Harangszó, 1937
1937-12-05 / 49. szám
1937. december 5. HARANGSZÓ 391. Az ember ádventje. Amaz örömhír mellett: „ime a te királyod jő néked alázatosan", szerényen meghúzódik egy másik ádvent, az elsőnek áldott következménye: az ember ádventje. Boldog örömmel hallunk mi a Szabadító ádventiéről itt a földön, de oda fent a mennyben akkor lészen öröm, amikor itt alant egy-egy szív megnyitja rejtekét az égből jövő Király előtt és azután vele elindul „haza" felé. Ez az életen át tartó hazamenetel, ez az ember ádventje. Az ószövetségben ennek az ádvent- nek a programmja úgy hangzott: „várjad az Urat"; az újszövetségben a keresztelő ekként mondotta: „térjetek meg, mert elközelgett a mennyeknek országa." Ha csak egy ezüst tallárral is akarna valaki minket megajándékozni, akármennyire nyújtaná is felénk, nem tudná megtenni, ha mi magunk is nem nyúlnánk utána. Amit csak úgy látunk, nem lesz mindaddig a miénk, mígnem azt kézzel is megragadjuk. így vagyunk az ádvent örömhírével is. Az az örömhír: „ime a te királyod jő néked alázatosan" csak akkor lesz a miénk, ha azt hitünk karjaival magunkhoz szorítottuk. Az ádventi király akkor még nem vonult be a mi életünkbe, amikor halljuk vagy olvassuk ieruzsálemi bevonulását, vagy amikor felcsendülnek az igék: „ime az ajtó előtt állok és zörgetek." Ez. a hallás csupán kopogtatás és zörgetés a mi szívünknek ajtaján, melyre a szívkapúk kitárulásának kell elkövetkeznie. — Mikor a szél belekapaszkodik már a tengervízébe, akkor jelenik meg a hullám. Amikor a nagy Zörgető már bevonult az életedbe, akkor jelentkeznek nálad a te emberi ádventednek a jelei. Ezek pedig mind a „térietek meg" követelésének naponkénti áldott gyümölcsei. Nem úgy van tehát, hogy Krisztus elindul és mi is elindulunk feléje. Nem úgy van, hogy valami csendes napon megszáll bennünket a jobbálevés gondolata és erre fel, kezdjük megtenni az első lépéseket a tiszta szív és lélek útján. Akik így gondolják és próbálják meg a saját ádventjüket, súlyos csalódással lesznek kénytelenek megállapítani, hogy a jobbálevés első lépései után még mélyebbre esnek vissza, mint voltak először. A mocsári lápban sülyedő ember önmagát hiába igyekezne kihúzni. Csak a kezét, vagy a lábát mozdíthatná meg, de azt is úgy, hogy közben 1884—1917. a másik végtagjaival és egész testével még mélyebbre fúródnék bele a láp iszapjába. Minden mozdulatánál többet ér egy segélysikoly, melyet ha meghallanak, meg van mentve. Ez az ádventre, azaz hazamenetelre váró és vágyó embernek a rajza is. Életem szövődményes bűnhálózatából az egyetlen kiút: kiáltás a Szabadítóért, forró imádság az ádvéntet szerző meny- nyei Atyához, hogy ő nékem is adja azt a szabadítást, melyet mindenek számára munkált a karácsonyi isteni gyermekben: a földre szállt ádventi Királyban, így lesz. mert csak így lehet, ádventem nékem. És most már tudom, hogy az ember ádventiének a kezdete itt van a betlehemi bölcsőnél, folytatása a „térjetek meg“-ben és dicsőséges célja: az én Istenhez való boldog hazamenetelemben. N. E. Gyóni Géza. 1884-ben született a pestmegyei Gvónon, ahol édesatyja evangélikus lelkész volt. A gvóni papiakon emléktábla őrzi emlékét. Először a lelkészi pályára akart lépni, teológiai tanulmányait azonban nem fejezte be. Irodalommal kezdett foglalkozni és újságíró lett, előbb Sopronban, maid Szabadkán. Innen vonult he katonának. A világháború legnagyobb költője, lángolószavú Petőfije volt. Tábortűz mellett írt gyönyörű