Harangszó, 1937

1937-08-01 / 31. szám

246.

HAftANÖSZÓ

1937. augusztus 1.

amit a ruha, lakás, orvos, iskoláztatás, stb. felemésztettek? Ha pedig a fáradságot, éjjelezést, stb. felszámítjuk, hamarosan 10.000 P-re fog rúgni a fenti összeg.

Ekkora óriási összeggel tartozol te a szüleidnek! Óh milyen csekélység az, amit ebből vissza tudsz fizetni! Mégis olyan ritka a gyermeki hála, akár csak a fehérholló. Az elaggott szülőknek kijáró gondozást a legtöbben nyűgnek és tehernek érzik és nem látják meg ebben a viszonzásnak Istentől kínált drága alkalmát. Hányán kívánják az agg szülők halálát, hogy felszabaduljanak a gondozás terhe alól és hozzájussanak az örökséghez!!!

Nézd a bibliai Józsefet! Amikor Egyptom kormányzója lesz, magához hivatja egyszerű édesatyját, Jákóbot, megbocsát rosszmájú testvéreinek is s őket a Gósem földén telepíti le. (Mózes 45. és 46.) A szülőjét rajongásig szerető Józsefen Isten áldása nyugszik: Késő vénségben, unokáktól körülvéve hányja le szemeit. „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Ur, a te Istened ád tenéked.“ (2. Mózes 20, 12.)

A szülőket Isten minden más földi halandó fölé helyezi és a saját helyettesévé rendeli a földön.

Ezért parancsol tiszteletet irántuk, amely több a szeretetnél, mert a szereteten kívül az Hiedelmet, alázatot és hódolatot is magában foglalja. Igazuk volt a régi bölcseknek, akik azt tartották: Isten, szülők és tanítóink iránt sohasem lehetünk eléggé hálásak.

De meddig gyermek egy gyermek és meddig kötelezi őt ez a parancsolat? Ha férfiúvá serdültél és bajuszod nőtt, szüléiddel szemben akkor is gyermek maradsz s őket továbbra is tisztelned kell.

HajJecJig valaki atyjától és anyjától semmiképen sem akarja megtanulni az engedelmességet, az ilyen rendszerint a fogházban, a börtönőrtől tanulja meg. Kövesd csak visszafelé a bitófán kivégzettek és a börtönlakók élete fonalát, azt fogod találni, hogy a szülők iránti engedetlenséggel kezdték, a törvény iránti kihágásokkal folytatták s a börtönben vagy a bitófán végezték.

Testvér! Tudom, hogy sokszor hullattál keserű könnyeket, mikor senki sem látta, sóhajtottál így, mikor senki sem hallotta: Jaj nekem, megint vétkeztem a szüleim ellen! Sokszor fogadkoztál magadban: Ezentúl csak jó szót szólok hozzájuk! Tudom azt is, hogy nem sikerült. A fogadkozás után megint csak durva pokróc maradtál, megint és újból szembeszálltál a drága jó szülőkkel!

Talán ellökted az útból azt az édesanyát, aki kezeit tördelve állt eléd, hogy téged a bűn útjától visszatartson?! Az indulat elfeledtetett veled: Istent, szülőt, fogadkozást, mindent.

Tudod-e, mit mond az Ur Krisztus?! Ha a te jobb kezed (nyelved vagy bármely más tagod) megbotránkoztat téged, vágd le azt és vesd el magadtól, mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. (Máté 5, 30.)

Mikorra halasztód a megfordulást?! Amikor már késő lesz? Amikor az a két érted dobogó szív: az édes apádnak és az édes anyádnak a szíve, megszűnt már dobogni? Amikor egy szép napon lezárulnak azok a szemek, amelyek oly nagy szeretettel néztek reád?! Amikor odafekteted már őket a kemény koporsó ágyba s a halotti harangozásba fullad bele a te gyermeki zokogásod? Vagy amikor lehelyezik már a koporsót a mély sírnak a fenekére s te meg nem csókolhatod, soha-soha többé, az édes anyád téged mindig csak betakargató és áldó kezét s az édes apádnak gondoktól barázdás homlokát és meg nem szoríthatod érOh, te Jóska!

