Harangszó, 1938
1938-04-24 / 17. szám
1938. április 24. HARANGSZÓ 133. ségrtől, hidegségtől didergő emberek között élek dermedt életet. A bűn az önzés jégvilágával verte meg társadalmi, egyházi és nemzeti életünket. Csak a szeretet melegíthet hozzá emberekhez, csak a szeretet hozhat tavaszt és életet emberközösségek kihűlt szervezetébe... s ez a szeretet az, amely kenyérré, símo- gatássá, életté tud bennünk válni, mert a mennyből szállott alá. A földből a tudomány igazolása szerint csak káros kisugárzások rákos átka tör fel, a jótékony kisugárzás felülről, a napból jön s az én napomnak, az Ür Jézus Krisztusnak szerelme adhat csak nékem gyógyulást, és belőlem is kiáradó melegséget, bennem és általam is működő szeretetet. Tavasszal a nap egyre magasabbra tör az égen. Minél jobban fölénk ér, annál kisebb az árnyékunk s annál jobban körülölel bennünket. A nap elől el is lehet bújni, de napfürdőt is lehet venni. Minél magasabban látom meg e világ boltozatján Istennek dicsőségét, annál kevesebb lesz az árnyék, a bűn hatalma az életemben. Nem méregetem Isten végtelen dicsőségét, nem átkozódom, ha naparcát felhők mögé rejti, hanem magamba szívom éhező sóvársággal fényességét és melegségét, hogy benne új életté, tavasszá, kegyelemmé váljék. Nem a napba nézek, hogy sugarait boncolgassam és ... megvakuljak, hanem alázattal meghajtom előtte tekintetemet, leborulok előtte, hogy annál jobban szétáradjon rajtam és bennem melegsége, szere- tete. Emberekl Tavasz van odakünn. Menjetek a napra, gyönyörködjetek, melegedjetek ... melegedjetek össze szeretőben! Testvér! Tavasz lesz idebenn, örök tavasz, ha Krisztushoz közeledsz, mert Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe ... mert Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a gonoszokért,... érettem is, éretted is! Menekülés az orosz pokolból. (Egy orosz evangélikus papné élményeiből) A tilalmi rendelet. Keletszibéria egy kis városában volt férjem virágzó evangélikus gyülekezet lelkésze. Amikor 1928-ban megjelent a szovjet minden vallásos gyülekezést betiltó rendelete, tőle is megvonták a nyilvános szólás jogát, miáltal az úgynevezett „jogfosztottak“ osztályába került. Ekkor kezdte a hatóság, „menekült keresztyén testvérek“ álarca alatt kémeit a hívek közé küldeni. Az utolsó karácsonyfaünnepély. Karácsonykor gyülekezetünk a vasárnapi iskolás gyermekek számára karácsonyfa-estet rendezett. A szovjet iskoláiban ebben az időben már nem volt karácsonyfa. Az állami gyermeknevelő intézetek inkább fegyintézethez hasonlítottak. Az ünnepélyre lerongyolódott idegen gyermekek is jöttek. A szovjet gyermekotthonokból csoportosan szöktek ki ezek, hogy a karácsonyfa-estén résztvehessenek. Lehettek vagy százan. Az ünnepély alatt komoly figyelemmel hallgatták a számukra ismeretlen tárgyú vallásos Bácsi Sándor. A nagy kakuk-fi kiszolgáltatja magát a kis anyamadárral. Ember is sok van ilyen kakukerkölcsii. dolog. A bankok üzletfeleikről bizalmas információt adnak egymásnak. A bank is megtudta, hogy Várkonyi úrnak egy másik bankban tetemes betétje van. Miért vett akkor fel nálunk oly nagy összeget? Ez tette gyanússá a dolgot. S ép ezért írtak. S ez a levél veszett el. Péter lopta el, ezt úgyis tudja Várkonyi úr. A levelet Dénes tette zsebre. A háromezer pengő a váltó kamataira kellett. A megújításhoz. Azonban a bank nem akarta megújítani. Dénes Várkonyi úr betegségére hivatkozott s negyedévi haladékot kért. A bank távirati megkeresést eszközölt, hogy a betegség valódiságáról meggyőződjék. A válasz a bekövetkezett halált jelezte. így hitelt adtak a szavának s a váltót megújították. A váltót Várkonyi úr megbízásából rendeztem, az nálam van. De kértem a bankot, hogy Dénest erről ne értesítsék. — Helyes. Mikor járt volna le? — E hó harmincadikén. Várkonyi elgondolkodott. Az erdész szólalt meg. — Le kell leplezni a csalót! A lelkész helyeselte. — Ügy van! S mielőbb! Várkonyi rájuk nézett. — De hogyan? A doktor adta meg rá a feleletet. — Jelentést teszünk a hatóságnál. Várkonyi megrázta a fejét. — S ha neszét veszik a dolognak? Megszöknek. — Titokban csináljuk. — Lehet, hogy sikerül. De lehet, hogy nem. Mindenhogyan botrány lesz belőle. S ezt nem szeretném. S aztán nekem is van egy titkom, ami visszatart a dologtól. A férfiak kíváncsian néztek rá. A lelkész szólalt meg. — Talán arról akart beszélni akkor este? Várkonyi intett. — Igen. Arról. — A bőrtárcában arról volt szó? — Arról. Átnézte az iratokat, nagytiszteletű úr? A lelkész zavarba jött. — Nem, nem néztem át. Még ez éjjel elrabolták tőlem. Várkonyi ijedten nézett rá. — Elrabolták? Hogyan? — Az úton, hogy hazafelé tartottam. Valaki leütött a elvette tőlem a tárcát. Várkonyi idegesen kiáltott fel. — Kicsoda? Tudja ki volt? — A doktor úr úgy mondta, a Péter volt. Várkonyi hangosan felkiáltott. Fel akart ugrani, de visz szaesett a székre. Az arca halottsápadt lett. Az orvos mellette termett. — Kérem, nyugodjon meg. Talán nem is oly nagy a baj, hogy elvesztek az iratok. Újakat lehet beszerezni, hiszen Várkonyi uram él! Várkonyi lassan magához tért. Elővette a zsebkendőjét s megtörölte verejtékes arcát. Az asszonyok ijedten léptek az asztalhoz. Géza egy pohár vizet nyújtott az orvosnak. Az orvos megitatta az összeroskadt emberrel. Várkonyi felsóhajtott. — Istenem, Istenem! Azok kezébe kerültek az iratok.. Akkor már nem is él a szegény. Bizonyosan megölték, mint ahogy engem is meg akartak ölni. Dermedten hallgatták a rémes szavakat. Az erdész tért először magához. — Kiről van szó? Kit öltek meg? Várkonyi révetegen nézett maga elé. Suttogva törtek elő szájából a hangok. — A leányomat. Folytatjuk.
