Harangszó, 1938
1938-05-08 / 19. szám
1938. május 8. HARANGSZÓ 149. elvesszük a kulak (gazdag paraszt) mindenét, szétdúljuk egész gazdagságát, de azután bűnösnek tartjuk amikor már nincsen semmije és nem vesszük fel a kollektiv gazdaságba. Ez következetesség. Azon nem csodálkozom, hogy G. ma rágalmazza azokat akik támogatták őt, segítették abban, hogy a teológiát elvé gézzé, mert a vallás ma már nem jelent hasznot számára. íme ott ülnek a tanítványok és — G.-re mutatva — itt ál! Júdás. Ha az egerek cincognak, cincog ő is, ha a verebek csiripelnek, csiripel ő is. Hogyan bízhat meg benne a szovjet hatóság? Nem lesz-e belőle nálunk is egyszer áruló? Amikor most önök ítélethozatalra vonulnak vissza, gondoljanak arra, hogy emberek ezrei igazságos és emberséges ítéletet várnak önöktől.“ A vádlottak nem éltek az utolsó szó jogával. Tudták, hogy már el vannak ítélve. A tanácskozás 11 órán át tartott. Már hajnalodott amikor a bírák bevonultak, hogy az ítéletet felolvassák. — A vádlott férfiak valamennyiét 5—6 évi száműzetésre és kényszermunkára ítélték el. Az én büntetésem végleges kiutasítás a szovjet területéről és azt megelőzőleg hat hónapi súlyos kényszermunka. Enyhítés volt, hogy csak egy hét múlva vette kezdetét. Amikor a fáradt bírák hazasiettek és mi is elhagytuk már a közönséggel a termet, egyszerre csak felhangzott a lépcsőn valakinek az ajkán ez a kedves, régi orosz egyházi dal: „Öröm, végtelen nagy öröm! Mienk az öröm mindörökké, S mert istenadta ez öröm fénye. Nem alhat az ki soha többé!“ Könnyes szemmel énekeltünk együtt valamennyien. Értünk aggódó barátaink pedig megölelgettek és összecsókolgattak bennünket annak örömére, hogy ismét, hacsak rövid időre is, de szaoaJok lettünk. A sikerült menekülés. Bár pénzszűkiben voltam, elhatároztam a menekülést, mert nem akartam elkövetni azt az esztelenséget, hogy ölhetett kézzel várom meg az egy hét elteltét, amikor majd valami ismeretlen helyre hurcolnak el. Mit csináltam voina két kicsiny gyermekemmel a kényszer- munka ideje alatt? Egészen bizonyos, hogy még a fél év eltelte előtt mindhárman elpusztultunk volna. Kértem az Urat, hogy küldjön valakit, aki a menekülésben segítségemre lehet, mint vezető. Pár nap múlva jött is egy földmíves barátunk ajánlólevelével, és vállalkozott arra, hogy átkísér a határon. Aznap este már útra is keltünk. N. .- ig vasúton öt óra hosszat tartott az út. Itt kocsira szálltunk, hogy azzal egészen a határig jussunk el. Mintegy harminc versztnyi hajsza után azonban lovunk az éhségtől és fáradtságtól kidőlt, úgyhogy gyalog kellett tovább mennünk. Este még szép volt az idő, de éjjel esni kezdett, s mi térdigérő sárban gázoltunk órákon át a felázott szántásokon keresztül. Ha visszagondolok erre az útra, nem tudom megérteni hogyan voltam képes ekkora testi erőfeszítésre. A két hónapos kisgyermekemnek a vezető öt csepp ópiumot adott be, hogy aludjék, mert. attól tartott, hogy keserves sírásával elárúl bennünket. A zuhogó esőben és koromsötét éjszakában eltévedtünk. Meg kellett várnunk a reggelt. Amikor kivilágosodott nem mehettünk tovább, mert bár a vezető szerint még vagy 12 versztnyire voltunk a határtól, nagyon óvatosaknak kellett lennünk a fátlan, könnyen áttekinthető terepen. Egész nap egy bokorban húzódtunk meg. Itt kuporogtunk zuhogó esőben, falat kenyér nélkül, állandó rettegésben, mert ha valamelyik gyermek meg talál mukkanni könnyen árulónk lehet. Alkonyatkor szúnyogok milliói leptek meg és dagadtra csípték arcunkat. Végre a beálló sötétség leple alatt felkerekedhettünk. Sok-sok hegyipatakon gázoltunk át. A patakcsobogás nem egyszer ejtett alaptalanul rémületbe Gyakran meg kellett állnunk és szívszorongva hallgatóznunk, mert az éjszakában minduntalan közeledő katonalépteket véltünk hallani. Az izgalmak, a fáradtság