Harangszó, 1937
1937-10-03 / 40. szám
«j^unántúli i'rot.Lap” Kiadóhivatala PÁPA MAftAN 6S2Ó 1Ö37. október 3. mGyógyíts meg engem. Uram" clmü imádságos könyv darabonként 20 fillérért kapható. Portó 4 f. Diszkötésben 1 P. Az ár beküldhető bélyegben is. Óh, le Jóska! Elbeszélés. Irta: Cslte Károly. 17 — Az a baj, hogy késő már az idő. Ma már nem mehetünk hozzá át Kiskalidára. — Elmentek holnap reggel. Bindi türelmetlenül a fejéhez kapott. — Mit?! Holnap reggelig várjak! Azt hát nem teszem. Még ma áldomást akarunk a korcsmában inni. — Ihatik azért, Bindi bátyám, — nyugtatta meg Jóska a lázadozót: kétszáz pengőt adott át neki foglalóul. Bindi mohón kapott a pénzhez, mint valami papír rongyot gyűrte szutykos lajbizsebébe s rohant: — Hej! Sejretyu! Vig napot tartok ma. Sietek, mert kiszáradt a torkom ... — Jóska is indult, búcsúzott, de Mihály visszatartotta. — öcsém, ne szaladj el te is. Erre a szép vételre igyuk meg mi az áldomást itt nálam. No, fogd meg azt a poharat. Mondhatom, szép vételt csináltál. Dupláját is megéri!... No, ne uraítasd magad. Hisz úgy szeretlek, hogy fiamnak tartalak. De Jóska még nem nyúlt a csordultig telt pohárhoz. — Ne mondja, biró ur. Előbb is becsapott. — Hehehe! Nem csaptalak be, Jóska öcsém, csak egy kis figurát csináltam. Tudod, hogy milyen természetű magyar ember vagyok: szeretem a jó tréfát, no. Fogd meg hát, ha mondom a poharat s igyál az én egészségemre. Jóska most felvette a poharat és kocintott: — Hát a jó Isten éltesse jó egészségben biró urat! — Köszönöm, fiam, veled együtt! —- hajtotta fel Mihály fenékig a poharat. — Hidd el, nem is tudom, melyikteket szeretlek jobban: téged, vagy a saját fiamat? — Előbb is igy beszélt, mégis megkeserített, — folytatta Jóska a vádat. — Azzal a kis tréfával! Ne keseregj öcsém. Jóvá tesszük, kiköszörüljük azt a kis tréfát: odaadom most a leányomat. — Nem tréfál megint biró ur? Nem csap be újból is? Eljöhetek ismét kérőbe. a— Jöjj, Jóska fiam, jöjj! Várlak. Magamat csapnám be, ha nem neked adnám a leányomat. Szép házad lesz, birtokod is, me'g hát ritka derék, becsületes gyerek vagy, no...-i- Nem fogja kívánni a biró ur és a lánya se, hogy elhagyj ahi evangélikus hitemet? — Hát... hát, az szent igaz: jobban szeretjük, ha áttérsz, de én — részemről — abba is belenyugszom, hogy re- verzálist adsz, tudod édes öcsém ... XVI. Bimbó visszakerül. — Fiam! Hova készülsz ily korán reggel ünneplőbe öltözve? — Ej, no, én is szórakozott kezdek lenni! Hát nem mondtam meg édesanyámnak, hogy átmegyek Kiskalidára a Bimbóért? —A Bimbóért?! Amit eladtál?! — csodálkozott az öz- \egy meglepetve. — Nekem még nem szóltál róla. — Különös, édesanyám. Valami hiba kezd bennem lenni! Hát igazán nem szóltam még róla? — Egy szóval sem említetted, galambom, gyerekem. — Nagyon különös!... Hisz már tegnapelőtt elhatároztam magamban, hogy visszaszerzem Bimbót, ráfizetéssel is. Higyje el, édesanyám, még mindig úgy fáj a szívem utána, hogy vissza kell szereznem. — Maradt még rá pénzed, lelkem gyerekem? —- Maradt, ügy csináltam a számításomat, hogy maradjon ... De már el is indulok. Szeretném ha délben a mi istállónkban eszegetne a Bimbócska, a két tehenünk mellett. Isten vele édesanyám. — Iste áldásával járj, galambom gyerekem. De... nini! Merre mégy? Hisz Kiskalida a kertalja felé esik s te mégis az utca felé mégy? — Eszembe jutott valami... valahová útközben be kell néznem ... Ej, hát no, a keersztapámnak is szólnom kell, hogy estére készüljön ismét kérőbe, — szólt vissza Jóska az utcaajtóból egy kis zavarral s ment sietve a fölszeg