Harangszó, 1937
1937-02-07 / 6. szám
42. HARANGSZÓ í937» február 7. A keresztyén életről. Ez a pár rövid, súlyos mondat Barth Károlynak, a nemrégiben nálunk járt svájci teológiai tanárnak a legfontosabb mondanivalói közül való. Érdemes az ő szavára figyelnünk, mert kevés olyan alázatos és alkalmatos eszköze van ma Istennek, mint épen ő. Barth Károly tavaly múlt ötven éves. Teológiai tanulmányait tehát még a nagy háború előtt végezte, abban az időben, amikor javában dühöngött a hitetlenség irányzata teológiában és az egyházban egyaránt. Felavatása után Barth egy kis svájci falu lelkésze lett, ahol tíz éven át szolgált. Itt az igehirdetői szolgálat kohójában világosodott meg előtte mindaz, amiről később olyan hatalmasan bizonyságot tett. 1923.-tól különböző német egyetemeken tanított, míg 1935. tavaszán hitvalló bátorságáért elűzték. Azóta a svájci Básel egyetemén tanít. A tanítása nem akar más lenni, mint egyszerű és alázatos bizonyságtevés Isten kegyelméről, az ige szolgája akar lenni csupán. Ellenfeleivel a „német keresztyénekkel“ és a hitetlenség többi képviselőivel sok kemény csatát kellett megvívnia, ezért is a munkája „harci teológia“. Most azonban nem ebben a minőségben fog megszólalni előttünk, — a keresztyén életről és szerétéiről beszél. Hallgassuk figyelemmel és szeretettel. * A keresztyénség lényege: Isten országa. Ez, pedig azt jelenti, hogy Isten uralkodik rajtunk és bennünk. * A kegyelem az az érthetetlen és megfoghatatlan csodálatos valóság, hogy az Istennek jótetszése megnyugszik az emberen — és ezért az az ember örvendezhet az Urbarp # Nem az tesz minket igazzá Isten előtt, hogy „hiszünk“, hanem az, hogy Jézus Krisztusban hiszünk. Isten azonban nem ezért a hitért igazít meg minket, hanem a Krisztus érdeméért. * Azok Istennek gyermekei, akik Istent keresik, mert szeretik Öt, — akik felelnek az ő hivó szavára és ezzel dicsőséget adnak néki. # Isten gyermekeinek élete: csüngés a testté lett igén, Jézus Krisztuson. * A keresztyén élet azzal kezdődik és végződik, hogy az ember szereti az Istent. Éppen ezzel tesz bizonyságot arról, hogy a hite nem beképzelés, hanem valóság. * A „keresztyén életet“, — azt a keresztyén életet, amely ezt a nevet valóban meg is érdemli, —- nem mi éljük, hanem Jézus Krisztus éli a Szentlélek által érettünk és bennünk. (Gál. 2:20.; * Isten előbb szeretett minket, —ezért és ez által szerethetjük mi is őt. * A szeretet gyümölcsei, azok a mi cselekedeteink. De az, hogy szeretünk, az az Isten cselekedete bennünk. * - ......... Isten iránt való szeretetünknek a pióbája az, hogy szeretjük-e felebarátainkat. (I. Ján. 4:20—21.) Ez az igazi és egyetlen helyes felelet Isten szere- tetére. * A felebarátunk iránt gyakorolt szeretet végső értelme és célja: Isten dicsérete. Aminthogy nem is dicsérheti igazán az Urat az, aki a felebaráti szeretet parancsát be nem tölti. s Kicsoda az én felebarátom? Az az ember, akit ma vagy holnap oda állít elém az Isten, hogy azon töltsem be a szeretet parancsát. Kicsoda az én felebarátom? Az aki bizonyságot tesz arról, hogy én is, ő is együtt elveszett és elkárhozott ember vagyok, — de őt is, engemet is megszabadított Isten a Jézus Krisztus által. Ez a bizonyságtevés a felebaráti szeretet egyetlen igazi értelme és tartalma. Oroó Qyula. A diakonissza-hivatásról. A nagy diakonissza-atya, Lőhe Vilmos, neuendettelsaui lelkész, nagyon megkapóan, szinte érzékelhetően rajzolja elénk a diakonissza hivatás sokoldalúságát, mikor így ír: Ha festő lennék, lefesteném a diakonisszát az ő különféle munkájában. Ez egy egész