Elbeszélés. Irta: Csite Károly. 9

Kint ballagott Jóska már az utcán, mikor hirtelen megállt egy pillanatra, mint a cövek s aztán sietve visszafordult.

— Édesanyám! Nem keresett a Menyhártné ténsasszony?

— Nem fiam, nem keresett.

— Akkor beszólok hozzá is, hogy ne nehezteljen rám, amiért e héten nem aprítottam fel a tűzifáját. Majd a jövö héten gondom lesz rá.

Másodszor indult el Jóska hazulról. A biróék deszka- kerítéséhez érve, lábujjhegyre ágaskodott, belesett az udvarra. De akit fürkésző szeme keresett, tudniillik a pisze orrú, szőke Julist, a biró lányát nem pillanthatta meg. Nem volt az udvaron, sem a pitvarban, ellenben a szép, fekete szemű, szomorú tekintetű Julcsa leányzó akkor jött ki az utcára üres vizes dézsával.

— Fáj-e még a fejed, Jóska?

— Egy kicsit, Juliska, de már türhetős, eléggé türhetös. Csak a daganat apad nehezen. No, vízért mégy a kútra?

— Vízért, Jóska. Rengeteg viz kell nálunk. A sok viz- hordásban szakad el az embernek a lába.

— Elhiszem, Juliska. Olyan nagy gazdaságban sok viz kell, tudom én azt. Mihály bátyám helyében én már rég csináltattam volna kutat a saját udvarán. De hisz majd...

— Mi az a majd, Jóska — tekintett a lány furcsán Jóskára.

— Semmi, Juliska! — legyintett Jóska meghökkenve a saját szájára. -— Azt akartam mondani, hogy majd., vagyis most a Hangya boltba megyek ferencpálinkáért. No, Ister. veled, Juliska.

Két házzal odébb lakott a Zsoldos árvák házának utcai szobájában Boros Menyhértné, a kiskalidai uradalom volt erdősének az özvegye, olyan ötvenes korbeli, városból származott asszony.

Nem kellett Jóskának a szobába kopogni, kint találta az özvegyet az udvaron, egy öreg, ritka lombozatu körtefa alatt.

— Jónapot kívánok, ténsasszony. Mondok, csak beszólok a ténsasszonyhoz, ne tessék rám haragudni, hogy a héten nem jöhettem a tűzifáját fölrprítani. Sok minden dolgom akadt, meg az a bolondság is... Tán tetszett hallani, hogy olyan ostobaság miatt csaknem betörték a fejemet!... Higyje el ténsasszony, nagy ostobaság volt. Sok balga nép még ma is hisz a kísértetekben, pedig hát semmi olyas nincs.

— Nincs, József, nincs. Hanem hát a jövő héten okvetlen szíveskedjék eljönni, mert már teljesen fogytán van az apró fám.

— Eljövök, ténsasszony. Okvetlen eljövök, elfürészelem azt a fertál öl dorongot... De nini! Mit csinál ténsasszony azzal a szép gyűrűvel?

— Megtisztítgatom, fényesítgetem, kréta porral. Mert hát gurulásra készen áll.

— Hát hisz1 a kariku gurul, ha gurítják, még ha aranygyűrű is.

— Csakhogy máskép gurul ám el ez, József, mint maga gondolja. Meg kell ettől is vállnom, el kell adnom, hogy zsírt, lisztet vehessek. Nehéz az élet szegény özvegynek, József.

— Elhiszem, ténsasszony, elhiszem én, mert tudom tapasztalatból. Hisz az én jó anyám is özvegy... No, a jó Istennek ajánlom!...

— Áldja meg az Isten, József! El ne felejtkezzen aztán rólam, — figyelmeztette mégegyszer az özvegy s miután megszomjazott, bement a szobába vízért. A fényesre csiszolt értékes gyűrűt otthagyta addig a kerti asztalon s nem volt két percig a szobában, mire visszajött csak hűlt helyét találta.

Kétségbeesetten rohant ki az utcára. Nem látott senkit