Harangszó, 1938
1938-05-15 / 20. szám
1938. május 15. HARANGSZÓ 157. A népfőiskola ügye. Tíz évvel ezelőtt került be a magyar evangélikus közvéleménybe a népfőiskola gondolata. Megindult a magvetés. — Ma már az aratás előtt vagyunk. Százak figyelnek fel rá és állanak melléje szívvel- lélekkel. 28.000 példányban ment szét a népfőiskola ismertetője, amelyre csodálatos visszhang támadt. Szétszórtan élő magános emberek előléptek az egyedülvalóságból és beálltak abba a táborba, amely dolgozik és imádkozik, áldoz és toboroz a népfőiskoláért. Eddig 600 adakozó van; sokan rendszeres havi megajánlással, amit pontosan oostára tesznek minden hónaD elsején. Kisemberek, szegény, szűkös keresetű dolgozók, sőt munkanélküliek is nagyszámban, sokgyermekes, kisfizetésű lelkészek, tanárok, tanítók, hivatalnokok éppen úgy beletartozóknak érzik magukat ebbe a közösségbe, mint orvosok, ügyvédek, gazdag magánosok stb. Ősszel felépül az első épület. Magyaros parasztház lesz. célszerűen megnagyobbítva. Azt akarjuk, hogy otthont találjanak a fiatalemberek, nem rideg falakat. A falusi életmódnak megfe lelően, de mégis korszerűen éoítjük fel a házat. Isten kegyelméből a tél elején megnyitjuk az intézetet, hogy vária a, fiatalembereket az ország minden részéből életük gazdagodására. Cikkek a népfőiskoláról. Ma már mindenütt felfigyelnek a népfőiskola gondolatára. Nemcsak egy kis kör foglalkozik ezzel a kérdéssel. Egyházi lapjaink mindegyikében, hol lelkészek, hol tanárok, hol gazdák tollán keresztül felhangzik a sürgető szó: népfőiskolát a magyar földnek! De e mellett politikusaink, állami vezető férfiaink is a magyar jövő iskolájának, a magyar föld támogatójának látják. (Lásd Endre László alispán beszédét Pilisen.) Tóth Kálmán neves építész a magyar népi építkezés egyik buzgó kutatója lelkesen felkarolja az ügyet, önzetlenül készíti a terveket, és vezeti az egész építkezést. 2500 pengő futott be eddig a népfőiskola pénztárába, amiből 600 pengőt 53 megajánló küldött be. A finnek eddig 15.587 márkát adományoztak. Ez 1558 pengő. Finn testvéreink szinte megszégyenítő testvéri szeretettel karolták fel ügyünket. Sokan kérdezik: miért? Mert tudják, hogv a magyar népnek erre van szüksége. Ök már fél évszázados népfőiskolái múltra tekinthetnek vissza és ma Isten iránti hálával mondhatják, hogy népük békességét, lelki világosságát az Isten nagyrészt a népfőiskolák által adta. Egy példa. 180 finn gazda ifjú és leány kirándulást rendezett népfőiskolájukból a fővárosba, Helsinkibe. Ami pénz a kirándulás után megmaradt, a magyar népfőiskolának adományozták. Sokaknak talán összegyűjtött fillére volt az, amit ruhára vagy másra kellett volna fordítani. De a jelszó volt: népfőiskolát a magyar testvéreinknek! És hullottak a fillérek és a pengők. íme ez a finn testvérek szere- tete. Még egy házra lesz szükségünk előreláthatólag. Talán már az ősszel kicsinek bizonyul az az egy ház. Ebben csak 14 ifjú és vezetőjük talál elhelyezést. Az az érdeklődés, amely ezt a munkát kíséri, többre biztat. Isten nem engedheti, hogy csak ilyen kicsinyhitüség- gel végezzük azt, amit ilyen nagy biztatások között bízott ránk. Egy nyomdász-segéd nemrég könyvadományt küldött az építendő népfőiskola számára. Megvetette ezzel a népfőiskola könyvtárát. Egy munkanélküli beteg testvérünk szives sorait éppen ilyen nagy öröm volt olvasni: „sajnos a népfőiskola további támogatása nincs módomban, mert tizenkilenc hónapja beteg és tizenhat hónapja munkanélküli is vagyok... Addig is ismerőseim körében fogom terjeszteni a népfőiskola gondolatát.