Harangszó, 1938

1938-05-08 / 19. szám

150.

HARANGSZÓ

1938. május 8.

szívtelenül visszatoloncolnak bennünket. Ekkor pedig minden végsőkig feszített igyekezetünk, testi és lelki szenvedésünk ismét teljesen kárba vész.

Végre beérve az első kínai faluba, vezetőnk barátjának kunyhójába, az idegölő hajsza után biztonságban érezhettük magunkat.

Amikor azonban két hónapos kisgyermekemet a kendőkből megszabadítottam, leíjrhatatlan rémülettel láttam, hogy az arca viaszsárga, teste pedig hideg és merev, mintha nem volna benne élet. Nem is csoda, hiszen kerek 24 órát aludt a karomon, az ópium cseppek hatására, anélkül, hogy csak egy rövid pillanatra is felébredt volna. Borzalmas lelkiisrperetfurdalást éreztem.

Azt hittem, hogy halálra mérgezték gyermekemet, még hozzá az én beleegyezésemmel. Vezetőnk azonban nem vesztette el lélekjelenlétét. Teát öntött az egészen elalélt gyermek szájába, bámulatos gyöngédséggel nyitva szét a hideg és merev piciny ajkakat.

Amilyen nagy volt az ijedtségem az előbb, olyan kimondhatatlan lett az örömem, amikor az erősen cukrozott teától a gyermek pár perc múlva annyira magához tért, hogy a szemét kinyitotta.

Térdreborulva adtam hálát Istennek, hogy gyermekemet visszaadta.

A kis Péter, az ópium hatása miatt még sokáig maradt gyenge. Az erős mérgezés egy ideig hátráltatta őt a fejlődésben, de ma már alig látszik a betegség nyoma. Az idősebb, Pál, aki könnyen viselte a menekülés fáradalmait, szintén jó egészségnek örvend és szépen fejlődik. Az én egészségem azonban a megrendítő élmények, az örökös rettegés és nélkülözés miatt annyira megrendült akkor, hogy csak évek múlva állott helyre.

Már ide s tova hét esztendeje annak, hogy ez történt. Akkor menekülésem után rövidre rá találkoztam férjemmel. Azóta itt élünk Mandzsúriában és itt folytatjuk azt a munkát, amit Isten reánk bízott. (Vége.)

A péceli templom.

Pécelí templomunk.

NAGYAPÓ*

Immár nagyapó haja hattyúfehér S nagyapónak a térde remeg.

Karszékbe' szunyókál, elköhicsél. Körülötte a víg gyerekek.

„Csak csendbe'! — föl így veszi anyjuk

a szót,

Csitt! Senki ne verje föl a nagyapót!"

Immár nagyapó keze gyenge, merev,

A régi rugalmas acél,

Segíteni, védeni rest sohse' volt, Hajtotta a munka, a cél.

„Csók jár ki e kéznek! — halljuk a szót, Nagy tisztelet illeti meg nagyapót." *

*Ez a kedves kis vers Oliphantné Schoch Celesztinának Amit az élet iskolájában tanultam című, tiszta, meleg, vonzó keresztyén életbölcseséggel teli könyvéből való, a mely Br. Podmaniczky Pálné fordításában most magyarul is megjelenik.

Immár nagyapó szeme szinehagyott,

Sok könny-elsírta szeme,

De benne a hitnek a fénye ragyog S szeretet sugaras melege.

„Ügy ám, kicsikéim, — hangzik a szó, Jó példa előttetek a nagyapó."

Immár nagyapóka a sír fele tart. Elmegy, — de hiába nem élt.

Harcolta a harcot, vívta a bajt, Megtartva hitet s a reményt.

„Ne felejtsd soha hát, ne bizony, te

gyerek:

Áldott nagyapácska nevét viseled!"

Erről is egészen nyugodtan azt lehet mondani, hogy „szórvány-templom.“ Felépítése Istennek különös kegyelmi ténye. De, Istennek csodája is. Fővárosunk környékén lakó, de annak lüktető tempójában résztvevő, munkaasztalok mellett ülő, s gépek zajában élő, mai ember is kénytelen ezt fejlehajtva, alázatosan elismerni. Mintahogyan el is hangzott felépítésével ilyen bizonyságtétel: „Hogy ez így felépült, valóban isteni csoda.“ De beszéljenek a tények, mit régi írások emlékei őriznek ennek a kis egyháznak életéből is, — legalább kivonatosan.

