjúsági egyesület is kívánná a példát s emléktáblára feljegyzett szűkszavú nevek mellett írásos, bővebb emléket is emelne elesett s hazatért hőseinek! Nemzeti egységűnk. Irta: Vitéz Magassy Sándor. Nem azt jelzem ezzel a címmel, hogy magyar népünk egysége maradék nélkül megvan; nem is azt, hogy nincs meg s most ezekben a sorsdöntő napokban hozzuk létre, — hanem hogy mit ragadjunk meg ma nemzeti életünk tényezői közül, hogy ez az egység teljesebb és erősebb legyen. Mert hogy itt az ideje minden magyar szív, magyar lélek és magyar erő teljes odaadásának, azt már a gyermekeink magatartásából is látnunk kell. Először is nyelvünket, ezt a szép magyar nyelvet ápoljuk, védjük és fejlesszük szívünk, lelkünk és erőnk teljes odaadásával, mert „nyelvében él a nemzet.“ Népünk nagyságát, életrevalóságát, megbecsültetését, erejét, biztonságát és műveltségét elsősorban nem a kiváló hadi felkészültség, a diplomáciai ügyesség és a kézzelfogható műalkotások hozzák létre és védik meg, hanem a magyar nyelv. A felvidéki és erdélyi magyarság feszülő várakozása nem lenne ma, ha ők is nem lennének bent abban a magyar nyelvközösségben, amelyben e csonka Haza népe oly erősen összeforrt. Nyelvünk nélkül nem érez- nők elszakított testvéreink szomorú sorsát, nem lennénk velük sorsközösségben. De épen ezzel a nyelvközösséggel járó sorsközösséggel bizonyítjuk az egész világ előtt, hogy nemzetünk igazi határai nem ott vannak ahol azokat a „trianoni bölcsek“ kicövekelték, hanem a Kárpátok medencéjében mindenütt, ahol csak felcsendül a mi drága nyelvünk. Ezért nem közömbös, hogy hányán beszélünk magyarul s ezért kell minél sürgősebben kigyógyítani népünk megfertőzöttjeit abból a pokoli nyavalyából, amely az „egykédnek, vagy „kettőcs- ké“-nek nevezett intézménye- zett családi önzéssel és nemzeti öngyilkossággal tervszerűen némítja el nyelvünket. De más érdek is követeli, hogy itt a Kárpátokon belül minél több ajkon zendüljön magyar szó. Az az érdek, hogy „közülünk senki se éljen önmagának.“ Az ember akkor lesz a saját sátánjává, ha nem akar családjának, gyermekeinek, fajtájának élni, hanem kizárólag önmagának. „A sátán pedig kezdettől fogva emberölő volt.“ De mihelyt több lesz a gőgicsélő, aztán az iskolás magyar gyermek; mihelyt többen szólalnak meg a családokban és az országban magyarul, rögtön megszaporodik azok száma is, akik nem tudnak már kizárólag maguknak élni. Miért?... Mert a közös nyelv megvéd a bűnös egyéni önzéstől és egyenesen arra kényszerít, hogy az ember éljen a felebarátjának is. Szűk és kicsi családi közösségekben sokkal inkább megvan a hajlandóság arra, hogy a családtagok szabadjára eresszék önös vágyaikat és szenvedélyeiket, mint ahol többen vannak. Mert ahol többen vannak, ott több az ellenőrző szem és fül, több a bírálgató erő és több az önfegyelmezési eszköz és lehetőség is. Nagyobb nyelvközösségben sokkal jobban óvakodik és vigyáz magára az ember, mint ahol alig páran beszélnek ugyanazon a nyelven. Hogy mit jelent a nyelv az egyes ember számára, azt legjobban mutatják felvidéki és erdélyi testvéreinknek a magyar nyelvért vívott kimondhatatlan küzdelmei. Létüket azzal akarják biztosítani, hogy mindenképpen igyekeznek fenntartani a magyar nyelvet. Ezek az elszakított magyarok a húsukig és a csontjukig tapasztalják naponként, hogy amikor a cseh és az oláh támadja és pusztítja a magyar nyelvet, ugyanakkor