felé. Pipás Kiss Mihályék udvara előtt meglassította lépteit s kicsit ágaskodva ment el a magas deszkakerítés mellett. Mosolyogva be is köszönt az udvarra. Bizonyosan annak szólt a köszöntés, akiért csizmája sarkát magasabbra emelte. Istókot, a keresztapját nem találta már otthon. Elment már a mezőre lóheréért. — No, sebaj, keresztanyám. Majd találkozók keresztapámmal a mezőn. Épp arra visz az utam. Áldja meg a jó Istenem keresztanyámat. Kisgálné, a Szidi asszony, elkísérte Jóskát a kertaljai tagúiig. „így keresztfiam, úgy drága keresztfiam, csak jól vigyázz magadra drága keresztfiam, hogy valami baj ne érjen, mert én is akarok a lakodalmadon táncolni.,..“ Végre megszabadult, kiúszott Jóska az asszonyi szó-áradatból, nekilendülve irányította aztán útját Kiskalida felé. Másfélóra múlva, két mezőn és egy nagy tölgyesérdőn át törtetve, megérkezett Agg András kiskalidai gazda istállójába, hol a gazda épp akkor kefélte a Bimbó tarka bundáját. — Jó munkát és jó egészséget, bátyám. No, él-e még a Bimbó? — Mi a‘, hogy él-e?! — bujt elő András a jószág mellől. — Agy 1st“. Tán valami baja volt neki, mikor eladta? — No, valami nagy baj nem látszott, csak néha köhhen- tett, mint a heptikára hajlamos gyerek. És annyit hallottam, hogy az anyja marhavészben pusztult el, — simogatta végig Jóska a kis bajuszkáját, hogy valami áruló mosoly meg ne jelenjen kerek arcán. — Ej, no öcsém! Most mondod el ezeket nekem?... Nem szégyenled magadat?! — Nekem ugyan nem kell ez a beteg állat. Törvény is van rá, hogy az ilyent vissza kell venni. — Igaz, bátyám, igaz, de már letelt ám a megállapított idő. — Ha letelt, ha nem telt, fogd öcsém a kötelet, vidd innét s add vissza a pénzemet, mert, mert...! — vált fenyegetővé Agg András rekedt hangja. — No, no, bátyám! Azért nem kell fenyegetőzni. Higyje el, nem vagyok én olyan ijedős gyerek. Szép szóval még lehet velem beszélni, de gorombasággal nem sokra jut senki velem. Higyje el, a szép szó legtöbbet ér. Azért hát csak hozza ki a ládából a marhalevelet s ihol a százpengő vételár. Meglátom, mennyit ád vissza belőle? — Mit?! Még vissza adjak, mikor három hétig ingyen etettem! Ne kívánj olyan pogányságot, öcsétp! — Nohát, no, hogy békesség és jó emlék legyen köztünk, adok öt pengőt a kis böccém kosztjára is, aztán ne követeljünk egymáson semmit. Áldja meg a jó Istenem, bátyám uram! — búcsúzott Jóska nagy komolyságot erőltetve ábrázatára, holott belül újongott örömében, mikor kivezette Bimbót az Aggportáról. A falut elhagyva még fütyörészett is boldog jókedvében s minduntalan hátrafordult, gyönyörködve tekintett Bimbó buksi fejére. — Szépen fejlődtél, Bimbócskám, három hét óta, nagyon szépen. Hasznodra volt a vendéglátás ... A nyári nap forrón sütött, izzadott a vastag kék posztó uj ruhában. Pitykegombos mellényét kigombolta, majd kabátját levetette s félvállára akasztva kocogott hazafelé a poros. vicinális utón. Kellemesebbre fordult útja, mikor a sűrű lombos erdőbe ért. A százados terebélyes tölgyek árnyékba borították az átvezető szekérutat is. Az útszélet dús fű borította s Bimbó minduntalan beleharapott. — Ej, no Bimbócskám, éhes vagy? Gyér' akkor le az jlítról, amott jobb fű van. Letért Jóska az útról s míg Bimbó vígan legelészett, le- heveredett egy tölgyfa alá a fűbe, hanyadt fekve édes nyugalommal bámult fel az óriás fa repedezett kérgű vastag sűrű lombos ágai közt a fa tetején rejlő szarka fészekbe. Hirtelen nagy izgalommal ugrott talpra. A fészek egyik lakóját látta hazatérni a csőrében napfénytől ragyogó kis nyakláncot vitt, dglylaliuk)
