Harangszó, 1937
1937-01-31 / 5. szám
34. HARANGSZÓ 1937. január 31.1 Konfirmandus-Otthon a gyenesdíási Kapernaumban. Volt már erről szó a „Harangszó ‘ hasábjain s épen ezért érezzük magunkat elkötelezve arra is, hogy ismételten szóljunk arról, hogy hogyan is áll most a konfirmandus-otthon ügye. Annak idején arra kértük kedves olvasóinkat, hogy legyenek szívesek hozzájárulni szives adományaikkal ennek a munkának a megkezdéséhez. Az adományok kezdtek is gyűlni s a „Harangszó“ szerkesztőségéhez s Menyhár István keszthelyi lelkész kezeihez, ki a Kapernaum pénztárosa, körülbelül száz pengő be is gyűlt. Ez az összeg ugyan nem elegendő még a munka megindításához, viszont azonban elegendő arra, hogy bennünket a munka folytatására buzdítson, s az idő is múlik, épen ezért megszólalunk újra. Nem kérünk most pénzbeli támogatást — ha kapunk, természetesen nem utasítjuk vissza — csupán tájékoztatni akarjuk kedves olvasóinkat arról, hogy tulajdonképen milyen munkáról is lenne itt szó, ha Isten arra segít bennünket, hogy megkezdhessük. Ismeretes olvasóközönségünk előtt, hogy Gyenesdiáson Isten kegyelméből van néhány év óta ielkészüdülőnk „Kapernaum“ néven, mely csendes üdülésre s lelkiközösség ápolására hívta a lelkésztestvéreket és családjuk tagjait már néhány nyáron át. Ismeretes az is, hogy mivel ez idő szerint már harminc férőhely van benne, tágabb körben is megindult iránta az érdeklődés s lelkészcsaládjainkon kívül megfordultak benne egyéb hittestvéreink is. Az épület azonban ilyenformán csupán nyáron van kihasználva, az év többi időszakában pedig üresen áll. Ezért gondoltunk egyfelől arra, hogy kivált ha majd be- üvegeztetjük a verandát, megnyitjuk az üdülőt téli vendégek számára is — a szobák berendezhetők fűtésre is —, de másrészt korán foglalkoztunk azzal is, hogy hogyan használhatnék ki az adott lehetőségeket másképpen is egyházunk építését célzó munkára. így jutott homloktérbe a konfirmandus-otthon gondolata. Ez azt jelenti, hogy a harminc személyt befogadni tudó épületet szeretnénk kihasználni arra, hogy benne a tanév valamely hónapjában össze- gyűjtsük azokat a konfirmandusokat, akik a szórványban élnek s akikhez lelkészeik — rajtuk kívül eső 'okoknál fogva — csak igen ritkán tudnak eljutni. A tanfolyam körülbelül négy hetes lenne s az illető gyermekek ez alatt az idő alatt egy arra bizonyára nagy örömmel vállalkozó lelkész vezetése mellett nap mint nap foglalkozni fognak hitünk dolgaival, a tanfolyamot pedig magától értetődően az ünnepélyes konfirmáció zárná be. Hogy' a konfirmációra való előkészületen kívül jut idő más hasznos dologgal való foglalkozásra is, az természetes. Fiúknál például arra gondolunk, hogy némely közismereti tárgyakon kívül foglalkoznának talán gyümölcs- és konyhakertészettel, a lányok pedig szintén kertészkednének, vagy a házi munkában (takarítás, főzés, mosás, terítés, hímzés) gyakorolhatnák magukat. Ily módon a konfirmandus-tanfolyam hova-tovább valóságos kis „népfőiskolává“ nőhetné ki magát, melyből aztán Isten kegyelméből kifejlődhetnék a népfőiskolának az a fajtája, amellyel napjainkban Dániában, finn- és Svédországban találkozunk. Hogy kik fognak résztvenni ebben a most még csak álmodott munkában, arra vonatkozólag csak annyit, hogy az intézmény természetesen lelkészi vezetés alatt fog állni, a háztartás gondjait itt is egy diakonissza nővérre óhajtjuk bízni, ezenkívül pedig örülnénk, ha találkoznék olyan nyugdíjas tanítónő, vagy lelkészözvegy is, aki életcélt látna a gyermekek körüli oly foglalko zásban, melyet fönnebb futólag érintettünk. Egyes előadókat, azt hisszük, nem lesz nehéz találni és megnyerni Keszthelyen és másutt a közelben. Hogy mit jelentene ez a munka, ha jó Isten megáldja, a reverzáliskérdés, a szórványmunka s általában egyházunk megújulási szempontjából, arról talán felesleges szólnunk. De nem lehet kétséges az sem, hogy nagy fontosságot nyerne ez a munka