Harangszó, 1938
1938-05-29 / 22. szám
1938. május 29. HARANGSZÓ 173. minden magyar legbensőbb életértékelt és sajátosságait is támadja és pusztítja. De nem azt a magyar nyelvet veszélyeztetik, amelyen az anyák beszélnek gyermekeikkel, hanem amelyet az iskolák tanítanak és terjesztenek. Mert az iskolai nyelv az a legmagasabb átfogó erő, amely minden magyart a magyar nyelv- közösségbe von, vagyis a nemzeti egységet jelenti és táplálja. Nincs azért fontosabb teendő és szentebb cél a mai magyarság élethivatásában és létfenntartó munkájában, mint az iskolák fejlesztése, erősítése, segélyezése és támogatása az elemi iskoláktól kezdve az egyetemekig! Minél igazabb, áldozatosabb és mélyebb a nemzet tagjainak a magyar iskolák iránt való szeretete, annál jobban szereti a magyar a családját, fajtáját, nemzetét és annál acélosabbá válik benne a nemzeti öntudata. Amíg a magyarnak drága és féltve szeretett kincse az iskolája, addig a magyar nem veszendő nép. De nyomban pusztulásnak indul, mihelyt iskolák nélkül akarja megtartani nyelvét. S minél több a magyar iskolák magyar tanulója, annál nagyobb a magyar nyelvközösség biztonsága, ereje, ígérete és dicsősége. De ha pusztul az iskola, pusztul a nyelv és ezzel együtt a nemzet is! Nincs tehát nemzeti egység, ha nincs nyelvi egység! A közös nyelv mellett azonban ne feledjük a vérközösséget se! A közös vér hihetetlen egységformáló erő a nemzet életében, mert amikor „ketten lesznek egy testté“, akkor a közös vérben a lelki és szellemi élet legmélyebb mélységeit is továbbadják a következő nemzedéknek. A nemzet lélektani, társadalmi, egészségi, faji és népesedési kérdései alapjában véve mind a vérségi kapcsolatokra vezetnek vissza. Minél tisztább vért hagy örökségül a szülő a gyermekeinek, annál tisztább a társadalmi keveredés és a nemzet egysége is. A nemzet Katonasír. Szürke autó robogott a kora délutáni órában a fővárost maga mögött hagyva, Vácnak. Utasai meleg érdeklődéssel te- kintgettek jobbra-balra, a nyílegyenes országút mentén elsuhantak a fák, vásári szekerek, biciklisták, egy-egy szembejövő autó Dunakeszi, Álag, Szód, Göd akáclombos községei. Vácnak is csak falusi képe van, de a rendőr méltósága tudatában haptákba vágva magát mutatta az irányt, merre kell menni Érsekvadkert felé. Ez volt az utasok célja. Messziről jöttek, a nagy Duna mellőli városból — Pozsonyból. És egy e’őkelő tudós, a pozsonyi egyetem orvosi karának messze földön ismert tekintélye, felhasználva nyári szabadságát, elhozta családját a régi hazájába, hogy megismertesse, megszeret- tese serdülő gyermekeivel a magyar ősi rögöt, hogy feldobogjon szívük mindannak láttára, ami magyar. Nem győztek betelni a fővárossal, környékévé', csodanapokat éltek, meseországban érezték magukat. De most, hogy a szürke autó kanyargós utakon befurakodott a nógrádi lankás földeken át szerpentineken mind feljebb s elhagyták Rétságot is, a legnagyobb községet, egyre csendesebb és elmélázóbb lett a tekintetük; figyelegységének alapfeltételei közt elsőrendű szerepet tölt be tehát a VI. parancsolat megtartása! Nemzetünk egységéről szólva nem hagyhatjuk szó nélkül a Haza földjét sem, mert minden nemzet bizonyos földterülethez van kötve, vagyis minden nemzetnek szüksége van földre. Ha pedig szüksége van, akkor a létérdeke parancsolja, hogy legyen földje, ahol élhet, mozoghat, dolgozhatik és szabadon fejlődhetik. Hazai föld nélkül nem lehet nemzeti életet élni, nemzetért dolgozni, békés lélekkel megpihenni és a jövendő nagy feladataira erőt gyűjteni. A trianoni Magyarország ifjúságának elhelyezkedési nehézségei, pályaválasztási zavarai, a nemzeti erőknek a pattanásig fokozódó feszültsége, a társadalmi kérdések bonyolódása szomorú, de letagadhatatlan tanúbizonyságai annak az igazságnak, hogy a hazai föld nemcsak a földmívest köti magához, hanem a kőmívest, a festőt, a kovácsot, az iparost, a kereskedőt, az orvost, a mérnököt, a papot, a tanítót, művészt, jogászt és hivatalnokot is. De ha ezek elveszítik, vagy nem képesek megtartani a hazai földdel való kapcsolatukat, akkor gyengül a nemzet egysége és sorvad a nem zet ereje. Itt azonban necsak arra gondoljunk, hogy a külföldre vándorolt, vagy más világrészben kenyeret hajszoló magyar lába alól siklott ki a hazai föld és ne is csupán arra, hogy a trianoni határokon túl, de a régi történelmi Haza bocskor- tiporta földjét nem érezheti a magyar magyar földnek, hanem arra is, hogy magának a csonka Honnak a kebelében is hány magyarnak