Harangszó, 1937
1937-12-05 / 49. szám
390. HARANGSZŐ 1937. december 5. származnak. Voltak tudósok, akik egy időben ilyen feltevésekkel álltak elő. Ez a feltevés azonban ma már megdőlt. A biliaolvasó keresztyén tudja, hogy ő az Istentől származik és hogy Isten őt saját képére és hasonlatosságára teremtette. (Mózes 1, 27.) 2. A mi Atyánk gondoskodik rólunk! Ez a tétel megáll még a szűk esztendő idején is. 1926. őszén Anglia földjén végső szükségbe jutottam. Amint üres gyomorral róttam London utcáit, egy verebet figyeltem meg, amely ott szökdécselt az utca kövezetén és szedte az elhullajtott magot. Eszembe jutott az Üdvözítő szava: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat!“ (Máté 6, 26.) Ebbe az igébe, mint a fuldokló a mentődeszkába hittel belefogózkodtam és így szóltam magamhoz: Ha a mennyei Atya ezt a szürke, angol verebet eltartja, talán csak engem sem hagy éhen veszni ebben a városrengetegben?! Fenti ige megerősített, fönntartott és Isten most is, mint mindig gondviselő Atyának bizonyult. (Máté 7, 7—11.) 3. Mi a mi Atyánktól függünk! Ez az istengyermeki viszonynak elengedhetetlen velejárója. Felségesen tárja elénk ezt az Atyától való függő viszonyt az Üdvözítő élete, aki még a keserű pohart is kész elfogadni az Atya kezéből (Márk 14, 16.) és kijelenti: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól ... mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét!“ (János 5, 30.) Isten a mi Atyánk! Ebből következik, hogy mi e földteke emberi lakói egymásnak valamennyien testvérei vagyunk. Óh, ha pusztán ezt az egy tényt komolyan vennők, megszűnne a sok civódás, perpatvar, fegyverkezési verseny, háborús veszedelem. Nem kellene oly óriási erőfeszítéseket tenni a béke fenntartására! A Miatyánkot az Üdvözítő közös imádságnak szánta. Ezért használja mindenütt a többesszám első A grófi Szekeres István megtérése. Irta: Knábel Vilmos. 2 Beköszöntött a tél. Ott az Irottkő és Alpok viharkatlanjában hirtelen lepi meg a vidéket. Olyan erővel hömpölyög alá a hegyekből a hózivatar, hogy csak úgy hajladoznak alatta a délceg jegenyefenyők, miközben kísértetiesen nyögnek s sírnak bele a vak éjszakába. A legkisebb rés is elegendő, hogy az alattomos szél kiemelje a szúrágta abtakszárnyat és csörömpölő boszorkány táncot lejtsen vele. Erre a sorsra jutott egy éjszaka Szekeres Estván elrozsdásodott pántu ablaka is. Ezer darabra törött a keményre fagyott gyalogjárón, de Estván fel sem neszeit vackában a csörömpölésre. Fejére húzta az elnyűtt kabátot és pokrócmaradványokat s didergett alattuk reggelig. Akkor vette csak észre, hogy az egész szobát hóval hordta tele a szél. — Most mitévő legyek? — morgott úgy magában. — Az a néhány garas, amit lajbizsebemben hordok, ebédre volt szánva. Ha megcsináltatom az ablakot, éhes maradok, ha eszem, csonttá fagyhatok éjszaka. — Közben hol az ablakot nézte, hol meg rézpénzét tapogatta s fázósan verte össze bokáját, hogy mozgással melengesse megdermedt lábait. Egyszerre csak, mint akinek ötlete támad, mosolyra szélesedett arca. — Hát persze, hogy megvannak még a padlásra száműzött képek. Csak le kell hozni s kész az ablaktábla. Berakja nekem akármelyik üveges szívességből s megmarad pénzecském egy kis ebédre. Sohse hittem volna, hogy ezek