“ Mégis egy pengős adományt küldött. Egy varrónő testvérünk azt írja: „...elnézést kérek, amiért ilyen soká teszek eleget kötelességemnek. Ugyanis 24 éve magam keresem kenyerem varrással s az ünnep előtt kissé több dolgom volt...“ íme a szeretet, mely kötelességének érzi a segítést. Egy ott felejtett kést pillantott meg. Felkapta s úgy sziszegte a fogai között. — Én, kutya? Én? Te bitang méregkeverő! Ezért meghalsz! Rá akarta magát vetni Dénesre. de ekkorra már magukhoz tértek a férfiak s lefogták a dühöngő embert. A kést kicsavarták a kezéből. Leszorították egy székre s körül állták A lelkész halkan megszólalt. Méltók egymáshoz. A bünhődés már kezdődik! Dénes odafordult a lelkészhez. — Miket beszél? ön is megtébolyodott, mint az a bitang? A lelkész felemelte a jobbiát s Péterre mutatott. — Az ott önnek méltó társa! — Micsoda? Nem értem! — Nem érti? Hát majd világosabban is megmondom. Az ott az ön bűntársa! Vagy ha úgy tetszik, a cinkostársa! Dénessel forogni kezdett a szoba. — Mi.. mi? A lelkész emelkedett hangon folytatta. — Igen, a bűntársa! S most kezdetét veszi a bünhődés. Mert a bűnt bünhődés követi. Dénes arcát kiverte a verejték. Tagolatlan szavak törtek fel a torkán. — Megbolondult ön? — Én nem. De Ön az volt, hogy rátért a bűn útjára! Dénes a kínpadon érezte magát. —• Micsoda bűnről beszél? A lelkész megvetően nézett a vergődő emberre. — Mit kérdi? Hiszen a lelkiismerete már felébredt! Látom az arcán, az egész viselkedésén, hogy jól tudja, miről beszélek! <; • Dénes egy székre rogyott. Suttogva szólalt meg. — Nem értem, miről beszél. A lelkész egész nagyságában kiegyenesedett. — Hát majd beszélek úgy, hogy megértsen. Dezső urat, az ön bűntársa mérgezte meg. De a mérget ön adta! Ezért bűntársak! Dénes nyöszörgött. — Nem igaz! Nem én adtam! Péter sebzett vadként ugrott fel. — Igenis! Ö adta! Hogy beülhessen a birtokba! S halálra kerestette a leányt is! De nem találta! Dénes teljesen összeroppant. — Nem, nem igaz! Péter vadul ordított fel. — De igaz! Esküszöm! A birtok egy ötödét ígérte. írás van róla! A lelkész megfeddte. — ön ne esküdözzék! Ami pedig a maguk kettőjük dolgát illeti, azt tisztázza a törvény, a lélkiismeret dolgát meg az Isten ítélőszéke előtt. Péter felnevetett. — Az utóbbira nincs szükségem. A törvénnyel meg majd elintézzük a dolgunkat. Hiszen szóbeszéd csak az ön szava! Semmi bizonyíték a kezében nincs! Dénes egyszerre feléledt. Felállt s hetykén lépett a lelkész elé! — Ügy van! Nincs bizonyítéka! Még ha úgy volna is, ahogy Ön állítja, akkor sem nyer általa semmit! A halottat felboncolhatják, abban a méregnek már nyomát se találják! S a leány sem él! így a birtok mégis az enyém lesz. Péter kijavította. — Az egyötöde az enyém! Dénes ráhagyta. Ügy van. A lelkész mosolygott. — S ha mégsem úgy van, ahogy azt hiszi? Dénes meghökkent. — Hogy, hogy? Talán bizony ... Elakadt. Ránézett a lelkész arcára s egyszerre tisztában volt mindennel. A lelkész intett. — No, csak mondja ki. Dénes néma maradt. A lelkész folytatta. — A leány él! Dénes, Péterrel egyszerre kiáltott fel. — Nem igaz! Folytatjuk.