szűnt meg a kapcsolata a saját földjével. Mert amikor a világháború után a főváros és a nagyobb vidéki városok lakóinak száma elkezdett egyszercsak hihetetlen iramban felszaporodni, ezt az „örvendetes“ jelenséget nem a városi nép természetes szaporoték az őszhajú nagynéni szavát, aki megilletődött hangon emlékezett meg rég elmúlt időkről. Az ő kérésére indultak el és megfogta lelkűket az idős nő óhaja, aki ím, elviszi őket egy sírhoz, melyet talán nem is lesz könnyű megtalálni, — egy sír, melybe 41 évvel azelőtt temettek egy ifjú embert, aki vidáman ébredt volt még előtte való nap, aki délceg egyenruhájában, sarkantyus csizmában, a lovas katona bátor rátartiságá- ban üdvözölte a reggelt, melynek alkonyán majd megszólal a kürtszó és hirdeti az 1894. évi nagy hadgyakorlatok végét. Neki, szegény katonának, takaródét fújtak, égi harsona közben megnyílt neki az ég, miközben elnyelte a föld. Ügy történt a megrázó szerencsétlenség, hogy a fiatal tüzér, egyéves önkéntes vad iramban száguldott, hogy századosának egy parancsát továbbítsa, mint küldönc, hajrá, egyenesen neki a kitűzött pontnak, árkon-bokron keresztül, előtte elvonult huszároktól porfelle- gekbe borult tar mezőn száguldott és mire észrevette az előtte tátongó 5 méter mély dülőutat, lova nagyot ágaskodott, első patáival még elérte a túlsó partot, de aztán elbukott és lovasa nagy ívben repült a nyeregből. Arra haladó gyalogság talált rájuk. A rokkant lovat agyonütötték, a fiatal, délceg tűzéröndása idézte elő, hanem az, hogy a vidék, a falu népe elhagyta a földjét. Ennek az elvárosiasodásnak azonban csak akkor lehetne szívből örülni, ha a vidék is ugyanilyen iramban pótolta volna elvándorolt leányainak és legényeinek a helyét. A születési és házassági anyakönyvek azonban — sajnos — nem erről beszélnek. Az anyaföldtől való elidegenedés legszomorúbb példáját a zsidóság mutatja. És ezt maga a zsidóság érzi a legjobban. Aki figyelemmel kíséri és tanulmányozza a zsidóság évezredes történelmi hányódását, az hamar észreveszi. hogy a zsidó nemcsak lélektani érdekből és okokból ragaszkodik annyira a Jehova vallásához, hanem ösztönösen <s ezzel akarja biztosítani történelmi és nemzeti egységét. Amikor vallását nemzeti összetartó erőnek tekinti, vagy val- 'a. nem utolsó sorban éppen az elveszett anyaföldet igvekszik ezzel pótolni. A nagy városok ghettóiban nemcsak a n'vülekezeti, hanem a nemzeti egység, a faii és vérségi együvétartozás akar mtn- denkénen kifeileni. A cionista mozgalom egvik titkos rugója is az elvesztett honi föld után való vágvódás és annak keresése. Éppen a zsidóság évezredes bolvgása szemlélteti a legjobban, hogy miként válik nomáddá az az ember, aki elvesztette az anyafölddel való eleven történeti kapcsolatát. Innen van, hogy miért nem tud a zsidóság a folytonosan fejlődő életfeltételek és életberendezkedések közé gyökeresen és maradék nélkül beékelődni és a nemzet évezredes történelmének, sorsának, válságainak, erkölcsi és szellemi organizmusának szerves alkatrészévé lenni. A csekély kivétel épúgy nem dönti meg ezt a tényt, mint ahogyan „egy fecske nem csinál nyarat.“ Innen van, hogy a politikai, társadalmi, vagy történelmi sorsfordulatok alkalmával miért lesz a zsidó inkább hontalan bujdosó, vagy marad válkéntest meg bevitték az akkoriban még Nógrádvadkertnek nevezett faluba. Nem tért magához többé, habár Őfelsége és Albrecht főherceg udvari orvosai fáradoztak körülötte. Nyakát szegte. Másnap eltemették; az evangélikus ifjút a szomszéd községbeli református tiszte- letes búcsúztatta. Vadkert régi református temetőjében megásták a sírt, ahol a gyengén hullámos zöld pázsit alatt szorosan magához ölelte a föld azok porhüvelyeit, kiket hosszú évtizedekkel azelőtt temettek ide. Megtört szívű szülők, testvérek, kivezényelt bajtársak és az egész falu népe jelenlétében történt meg ez a temetés, melyen a fiatal vitéz közvetlen parancsnoka azt mondotta: „Meghalt mint hős a hazájáért. Mindnyájunk tisztelete és kegyelete kíséri sírjába.“ Az apa nem sokáig élte túl kedvenc fiának halálát, az özvegy édesanya családjával messze elkerült, de drága fiának méltó sírkövet emelt. Az élet felkapta hajójára a fiatal katona hozzátartozóit, kikötött egyikük itt, másikuk ott. Erdélybe került a legifjabb közülük és a katonasírt csak lélekben látogathatták és küldhették feléje az el nem múló szeretet megemlékezését buzgó imádságban ... És íme annyi évtized után közeleg a pillanat, mikor az őszhajú nő ott áll fi-