és éhség annyira legyöngitettek, hogy szomjúságom, amit már egész nap éreztem, kimondhatatlan belső forrósággá felfokozódott, amit a friss patakvíz csak pillanatokra tudott enyhíteni. Biztonságban. Ismét reggel lett mire átléptük a határt. Gyönyörű, zöldelő búzatáblák között vezetett útunk. Szerettem volna kissé már megpihenni, mert alig álltam a lábamon, de a vezető nem engedett, sőt még fokozottabb sietésre biztatott. Utolsó csöpp erőmet összeszedve, bukdácsolva, pólyásgyermekemmel a karomon futottunk tovább. Vezetőnk kíméletlenségét megértettem, mert tudtam, hogy ez menekülésünk utolsó, de egyúttal legveszedelmesebb szakasza is. Bár kínai földet taposott a lábunk, nem mondhattuk, hogy biztonságban vagyunk. Tudtam jóelőbbeni keserves tapasztalatomból, hogy ha a kínai őrség kezébe kerülünk itt a határ közelében, — Szép? Dénes csettintett a nyelvével. — Meghiszem! Álmodban sem láttál olyat! Majd meglátod az este! Péter arca felragyogott. — Jól tetted, hogy rám gondoltál. Köszönöm. Dénes elővette az óráját. — Már ötre jár az idő. Jó lesz, ha a szánok megindulnak az állomásra. Péter felkelt. • — Megsürgetem őket. — Jó. Én meg a cselédséget veszem elő, hogy az italokat előkészítsék s idejében meglegyen a vacsora. * Az est leszállt. Szent karácsony estéje. A falu apraja-nagyja sietős léptekkel ropta a havat. A templomból jöttek. A szívüket meleg érzés járta át. A csillogó, égő karácsonyfa melege átjárta a keblüket s most siettek haza, hogy otthon is hódoljanak a megszületett Megváltónak. Sorra világosodtak az ablakok. S bár az ajtók bezárultak, de a szívek ajtaja bizonyára tárva maradt, hogy a kicsi drága Vendég ott puha meleg fészekre leljen. Aztán csendes lett minden. Elhalt a kántálók ablakzör- getése, éneke. A hó fehér palástként borult a falura. A világos ablakszemek sorra kialudtak. A szobák boldog öröme el- pihent. Az emberek nyugovóra tértek. Szentséges éj borult a vidékre. Azonban a kastély ablakai világosak voltak. De nem zsolozsma hangja verődött azon át, hanem zavaros lárma, hangos kacagás zaja szűrődött ki a titokzatos éjszakába. Ott ültek az asztal körül, öt férfi, és nő. Kiki a párja mellett. Karácsonyfa nem ékeskedett a sarokban, hanem karos gyertyatartókban égő gyertyák árasztották a fényt. Ekek azonban semmi meleget nem árasztottak. Az asztalon nem biblia volt, hanem pompás ételek garmada s italok halmaza. Nem a Megváltó születésének édes melegsége sugárzott a szemekben, hanem a pezsgő hevülete festette pirosra az arcokat. Nem a szent ihlettség, nem magasztos érzelem járta át a fülledt szoba levegőjét, hanem a trágár szavak özöne, a durva röhej kacagása töltötte be a szobát. A vacsorának vége lett. A cselédség leszedte az asztalt s csak a borospoharak, pezsgős fiaskók maradtak az asztalon. Most kezdődött a mulatozás. Pár perc alatt tele lett a szoba füsttel, szinte vágni lehetett volna. Ment a beszéd össze, vissza. Érteni abból egy szót se lehetett. Valaki megkocogtatta a poharát. Hirtelen csend lett. Mindenki a hang felé fordult. Péter felállt. A székét kissé hátra tolta, egyik kezét a nadrágja zsebébe dugta s végig tekintett a díszes társaságon. Előkelő jelenség volt. Senki rá nem ismert volna benne a régi Péterre. Elegáns ruhája, borotvált arca, egész megjelenése méltóvá tette a társaihoz. Megszólalt. — Hölgyeim és Uraim! — Kérem, engedjék meg, hogy pár percre igénybe vegyem szíves türelmüket. Ugyanis kedves kötelességemnek tartom, hogy Önöket üdvözöljem e hajlékban, amikor a buta emberek valami Megváltó születését ünnepük, amivel már közel kétezer év óta bolondítják őket a papok. Általános röhej hangzott fel. A hölgyek tapsoltak. Észre se vették, hogy az ajtó halkan kinyílt s azon egy férfi lépett be. Egy pillanatra megállt s belefurta szemét a füstös levegőbe. Folytatjuk.
