Harangszó, 1937
1937-02-07 / 6. szám
1937. február 7. HARANGSZÓ 43 rontania. Lábával a föld porában, sarában, kezeivel a hárfán, fejével a Jézus megismerésének napsugarában. így festeném le a diakonisszát. És a képcsoport alá azt írnám, mindent tud, dolgozni, játszani, énekelni. Lőhe nem túlzott akkor, amikor a diakonisszamunka sokféleségét így rajzolta meg. Ezt a képcsoportot még nagyon sok képpel lehetne kiegészíteni. Lőhe 85 évvel ezelőtt látta így a diakonisszamunkát. Akkor még nem volt Magyar Norma, nem volt szociálpolitikai ügyosztály, nem volt az ifjúsági munka így kifejlődve, mint most. Nincs az az életterület, ahol a diakonissza ne találná meg a számára Istentől adott szolgálatot. Lőhe elgondolása most, 85 év után is időszerű. Ma is csak az lehet diakonissza, aki tud és kész az istállóban és a szántóföldön dolgozni, de egyszersmint tud és kész a szent kórusban is Halleluja-t énekelni. Aki nem szégyenli az egyiket, nem rontja el a másikat. Képünk is szemlélte-, tőjé a Sokféle di'ako'nisz- szamunka egyikének. A diakonissza a csecsemők között. Téves az az állítás, hogy csak az édesanya tud igazán szeretni. Annak a diakonisszának a szeretete, aki hivatását Istentől kapta, aki a reá bízott lelkekben Isten ajándékát látja, annak Anya fielyeW anya. a szeretete nem marad messze az édesanyai szeretet mögött. Az ő szereteté- bői talán hiányzik az édesanya elfogultsága, de szeretete épen olyan mély, aggódó és önfeláldozó. A diakonissza-hivatásra csak az alkalmas, aki így tudja szeretni az elhagyottat, aki fel tudja áldozni éjszakáit, Szabadságát önállóságát az Ür kicsinyeiért. Huber Etelka főnöknő. Diakonisszák leveleiből. ... Bementünk egy házba gyűjteni, ahol elég durván kiutasítottak bennünket. De én gondoltam, ahol ilyen pompa és fény van, ott másképen kell az embereknek gondolkodni. Mert utóvégre felelősségünk is van. Akkor én visszafordultam és szépen mondtam, hogy a Jézus nevében kérünk, annak a Jézusnak a nevében, aki azt mondta: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.“ Erre a férfi azt mondta nekem, kedves nővér, hisz a Jézusban? Én azt feleltem, nekem az élet ülésben balról, a jó úr pedig jobb felől. Egy fabulát beszéle, mely méltó, hogy elmondjam. Nem, tudván, hogy három óra múlva meghal, mintegy hattyúdalát zengette el ebben. Egyszer egy embert, úgymond, az ördögök visznek vala, Találkozik pedig egy barátja szemben vele és kérdi: „Hová mégy kenyeres?“ — „Nem megyek, hanem visznek.“ „—Kik és hova?“ —Feleié az ember. — „Az ördögök visznek a pokolba.“ Erre megsajnálja a barátja: „Jaj szegény, ugyan rosz- szul vagy, rosszabbul már nem lehetnél.“ Az ember pedig feleié: „Lehetnék én bizony ennél is rosszabbul, mert most mégis visznek a maguk hátán, hátha megnyergelnének s magukat is velem vitetnék a pokolba: ügye, hogy ennél is rosz- szabbul volnék?" Applikáljátok ezt most Magyarországra s Erdélyre, a törökre s németre. ANDRÁSSY: Bizony nagy bölcs, igazi lángelme volt az áldott jó úr. WITTNYÉDY: Szóval és karddal vele senki sem mérkőzhetett. Ex utroque Caesár. BETHLEN: Szóról-szóra így mondta a mesét. De beszélt nekem világosabban is. PETRŐCZY: És hát a vadkan? Mi igaz ebben? Nem Ausztria'keze volt ebben is, amint az országban mindenek beszélik? WITTNYÉDY: Az bizonyos, hogy előző napon egy kurír érkezett, a császár levelét hozta neki, mellyel Bécsbe hívták. Gyanús volt előtte, én is lebeszéltem: ne menjen. BETHLEN: Tudni kell, uraim, hogy a francia király, ki ismerte vitézi tetteit, jószága pusztulásáért tízezer tallért küldött neki ajándékul. A császár hírével vette fel, Becsben ven- dégeskedte el, mégis gyanúba volt miatta. WITTNYÉDY: Azt sem bocsátották meg neki, hogy a vasvári gyalázatos békét megátkozta, protestált ellene s a prímással konferált róla. ANDRÁSSY: Sub rosa legyen mondva, azt is beszélik, hogy a csúfos békefeltételeket hallva, Lippay prímás megátkozta jobb kezét, mellyel Lipót fejére tette a koronát. WITTNYÉDY: Szörnyű dolgok ezek. De hát ami a kérdést illeti, mi Bethlen öcsém urammal a jó úr fején a három nagy sebet bizonyára láttuk, mintha csakugyan vadkan szakította volna fel fejbőrét. De én most is azt hiszem, valami pokoli ördög, vagy az ellenség gonosz szelleme bújt a vadkan bőrébe s az pusztítá el. Hisz Bécsben nem gyászoltak, hanem valósító-al örültek a legvitézebb magyar halálán. BETHLEN: Pákának, a cseh jágernek a viselkedése is gyanús. Ő hívta a jó urat az erdő sűrűjébe s míg a fenevaddal viaskodott, Paka egy horgos fán ülve lőtt feléjük. Mégis, csak csudálatos, hogy egy olyan vitéz nem lőtt és nem vágott a vadkanhoz, holott puska és spádcly volt nála! PETRŐCZY: Valami rettenetes átok nehezedik a magyarra, hogy ennek nagy fiai, akiktől üdvünket várhatnók. ily balesetből, vagy erőszakkal pusztulnak el. ANDRÁSSY: Mintha már nem is a magyarok Istene vir- rasztana felettünk, hanem valami gonosz szellem űzné velünk j WITTNYÉDY: Ám sirassátok és száiljatok perbe a triin- denséggel.de az én veszteségem mégis legnagyobb. Én lelkemnek jobb felét, üdvömet, életem célját veszítettem benne. Immár üres nekem a világ. Vérem minden cseppje bosszúért kiált. Mindig istenfélő voltam, de már imádkozni sem tudok. Ha tőlem távol tengeren, vagy messze idegenben leli halálát, akkor is szívembe döf a tőr. De mily kegyetlen sors, hogy ott kell állanom és szemeimmel látnom, rövid félóra alatt vígan, ép egészségben és holtan. Oh mily kikutathatatlanok a te ítéleteid, Zebaóth Isten, hogy a keresztyénségnek ily oszlopa és afhletája nem dicsőséggel az ellenség által, hanem vak esetből vérzik el. Elvetted, Uram, a mi fejedelmünket és gyalázatra állítál minket a mi ellenségeinknek. Sírva megyek az én uram után a koporsóba. (A többiek résztvevő csendben hallgatják.) (Folytatjuk.)