költeményei lelket öntöttek a honvédekbe. A kiéheztetett Przemvsl eleste után öccsével együtt orosz fogságba került. Hogy az oroszok el ne szakítsák őket egymástól, Gyóni Géza, az utászőrvezető, úgy szerepelt, mint öccsének, Mihály főhadnagynak tiszti szolgája. A krasznojarszki fogolytábor kimondhatatlan szenvedések szintere volt. öcs- cse halála a testi nélkülözésektől elgyötört költőt végleg összeroppantotta. elé, mint aki erősen gondolkodik. Hogy is volt csak az ő esete? Igen, az az idegen asszony forgatta ki mindenéből; az a hibás, az egyedül! De hát ő nem hibázott? Nem veszett össze minden rokonával, sőt még egyházával is? Mit is mond az imént talált írás? — s előkotorászta: „Jertek térjünk vissza az Úrhoz, mert ő szaggatott meg és ő gyógyít meg minket!" Ebben a pillanatban megszólalt a templom harangja s hívta a hívő lelkeket ádveúti könyörgésre. Valami rég nem érzett melegség járta át szívét, valami régi szokás éledt fel benne, nem tudott ellentállni a hívásnak. Leszedte régi énekeskönyvét a mestergerendáról és indult a templom felé. Szégyenlősen lépett be a nyitott ajtón. Nem tekintett sem jobbra, sem balra és szép csendesen leült egy oszlop mögé. Valami megkönnyebbülést érzett az ének és ima alatt. Maga sem tudta, hogy az éhség, a hidegség, vagy a belső megindulás fakasztott e a könnyeket, melyeket titkolva, fejét a padra hajtva töriilgetett. Ügy akart aztán, a könyörgés végeztével kisomfordálni, de beléje kapaszkodott hidmenti Szekeres Julis s szánakozva szólt hozzá. — István bátyám, tudom sokat szenved, mióta elhagyta mindenki. Ügy sajnáltam már sokszor. Jöjjön velem édesanyám is szívesen látja. — Hát nem haragusznak az otthoniak én reám? — Dehogy haragusznak. Régóta várjuk már, hogy eljöjjön! — Aztán nem fogják a szememre vetni a múltat? Megbocsátják, hogy idegent hoztam a Szekeresek közé? — Már hogyne bocsájtanánk meg, mikor Krisztus Urunk is tanította, hogy hetvenhétszer kell megbocsátanunk az ellenünk vétkezőknek, aztán a Miatyánkban is naponta ígérjük azt. — A bibliás Szekeresekre ismerek benned Julis s most fáj csak igazán, hogy majdnem hűtlen lettem hitünkhöz. Julis te vagv az első, aki megtanít ismét hinni, neked adom azért a családunk szerencsepénzét, melyre ma akadtam véletlenül. Becsüld meg s az ég áldása lesz veled! — s azzal előkotorászta az arany dukátot és az ámuló Julis kezébe nyomta. * * * * * Alig egy évre rá, hogy a grófi Szekeres István kibékült atyafiságával, már a hídmenti Julis s fiatal férje rendezkedtek portáján. A padlástól a pincéig összeforgatták, porolták, sikálták az egész házat, mintha annak a gonosz, megrontó asz- szonvnak még a szellemét is kiűzni akarnák. Sikerült is nekik egy-kettőre helyreállítaniok a régi, egyszerű, de kedves falusi házat nemcsak kívülről, de belül is, mert velük együtt bevonult a jókedv és megelégedettség is. összefogtak a Szekeres famíliák mind és a fiatal párnak lassacskán sikerült az ősi vagyont megint visszaszereznie. Az öreg Szekerest „István ember" néven ismeri az egész vidék, ö most az osztrák megszállás alatt valami házasságellenőrző szerepét tölti be. Ha csak neszét veszi, hogy valamelyik legény szemet vet osztrák lányra, nyomban ott terem és esetének elbeszélésével iparkodik őt szándéka megmásítására rábírni. Van is kellemetlensége elég s mint izgatót tartják nyilván. De ő csak nem hagyja, mert azt mondja: evvel még adós annak a másik képnek, melytől oly nagyon félnek az osztrákok. — Vége. —