nemzeti szempontból is. Mert az remélhető, -hogy azok, akik egy-egy ilyen négyhetes tanfolyamon fognak résztvenni, egészen más lelkülettel és ismerettel fognak visszatérni otthoni környezetükbe s idővel talán a kovász szerepét fogják betölteni abban a körben, ahová Isten akarata odaállítja őket. Hadd kérjem azért már itt, kedves lelkésztestvéreimet, hogy karolják fel ezt az ügyet, legyenek szívesek felkutatni, hol vannak ilyen „szórványkonfirmandusok“ s jelentsék be azokat illetékes egyházi hatóságaiknál, ha maid erre felhívást nyernek. S hadd kérjem a „Harangszó“ kedves olvasó közönségét is arra, hogy gondoljon szeretettel erre a munkáját megkezdeni akaró intézményre, de legfőképen mindnyájan kérjük az egyház Urát arra, hogy ha az ű szent tetszésével találkozik a mi gyarló emberi tervezgetésünk, áldja meg ezt a munkát is az ő nagy kegyelme szerint! Díi .Deák János. Zrinyi prókátora. 14 Történeti színmű, négy felvonásban. Egykorú dalokkal. Irta: Payr Sándor. Zenei részét zongorára és énekhangra alkalmazta és saját szerzeményeivel is kibővítette: Kapi Gyula. WITTNYÉDY (leül, fejét karjára hajtja, hogy eltakarja könnyeit, az ének végével, melyet megtapsolnak): Köszönöm, édes leányom. Megszaggatja szivemet, de enyhülést is szerez. Sírva vigad a magyar. ARMPRUSZTER: Pogánynak kellene lennem, ha veletek nem érzenék. (Erzsikének hálásan kezet csókol.) WITTNYÉDY: Ne érzelegjünk. Hölgyeim, uraim vissza a lakodalmi asztalhoz. Ürítsünk poharat. Ittas vagyok az örömtől és fájdalomtól. (Karját nyújtja Zrinyinének és visszamennék a belső terembe, melynek ajtai nyitva maradnak. Csak a tanulók maradnak künt.) 22. JELENET. Előbbiek. Szabiik és a zenészek. SZABLIK (meglepetve): Oh, a kántus már itt! A művész kollégák megelőztek. Elő a szerszámot legények, mi se maradjunk el. (Belekezdenek egy zenedarabba, de belülről „Halljuk“ kiáltások félbeszakítják.) LÖVEY (kijön): Hallgassatok. A ház ura beszél. (Ismét bemegy, a zene elnémul.) WITTNYÉDY (a belső teremben. Alakja az ajtón át látható. Nagy csend. Künn a diákok és zenészek nagy figyelemmel hallgatják, különösen Szabiik): Vitéz francia barátaink már felköszöntötték nemzetünk virágát. Európa díszét Zrínyi Miklóst, akinek életéért imádkozni éjjel és nappal meg nem szűnöm. Viszonzásul én a francia nemzetre, a jelenlevő diadalmas hősökre ürítem poharamat. (Éljenzés.) Végül pedig — és itt hölgyeim, uraim, álljunk fel — éltetem a franciák hőslelkű királyát, XIV. Lajos őfelségét. Legyen ő végveszedelemre jutott hazánknak istápja, igaz ügyünk pártfogója, a szolgaság földjéről kivezető Mózesünk s az ígéret földét megnyitó Józsuánk. Ö felségét az Isten a magyarok vigasztalására tartsa meg és sokáig éltesse. (Lelkes, zajos éljenzés és pohárcsörgés.) PAUER (Krámerrel indignálódva siet ki a belső teremből): De ez már mégis sok, hallatlan. Ennyi még sem szabad. Itt éltetik Zrínyit, éltetik a francia királyt, csak a jó Leopol- dus császárról nem esik egy szó sem. Ez már gyanús dolog, sőt titkos szövetség. SZABLIK (Mohón kap a szavaiba): Ügye hallotta, szenátor uram? Ügy van, ahogy értettem? Wittnyédy azt mondta: adja Isten, hogy a franciák királya legyen urunk. PAUER: Ezt én nem hallottam. SZABLIK: Mondta, mondta. Ez az elszólás nekem aranyakat ér. Legények, vígan fújjatok a rézkürtökbe. Lesz még jobb világ is. (Ének, zenekísérettel. A vendégek kijönnek és magyar táncot lejtenek.) (Függöny.) III. FELVONÁS. (A bécsi Matschakerhof vendégszobája. Régi, boltíves helyiség eléggé díszes, de ódondivatú bútorzattal. Hátid a középen és balfelől ajtó.) 1. JELENET. (Márton, vendéglős felszolgál. Bécsi polgároké« nők, jellegzetes, régi bécsi alakok észnek és isznak az asztaloknál.) ELSŐ POLGÁR: Éljen Lcopoldus, a mi szeretett császárunk! (Éljenzés, kocintás.) EGY Nő: És Margit királyleány, az ő kedves menyasszonya! (Még lelkesebb éljenzés.) MÁSODIK POLGÁR: Héj, Márton gazda, mi csaK szere-
