Harangszó, 1937
1937-07-04 / 27. szám
1937. július 4. HARANGSZÓ 215. Jellemző tünetei ennek a felületi kezelésnek, hogy ma hivatalos és nem hivatalos, avatott és avatatlan helyeken nagyon sokat beszélnek a népművészetről, sőt ugyanilyen értelemben elég sokat tesznek is érte. Ha az ember végignézi a városok kirakatait, nagyon sok u. n. népművészeti tárgyat talál. A kézi- munkaüzletek mind a magyar népviselet szakértőinek tekintik magukat. Még ör- vendetesebb, hogy ugyanilyen kedvező fogadtatásra talál ma a népművészet a városi, főképpen műveltebb és jobb módú magánházaknál is. Ennek a rétegnek az érdeklődése fontos azért, mert míg a kereskedelmet is csaknem kizárólag az üzleti érdek irányít ja, addig az intelligenciának érdeklődésében több önzetlenség és a népművészet iránt több őszinte szeretet van s ezáltal befolyást gyakorol a népművészet kereskedelmi pártolásának az ízlésére. Itt kell megemlítenünk a hivatalos és nem hivatalos ilyenirányú tanfolyamokat. Bár értékes szolgálatot végeznek, az a bajuk, hogy a legtöbb esetben legfeljebb csak divattá tudják tenni a népviseletet. Nyomukban a különböző népviseleti termékek ellepik a városokat, maga a népviselet azonban falun, a falusi népünk körében, ahol egyedül van talaja — feltartózhatatlanul pusztul. Még az sem megoldás, ha az egyes népviseleti gócpontokon a népművészeti termékek üzemszerű termeléséhez fognak. Nagy veszedelme ennek, hogy előbb utóbb lélek nélküli robottá válik, kifejező formáiban elszegényedik. Szomorú például szolgálhatnak ezen a téren az üzletszerűen gyártott mezőkövesdi, sárközi stb. kézimunkák silány minősége, az eredeti népi jelleget megcsufoló elnagyolt kiállítása; a megmunkáltatás és értékesítés körüli visszaélésekről nem is beszélve. Az igazi népművészet legfőbb sajátsága, hogy azt a nép magától, magának, saját lelkének indítása szerint készíti. Csak amikor elkészült, akkor tud számot adni róla, hogy tulajdonképpen nem is magától, hanem a lelke mélyéig ható felsőbb parancstól, nem is magának, hanem akit a parancsoló akar megajándé- koztatni vele — készült! Erre a boldog tékozlásra azonban csak egy bűneitől megszabadított. Isten Szentleikétől újjászületett nemzet fiai képesek. Isten Szentlelke nyitja meg szemeinket régi értékeink meglátására és értékelésére, de ő ad erőt új alkotások, új művészi megnyilatkozásokra is. Lehet, sőt biztos, hogy a jövő népművészete a régihez képest valóban új lesz anyagában és kiállításában egyaránt, de ha egyszer a bűneitől megszabadult lélek diktálja, egész biztos egyformán magyar lesz. Imádkozzunk népünk s benne magyar népművészetünk Isten Szentlelke által vájó megújulásáért. Molnár Sándor. Bibliai szótár. 5. Üdvösség. A szó eredeti (görög) értelmét figyelembe véve az „üdvösség“ megmentést, szabadítást jelent. Különben azt mondhatjuk, hogy az üdvösség nem más. mint az isteni felelet évszázadok setrélvkiáltására. Felülről kiinduló győzelmes beavatkozás a sátántól elpusztított isteni teremtés megszabadítására. Az üdvösség néni más, mint a régóta várt Szabadító eljövetelével együttjáró nagy sorsfordulat. Az üdvösség tehát ezek szerint nem oly valami, amiben egyes itt-ott elszórt emberlelkek részesülnek. Mennyei hatalmasságnak a földi életbe való betörése: „Aki megszabadított minket a sötétség hatalmából és átvitt az ö szerelmes fiának országába." (Kol. 1, 13.) Ez az ország azonnal teljes egészet alkot és az idegen uralom alól felszaba- dítottakat egy jogar alatt gyűjti egybe. Természetesen azonban az egyes is, aki ebbe az egészbe beleplántálódik, személv szerint válik megmentetté. Az üdvösség a feltámadott Krisztus hatalmi működésének foglalatja, summája. Péter igy szól: „Nincsen senkiben másban üdvösség.“ (Csel. 4, 12.) Üdvösség ott van, ahol az ember Krisztusban van. A napon lenni annyi, mint a nap hatáskörében tartózkodni; szélben álla- ni annyi, mint a szél hatását érezni. Ahol az ember Krisztus jelenlétét érzi és személyes behatása alá kerül, ott az üdvösség. Az ujtestámentom nem ismeri azt az „üdvbizonyosságot“, mely alatt gyakran belső megnyugvást ért az ember; lelki- állapotot, amelyet a váltságtanban való elmélyülés eredményez. Az ujtestamen- tóm üdvbizonyosság helyett mindenütt ..