Harangszó, 1937
1937-11-21 / 47. szám
csöndes és boldog ki múlása által ez árnyék világból ki költözködött, nékem és szegény neveletlen árváinak holtig való el felejthetetlen szomorúságot hagyván maga után. Mint hogy penig megnevezett édes Uramnak meghide- gült teteme már egyebet nem vár az tisztességes eltakarításnál, a melly hogy annyival is inkább tisztességessebben végbe mehessen, kérem alázatossan s egyszersmind bizodalmasan is édes Nagy ió Sógor Uram (mesterházi Nagy István) kegyelmedet, ne terhelytessék kegyelmed atyafiságos jóakarattyát mu- tatnvi az jövendő karácsony napján leendő temetésre conveniálnyi. Melly kegyelmed hozzám való atyafiságos jó akarttyát nem illen szomorú állapotban, hanem örvendetesebben szegény árváimmal el nem mulatom. Ezzel maradok kegyelmednek Nagy jó Sógor Uramnak ló akaratú attyafia: Ostffy Kató." HÁLAHANGOK. A szentantalfai gyülekezet másfélszázados ünnepére. E nap határánál leborulva áldunk, Emlékezés szárnyán rnultba visszaszállunk, Százötven esztendős e szent gyülekezet, Másfélszázad vonult el templomunk felett, Sok csapás zudult ránk: iskolánk elhamvadt, Templomunk kárpitja középen meghasadt, Kies szőlőskertünk pusztává változott, De Isten kegyelme tőlünk nem távozott, Az Úr gondot viselt, mint hű árnyék kisért, A porból felemelt, vigasztalt, ha gyász ért. Templomunk alapját dicső ősök rakták, A szent örökséget utókorra hagyták, ők elmentek sorban — pályájuk megfutván, — A temetökertbe a halandók utján; Sírjukon gyújtsuk meg hála szövétnekét, Ne fedje feledés az elődök nevét, Hogyha az utódok némán hallgatnának, E templom kövei mind megszólalnának, Ki az egyháznak él, emléke fennmarad, Aki hű halálig, üdvösséget arat! Hálásan emlékszünk Isten jóságáról, Templomot építő hitbuzgó apákról; Kicsiny az egykázunk, mindnyájunktól várja: A szívét, a zsebét tőle el ne zárja; Az egyház tagjait anyaként szereti, Az egyháznak legyünk hálás gyermekei, Visszavonás átka közöttünk ne dúljon, Egyházunk időtlen időkig viruljon, Erősödjünk számban, hitben és hűségben, Találkozzunk ott fenn Istennél az égben! Bármily magasztos is, — elmúlik az ünnep, — De szép emlékei soha el nem Hinnék, Eddig velünk voltál, jövőben is segíts, E földi utunkra, fény sugár t Te deríts, Áldd meg a sirókat, hogy Benned bízzanak, Áldd meg az árvákat, mindent Rád hagyjanak, Áldd meg a templomot, iskolát, egyházat, Áldj meg községünkben minden egyes házat, Uram, hazánkért is fohászkodunk Hozzád: Halld meg jajszavunkat, fordítsd felénk orcád, Négymillió magyar idegenben szenved, Magyar törzs ágait pusztulni ne engedd, Ne ostorozz tovább, bocsásd meg sok vétkünk’; Ősök hűségéért adj szebb jövőt nékünk; — Te bölcsen kormányzód a roppant világot, Harmattal üdíted a tikkadt virágot, Támaszd fel sírból a magyar igazságot! Szentantalfai Nagy Lajos. Presbiterek lapfa. „A presbitérium az egyház fekete serege, Gedeon-csapata s mindent el kell követnünk, hogy valóban azzá legyen" — mondotta D. Kapi Béla püspök az egyetemes gyűlésen. A presbiter-nevelés rendkívül fontos ügyét akarja szolgálni a Harangszó is azzal, hogy január 1.-től kezdődően kéthavonként kétoldalas presbiteri lapmellékletet ad ki, amely kizárólag a presbitereknek szól s amelyet önköltségi áron bocsát az egyházközségek rendelkezésére. Hisszük, hogy új vállalkozásunk jó szolgálat lesz. OLVASSUK A BIBLIÁT Halál, ítélet, örök élet... November 21. Római levél 6:23. Az egyházi éy leáldozóban...! Az utolsó Szentháromsági vasárnapok úgy evangé- liomi, mint epistolai Igéi a végső dolgok, halál ítélet, örökélet gondolataival foglalkoznak. Pál apostol a halált a „bűn zsoldjának“ mondja. Ez az Ige könnyen félreérthető. Bár sok esetben szószerint úgy van, hogy a halál egy bűn következménye, de a legtöbbször nem s azért őrizkednünk kell az Ige farizeusi értelmezésétől. Arról beszélni, hogy örökké élnénk-e, ha tiszták, bűntelenek lennénk, mint az angyalok — céltalan, mert csak bűnös embert ismerünk, akiknek meg kell halni. De tud adni ez Ige a mi életünknek nagy gyakorlati útmutatást: azt, hogy az ember élettartama összefügg Isten parancsainak követésével. Bár az egyes ember meghal, de egy nép, egy nemzet életereje annál nagyobb, minél több lenne az erkölcsi tisztaság! Aki tehát a bűn ellen küzd — a halál és pusztulás ellen küzd. November 22. Filippi levél 1:21. Vannak emberek, akik csak kibeszélhetetlen borzalommal tudnak a halálra gondolni. Mások fásult közönnyel állnak meg egy- egy sírhalomnál. Némelyek kínosan őrködnek testi épségük felett — mert állandóan maguk mögött érzik — a „kaszás-embert!