Az 1700 óta szórványban, 1784 óta fiók, 1829 óta leányegyházban élő péceli evangélikusoknak mindig volt imaháza. Első evangélikus letelepültek jobbadán zsellér-emberek voltak a református földesurak a Rádayak oltalma alatt. Az iskola és templom céljára „szükséges fundusnak kijelölésétől sokáig vonakodott a helybéli földesuraság, míg a helységben az óhajtott proportió bé nem jött.“ Híveink lélekszámára vonatkozólag nincsenek pontos adataink, de hogy 350—400 lélek, sőt az 1800-as években még ezt is meghaladta számuk az abból is következtethető, hogy kezdettől fogva iskolát akarnak és tartanak is fenn gyermekeiknek; hamar kerül tanító is a gyülekezetbe. Ez az iskola küzdelmes életet él. Az uraság sokszor becsukatja, hogy a maga iskoláját erősítse a mi gyerekeink számával. És ha az áttérések erőszakolásával, valamint a vegyesházasságok gyermekvesztésével fogy is számuk, mégis az iskolaterem, mely első imaházuk is, erősen állja a vihart. — 1859 június 26.-án, a megvásárolt és tulajdonukat képező megnagyobbított telken az iskola mellé épül az első imaház külön épülete. 1894-ben ezt Simkó Gyula maglódi lelkészsége alatt Jamriska Lajos egyházfelügyelő s Kálix József gondnok megnagyob- bíttatja, kijavíttatja, kis toronnyal láttatja el, elé pedig 2 szoba-konyhás lakást építenek. Az egyház anyagilag is erősödik az idők folyamán, mert hiszen temetőkertet is vásárol. — 1918 új jelentős év a gyülekezet életében. Ebben az évben a megrepedt falu és életveszélyessé vált imaház lebontása után az elé épített lakást imaházzá alakítják át, s dr. Csinos Albin kirendelt segédlelkészsége és Jeszenszky József gondnoksága alatt szentelik fel templommá. 1926 óta vágya a híveknek: „új templomot

építeni.“ Előbb Peer P. Sándor, majd Liska Ferenc lelkészkedése alatt meg is indul a gyűjtés, özv. Révész Sán- dorné, Turcsányi Pál és Benzig István hűséges lelkesítő áldozatra hívó munkájában. Néhai Bagó Istvánné, sz. Berki Zsuzsanna 1500 pengős hagyatéka nagy lendületet ad az adakozásnak. Dr. Thomay Ernő, majd dr. Bertalan Dezső egyházfelügvelősége, Szigethy János gondnoksága és ifj. Blázy Lajos lelkipásztorkodása alatt egyre teljesebb formát vesz a szent cél kivitelében. Amikor az 1935. évi közgyűlés elhatározza HaeffnerZsig- mond egyházfelügyelő templomépitési bizottsági elnök gondos és alapos munkájával előkészített építést, 4000 P áll csak rendelkezésünkre. De Isten nem hagyja a benne bízókat. Míg emelkednek a falak, megindúl a gyűjtés is. Eredménye: evangélikus egyházak offertóriu- ma s adományai 369.60, Gusztáv Adolf Egyiet adománya 100, P. V. K. M. adománya 300, Pécel község adománya 500, Pécel községben gyűjtés: 2.554.27, egyházfenntartóink újabb adománya az építés alatt 1784.48 pengő. Pedig ekkor már csak 102 adózó egyházfenntartónk van s a gyülekezet lélekszáma 236. — És ez a kis gyülekezet könnyek között borul le a szent Isten előtt, amikor 1935 október 13.-án főpásztora templomát felszenteli. Azóta is gazdagodik időről-időre hívei önfeláldozó hűségének adományaival templomunk.

Azt kérdezi a ma embere, hol itt a csoda? Ott és abban, amikor a 4000 pengős elindúlás után alig 1300 pengős külső támogatással a 102 kis fizetésű tisztviselő, iparos és munkás ember ebben a nehéz időkben adósság nélkül felépíti 9.7000 pengős költséggel templomát.

De Istennek különös kegyelmi ténye is, mely a leforgácsolódott és lemorzsolódott gyülekezetét, amikor számban a