képcsoport lenne. Lefesteném a diakonisz- szát az oltár előtt és az istállóban, lefesteném amint a mezíteleneket az irgalmasság ruhájába öltözteti. Lefesteném a templomban, a kórteremben, a szántóföldön és ahogy a kóruson a Hallelu- ja-t énekli. És mindegyik képhez egy diakonisszát festenék. Nem mindig ün-, népi ruhában, de mindig ugyanazt az egy személyt. Vájjon miért? Mert Szükséges, hogy a diakonissza a legfontosabbtól a legcsekélyebbig minden munkát tudjon. Nem szabad az alacsony munkát szégyenlenie, sem a nagyot elZrinyi prókátora. u Történeti színmű, négy felvonásban. Egykorú dalokkal. Irta: Payr Sándor. Zenei részét zongorára és énekhangra alkalmazta és saját szerzeményeivel is kibővítette: Kapi Gyula. GRADT: Én abban a vadkanban nem hiszek. Más a mi megölőnk, nem az erdő vadja. ANDRÁSSY: Hát hiszen kétség férhet hozzá. Paka, a cseh jáger volt vele puskával kezében. Aztán a temetésig sem várt, ide szaladt Bécsbe. Mondják, hogy házi úr. LÖVEY: Azt csak Wittnyédy és Bethlen mondhatnák meg. Ök voltak vele utolsó útján az erdőben. De hát ki tud szót venni Istvánból! Olyan az, mint akit rossz démon szállá meg. ANDRÁSSY: Az idő múlik, esteledik. Hol maradnak magyarjaink? Talán már Leopoldus lakziján táncolnak? Zrínyi halott s a király mulat. Bécs s az egész udvar örül. Barátim, itt nem a töröktől féltek, hanem Zrínyitől. Megszabadultak tőle, most hát vigadnak. 4. JELENET. Előbbiek. Bethlen. BETHLEN: Jó napot, uraim, ez a Matschakerhof, ez itt a macskaház? ANDRÁSSY: Azt is csak német teheti, hogy Matts Tschakot vagyis macskát csinál Csák Mátéból és kocsmát a magyar főúr házából. A trencséni gróf háza volt ez egykor, uram. BETHLEN: Ezek a vén kövek és alacsony boltívek beszélnek is még valamit az elégedetlen nagy úrról. Mintha az ő szelleme járna fel ide kísérteni most is. ANDRÁSSY: Tudja Wittnyédy, hova járjon s barátait is hova rendelje. De mit tud nagyságos uram Wittnyédyről? BETHLEN: Úgy hallottam, Zrínyi halála után első elkeseredésében Petrőczyvel hozta össze sorsa s most is vele járja itt a magyarokat. Nem jó társat választott, Petrőczy is fanatikus, vakon rohan vesztébe. Zrinyi helyett Petrőczy, rossz csere ez Wittnyédynek. Félek, valami őrültség fő az agyukban. ANDRÁSSY: Csillapító kellene most Istvánnak, nem tüzelő. 5. JELENET. Előbbiek. Wittnyédy és Petrőczy. WITTNYÉDY (jön heves beszélgetésben Petrőczyvel): Már pedig csak vagy ez segít, vagy semmi. Haljunk meg inkább, mintsem hogy ilyen gyalázatra juttassuk hazánkat. BETHLEN: Hát minket meg sem lát, bátyám! Jó napot! WITTNYÉDY: Van is ám a magyarnak még jó napja. Egy ragyogó napunk volt, de az immár lehanyatlott. (Mély csönd.) BETHLEN: Kedves bátyám, ne eméssze magát. A kegyelmed éles eszére még nagy szüksége van a hazának. WITTNYÉDY: Leesett a mi fejünk koronája. Én a lutheránus, már ezután csak szent Taddeust hivom segítségül, ő a desperátus ügyek patronusa. ANDRÁSSY: Édes István komám, egy nehéz kérdés nyomja lelkemet, nem mertem eddig eléd tárni. Most ketten vagyunk itt a nagy úr halálának szemtanúi. Hát lehetséges ez. vadkan ölte meg a keresztyénség legnagyobb bajnokát? WITTNYÉDY: Kimondhatatlan fájdalmat újítasz fel velem. Erről ne beszéljünk, ha szivemet, mely úgy is alig libeg már a helyén, kiszakítani nem akarod. ANDRÁSSY: Tiszteljük fájdalmadat. Hallgatunk. (Mély csönd.) WITTNYÉDY: (Leül. Lassan vontatva kezdi s mintegy nehéz álmot beszéli): Mintha most is látnám. Szép őszi nap volt. November 18-án erdei disznókra menénk vadászni ebéd után, hintón. Én az első ülésben, Bethlen öcsém a hátulsó