“ Ez az állandó halálfélelem megmérgezi az igazi életörömöt. A halálfélelem a hitetlen ember lelki vonása. A hivő ember Isten küldöttét látja benne s Pál apostollal ujjong: „Krisztus az én életem — a halál is nyereség nekem.“ Vegyük komolyan ezt az Igét! Krisztus az én életem — azaz erőm, bátorságom, örök életem. Istennel való belső közösségem, győzedelmem e világ felett. Aki Krisztusban, mint az ő Megváltójában hisz — az nyugodtan nézi a halál közeledtét — csak földi porsátorát ronthatja le! November 23. I. Thess. 5:2. Az első keresztyén nemzedék még szilárdan hitte a Krisztus személyes visszajövetelét, az „Úrnak napját.“ Pál apostol még élve remélte azt megérni. Az Ujtestamentom utolsó lapján az ég és föld beszélgetnek: „Jövel Uram!“ — „Imé hamar eljövök!“ Meglátjuk őt úgy, „amint van“ — ez volt az első keresztyének hitvallása. Ez adott nekik erőt a lemondáshoz, türelmet az üldöztetések közepette. De múltak az évtizedek. Már János, a szeretet apostola is meghalt aggastyán korában — ő volt az utolsó aki még testi szemeivel látta Jézust. S a későbbi nemzedékek már lemondtak e reményről. Nem Jézus jön el hozzánk, de mi megyünk hozzá — a halál révén. Ma már csak az egyházi év végén hallunk arról — ami valamikor a keresztyének forró szívügye volt. ; November 24. Máté 25:31—46. Ösztönös sejtése az embernek, hogy nekünk egykor számot kell adnunk életünkről Istennek ítélőszéke előtt. Az ítélet felhői szakadatlanul vonulnak fejünk felett s egyszer eljön az utolsó, mely meghozza a döntést. Már a földi életünk háromszoros ítélet súlya alatt áll. ítéletet mondanak szavaink és tetteink felett az emberek, akik közt élünk. Néha nem kellemes ez, dehát el kell viselnünk. Aki él, annak a kritikát el kell tűrnie. Ez az ítélet még a császárok és uralkodók tettei előtt sem áll meg. Mi a mi cselekedeteink értékét igazán mások ítéletének tükrében látjuk meg. ítél felettünk a lelkiismeret szava. Ezt nem tudjuk elnémítani. Független tőlünk. Vádol, korhol minket, akár tetszik, akár nem. Nagy tettek felett ítél egy későbbi kor, amely távolabbról nézi a történéseket. Mindez azonban nem végleges és csalhatatlan ítélet. Ez csak Isten ítélőszéke előtt vár reánk. Jézus a Máté evangéliomának 25. fejezeteiben mond csodálatos példázatot eriől az ítéletről. Itélőbírája a világnak ő lesz s az ítélet mértéke pedig, hogy volt-e mibennünk szeretet? November 25. János evang. 8:51. v. A keresztyén hit a történelem folyamán sok vihart állott ki és semmi sem mutatja jobban életerejét, mint az, hogy e viharokból mindenkor diadalmasan került ki. A hitvallók kihullott vére újabb magvetés volt a keresztyénség számára. Már nagyobb veszélyt jelent a „hamis atyafiak“ tanítása, akik talán magas méltóságot viselnek, de szívük távol van Krisztustól. Az evangéliomból tudjuk, hogy a búza együtt nő a konkollyal s csak az aratásnál választatik el. De legnagyobb kísértése hitünknek a valóság és az Ige közti ellentét. De még ez sem képes soha a hitet megölni. Vigasztal Jézus szava: „Nem a ti dolgotok tudni az időt és alkalmat, amit az Atya a maga hatalmá alá helyezett.“ Végső gyökere a hitnek az a törhetetlen bizoda- lom, hogy aki az Ür beszédét megtartja, nem lát halált soha örökké. November 26. Péter I. lev. 1:24. A természeti élet is halálról, elmúlásról beszél nekünk e késő őszi napokban. Valami fájdalmas szépség van a lombja- vesztett fákban, a széltől sodort lehullt falevelekben. De a természet nem ismeri a halálfélelmet. Alázatos-szelíden hajtja le fejét a múlandóság törvénye előtt Nem sír, nem jajgat a felett, ami természetes. Az ember sír helyette is, mert ő több, mint a virág vagy levél, mert ő magában hordozza az örökkévalóság csiráját. A természet őszében a saját életének őszét látja meg az ember. De szemét a múlandóságon túl emeli, a cél,
