Harangszó, 1937

1937-08-29 / 35. szám

278.

HARANGSZÓ

1937. augusztus 29.

legtöbb ember ujságéhes és mohón kap minden friss hír után. 3. Sok emberben valami együgyű hiszékenység van, amellyel minden légből kapott dolognak hitelt ad.

Tudja mi az újság? Hallotta szomszédasszony a legújabb hírt? — ezzel köszöntik egymást regge- lenkint a szomszédok. De mi történjék, ha semmi friss hír nincsen'1 A „faluszája“ vén asszony segít magán: Működésbe hozza színes képzeletét és „kitalálja“ a „legfrissebb“ híreket.

Szomorú, hogy nemcsak a fehérnép, de sok helyen a férfinép is szeret pletykázni. Az emberek súg- nak-búgnak, a költött hír szájról- szájra jár, lavina módjára növekszik, végül perbe mennek s a rágalomhadjáratnak a vége nem egyszer az, hogy ártatlan embereket halálba kergetnek. Csonkahazánkban 1934-ben 12 hónap leforgása alatt 13,016 feljelentést tettek „rágalmazás“ miatt s a bíróság ugyanezen vétségért 4,822 személyt ítélt el.

Luther elkeseredetten kiált fel: „Mégis csak gyalázatos és szégyenletes dolog, hogy mindenki szívesebben hallja felebarátjáról a rosz- szat, mint a jót!“ „Isten azt akarja, — így folytatja Luther — hogy

senki se szóljon felebarátjáról gonoszul, még akkor sem, ha az bűnös, mégha jól tudja is azt, de még kevésbé szóljon, ha csak „azt mondják“-ból tudja.“ (Nagykáté VIII. par.)

Mármost mi a pletykának az ellenszere? Az, ha útját állód a rossz hír továbbterjedésének. Soha se vedd „készpénznek“, ha rosszat hallasz másról. Ne essél a hiszékenység bűnébe! Főként pedig ne add a rossz hírt kéjelegve tovább. Legyen az ajkad sírgödör, mely eltemeti a pletykát. Ne feledd, hogy „beszélni ezüst, de hallgatni arany.“ Az Ur Jézüs azt parancsolja: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek!“ (Máté 7, 1. 2.)

Azt mondod: „Hát bűnpártoló legyek, mikor magam győződtem meg a rosszról?!“ Ne légy! Ahoz jogod van, amit az Üdvözítő tanácsol: „Ha a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négyszemközött. Ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát.“ (Máté 18, 15.)

Mindenkinek hizelfő az, ha jót mondanak róla, de ha másról mondanak jót, azt kevesen szeretik hallgatni. Óh Testvérem! Mentsd távollevő barátodat, 'ha rosszat mondanak róla — hiszen ő nem

tudja védelmezni magát — jót mondj róla és magyarázz mindent javára!! Istennek tetsző dolgot művelsz, ha a jelen nem lévő, megrágalmazott felebarát védőügyvédjeként lépsz fel. így cselekedett Jonathán, a Saul király fia. Atyja előtt mentette Dávidot, jót mondott róla és mindent javára magyarázott. (1. Sám. 19, 4—6.)

A rágalmazók és pletykázók pedig vigyázzanak a nyelvökre, mert az elrabolt jóhírnevet többé nem tudják visszaadni. Vigyázzanak és gondolják meg, hogy az emberi nyelv veszedelmesebb, mint a kígyónak a fullánkja, mert az csak a testet mérgezi meg, de az emberi nyelv a lelket is a keserűség és kétségbeesés halálos mérgével árasztja el. Nem ok nélkül mondja az emberi nyelvről a Szentírás: „Fé- kezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes.“ „Imé csekély tűz, mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége.“ (Jakab 3. r.)

Keresztyének! „Ne hazudjatok egymás eilen, mivelhogy levetkez- tétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt!“ (Kol. 3, 9.)

Óh Uram! Meggyónom Néked, hogy gyakorta vétkeztem ezen Te szent parancsolatod ellen!

Harmati Béla.

Oh, te Jóska!

Elbeszélés. Irta: Csite Károly. 13

— Adom, fiam, adom! — felelt Mihály nagyon komoly vontatott hangon. — Én már csak olyan vagyok, hogy a szavamnak ura maradok. De hát nem csupán tőlem függ a dolog. Meg kell kérdeznünk a leányt is, akar-e férjhez menni?