a képek még kirántanak a bajból. — Indult is már a padlás felé. személyt. Nem azt mondja: Én Atyám!, hanem: Mi Atyánk! A Miatyánkot tehát a templomkerülők nem imádkozhatják tiszta lélekkel. Ugyancsak vádolja a többes első személy azokat a keresztyéneket, akiknek ellenszenves minden összejövetel és közös imádko- zási alkalom. Nem imádkozhatja a Miatyánkot teljes érvénynyel az, aki Krisztust nem fogadta el, benne nem hisz és nem kell neki az istengyermeki méltóság, amelyet Krisztus felkínál. Aki nem akar Isten gyermeke lenni, hogyan merészeli Atyjának szólítani az Istent?! (János 1, 12.) Fogadd el Krisztust, hogy teljes érvénynyel imádkozhasd a Miatyánkot, mert a mennyei Atya Krisztus halála által akar magához édesgetni minket (Kol. 1, 19—20.), hogy elhigyjük, hogy Ö nekünk édes Atyánk, mi pedig édes gyermekei vagyunk! (Luther Kis Káté.) Ki a mennyekben vagy! — így imádkozunk. De hol a menny, kérdi a kételkedő? Távcsővel átvizsgáltuk a világűrt, de mennyet nem találtunk! — mondja a hitetlen. Óh felfuvalkodott ember!! Mit vizsgáltál te át?! Csak annyit a világmindenségből, mint az emeletes házhoz viszonyítva egy gyutasdoboz! De mivel is vizsgálnád át? Öt gyarló érzékszerveddel? Kérd Istent, hogy vegye el lelki vakságodat és nyissa meg hitednek szemeit! Mert a menny nagyon közel van hozzád, ha működésben van hited, ez a hatodik érzékszerved, de elérhetetlen távolságba távozik tőled, ha ez a felfogó szerved elcsenevészedett. Hol van hát a menny? Ahol az Isten van. Hol van az Isten? Mindenütt, ahol nincs bűn és pokol. Add Krisztusnak szíved, hogy az megtisztítsa minden bűntől és meglátod: benned lesz az Atya, benned lesz a mennyország és te benne leszesz a mennyországban!!! Harmati Béla. Nagy sietve hozta hozta le a pókhálós, elporosodott képeket, leseperte a havat a rozoga asztalról s kezdte bicskájával hátukat kibontani, hogy kivehesse az üvegtáblákat a rámákból. Egyszerre csak meghökkent. — Hát ez meg micsoda csomó lehet itt a sarkában? Valami kemény, kerek tárgy. Még megütöm a főnyereményt és pénzt találok az öreg Luther köpenye ráncában! — nevetett fel... Nini csakugyan pénz, régi arany dukát! Ezt nevezem aztán szerencsének! Kísérő levélbe van pakolva. Nézzük csak, mit izén valamelyik ükapám? „Jertek térjünk vissza az Űrhöz, mert ő szaggatott meg és ő gyógyít meg minket!“ — (Hóseás 6, 1.) olvassa elámuiva. Összegyűrte a megfakult írást s zsebre rakta. Csak az arany izgatta. Ha elviszi az órásnak, biztos kap érte néhány koronát, lesz meleg étel, még egy kis itóka is. De ki rejthette a rámába a pénzt — kezdett gondolkozni — és mit akar a bibliai vers? Rája illik, mintha a túlvilágból izenné valamelyik ős. Fel és alá járkált a szobában s idézni kezdte gyermekkora emlékeit.' Eszébe jutott valami homályos történet, mit egykor öregapja mesélt. Valami aranyról szólt, melyet a Szekeresék soha ki nem adtak, hanem apáról-fiúra hagyták azzal, hogy csak akkor váltsák fel apró pénzre, ha már semmiféle kiútat nem találnak. „Szerencse pénz az — mondta — s ameddig a családnál marad, gondtalan lesz élete.“ — Szóval én se adjak túl rajta, ez már igazán nehezen fog menni — motyogta! Hisz velem nem törődik már senki, mióta elszegényedtem. Megállt s összeráncolt homlokkal mereven nézett maga