üdvvalóságot“ hirdet. Ez pedig a sza- badítás azon szilárd ténye, amely nem az emberi lélekben megy végbe, hanem felülről tör be életünkbe. Amit pl. Luther üdvösségnek mond, az nem „átélés“, hanem „esemény", nem kegyes lelkek- nek homályosan szűk közösségi körében való tetszelgése, hanem a megmentés világokat megrázó, korszakalkotó katasztrófája. Az természetes, hogy az üdvösség üdvbizonyosságot is teremt, mert hiszen Jézus hatalmi ténykedése nem hagy kétséget aziránt, hogy csakugyan a Szabadítója van jelen. (Lk. 19, 1—10.) Fordította: Garam Zoltán. Alapítvány. A budapesti fasori evangélikus gimnázium egyik nyugalmazott igazgatója, Szigethy Lajos hetvenezer pengőnyi értékre emelte fel egyházi és iskolai alapítványát. Óh, le Jóska! Elbeszélés. Irta: Csite Károly. 5 — Hát miért nem veszel csizmát, Jóska? — Miért nem?... Hát tudod, Juliska, előbb nekem más terveim vannak. Tehenet akarok venni, még pedig, ha lehet kettőt. Két szép fejős jószágot, amik aztán csak úgy döntik a házhoz a sok pénzt. És élni segítik az embert. Lehet akkor csizmát venni, meg egyéb szép ruhát is. Hát nincs igazam, Juliska? — Igazad van, Jóska. — Ugy-e, hogy igazam van. Tudom én, mit csinálok. A jó Isten nemcsak a másvilágon jutalmazza az embert, hanem már itt a földön megáldja a szorgalmat. Elég példát tud rá az ember. Ugy-e Juliska? — Úgy van, Jóska. — Hát biz' úgy van ... Hidd el, Juliska, a közmondásnak is igaza van, hogy az ember szerencséjének maga a kovácsa. Hát, hogy én most nagy nehezen összekuporgattam, minden garast a fogamhoz verve, a két szép tehén árát, hidd el, Juliska, oly boldog vagyok, hogy tán még az egészhelyes gazdáddal sem cserélnék. Hát mikor az istállómban lesz a két böcce. Juliska, mit gondolsz?! Talán még meg is ölelgetem őket... Hát még ha egy szép, kis takaros szekeret is tudok csináltatni?! Tudod, Juliska', akkor még az urasággal sem cserélek!... így ment Jóska boldog tervezgetése, áradozása, egész a városi vásártérig. Ott szíves, barátságos búcsút vettek Juliskától, aki az élelmiszerpiacra sietett megterhelt kosarával. A vásári állatfelhajtás még csak akkor kezdődött, de Jóska és az özvegy mindjárt hozzá láttak a megvásárlandó állatok kiszemléléséhez. — Nézd, fiam! az a tehén megfelelne nekünk. — Nem mondhatnám édesanyám. Megtermett állat, jó húsban van, de a fara igen leütött. Sehogyse tetszik az nekem. Menjünk csak odébb. Ott egy jó, szemrevalót látok. Egyikük jobbról, másikuk balról vizsgálgatta az állatot, aztán összebújtak suspitálm. — Tudja édesanyám, ez sem tetszik. Nem látszik olyan tejelősnek, amilyent szeretne az ember. Mert hát, ugy-e, ha már pénzt adunk ki, olyant veszünk, hogy a tejesdézsát csordultig adja tejjel. Húzódjunk tovább. Majd csak ráakadunk a nekünk valóra is. Erre húzódtak, arra bujkáltak az eladandó állattömkeleg között s beletelt két teljes óra, mire egy teljesen kifogástalan szép tehénre bukkantak — Mit szól hoz-já. édesanyám? — Ez már teszi. Ilyen után vágyódtam mindig. — Gyönyörű álhit, édesanyám. Kérdezzük meg, mi az ára? — Kérdezd fiam! Kiváncsi vagyok. Tán kérdezze meg édesanyám. Aztán szólok én az alkuba. Nani bátortalanul csoszogott a tehén gazdája mellé s megrándította az atvafi kabátja sarkát. Gyakorlatlan kezdő volt még az ilyesmiben. — Kérem szépen, szomszéd, mennyire tartja a tehenét? — Kétszáznyolcvan az ára, öreg. — Sok, nagyon sok érte! Lehetetlen sok! Látod, galambom, gyerekem, látod! — sompolygott el az özvegy, lekonyult fejjel. Jóska nedig egy alkalmatlan könnycseppet törült öklével szeméről. A nagy reménységgel indult vásári kirándulás oda lyukadt ki, hogy délutáni három órára sem tartott Jóska marhakötelet a kezében, pedig akkor már oszladozóban volt a vásár. — Hiába, hiába minden! Szörnyen megdrágult a tehén, az szent igaz. Az egészben legjobban azt nem szeretem, hogy Kati néni kinevet bennünket, — böködte Jóska siralmas áb-