— Persze, a leányt is meg kell kéidezni, — helyeselt Istók kivörösödve a sűrűn leeregetett bortól.

Juliska kíváncsian dugta be ismét fejét az ajtón.

— Ej, micsoda dolog! — szólt meglepődve s az ablakhoz ugrott, — nincs az ablak lefüggönyözve, pedig ott kinn les- kelődik a sötétben fél falu leánya és legénye.

— Nini, lányom! — szólt Mihály Juliskára. — Épp' kapóra jöttél be. Eriggy csak ki: hivd be Julcsát a konyháról.

Jóska hüledezve tekintgetett körül:

— Julcsát?! A szolgáló leányát?!

— Igen fiam, ő is leányom. Az én kenyeremen nevelkedett föl, mint anyátlan, apátián árva... No, már itt is van a szép virágszál... Hallod Julcsa? Jer közelebb! Ez a tisztességes legény kérőbe jött hozzánk. Én már részemről oda is ígértelek. Tehát már csak a te szavad van hátra.

A sugár, barnapiros leány nem mozdult el az ajtó mellől. Arca tüzpirban égett. Szemét lesütve kötőjével babrált.

Jóska felugrott ültéből s szánalmas, oktondi ábrázattal tekintgetett hol a leányra, hol Mihályra.

— Mi baj, öcsém? Mi nem tetszik? — kérdezte Mihály kajánul.

— Hiba van! Nagy hi-hiba! — hebegte Jóska.

— Julcsában?!... Ne mondj olyant, te szerencsétlen!

— Ott a hiba, hogy nekem az igazi leányát Ígérte oda! — tört ki Jóskából az elkeseredés.

— Azt már nem tettem, öcsém!

—- Bolonddá tett engem!... Higyjék el, bolonddá tett! — folytatta a csalódott legény.

Julcsa elkomorult szép arcát szégyenpir borította el:

— Oh, te szerencsétlen, oktondi lélek! — hagyta el ajkát a megvető kifakadás s haragos tekintettel ugrott ki az ajtón.

— Nagy szamár vagy, öcsém, igen nagy! S nem érted te a figurát! — csóválta a fejét Kiss Mihály.

— Süsse meg kend az ilyen figuráját!, tönkretett vele engem, teljesen tönkretett. Eladtam miatta az egyetlen üszőmet, minden reménységemet, hogy tisztességes új ruhában jöhessek el házához. Ej, nincs lelke, Istene kendnek, hogy igv vesztét okozza a szegénynek! — folyt Jóskából a keserű vád özöne, mialatt egy nagy könnycsepp gurult végig napbarnította ábrázatán. Siratta az eladott Bimbót.

Julcsa bizonyosan az ajtóban hallgatózott, mert jött vissza a szobába:

— Mihály bátyám! harmadfélévi béremet még nem vettem fel, adjon ki most belőle száz pengőt.

— Adok, leányom, adok. Ha kell, az egészet is azonnal kiadom, — szólt Mihály is elkomolyodva s nagy harmonikás bugyellárisából kihalászott egy százpengőst.

— Köszönöm, Mihály bátyám, — vette át Julcsa a bankjegyet s Jóskának nyújtotta: Nesze, itt az egész ruhád ára. Vehetsz rajta uj üszőt. De reggelre ide állítsd érte nekem az uj ruhádat!

Jóska egy szót sem tudott szólni csak nézett, bámult.

— Ejnye, leányom! minek neked a férfiruha?! — szólt rá Mihály meglepődve.

— Majd csak ád nekem is a jó Isten valamikor egy jóra- való evangélikus férjet: jó lesz annak.

Jóska valami csodálatos átváltozáson ment át, különös, édes, jóleső melegség járta át szívét, öntudatlanul, saját magának mondva rebegte elragadtatással:

— Jaj! Mikor lett ez a Julcsa ilyen csodaszép?!

Nem a bankjegyet, hanem a leány kezét fogta meg:

— Juliska! Nem is tudom, mit mondjak neked?!.,. Ostoba voltam, nagyon ostoba!... Kérlek szépen ...