Harangszó, 1937
1937-06-20 / 25. szám
1937. június 20. HARANGSZÓ 199. állandó bizonyítéka a konferenciákon, hogy alig van országos konferencia, amelyen egy-két külföldi meg ne fenék. ...akik megfáradtatok és megterheltettetek ... De mégis van valami korlátozás a Jézus Krisztus konferenciai hívásának, mert Jézus Krisztus nem az igazakért jött, hanem a bűnösökért és a betegekért. Sokszor bűntudat és bflnbánat nélkül érkezik a konferencia meghívottja, de a legtöbb estben a konferencia végén majdnem mindenki vallja: „Azért hívott az Úr engemet ide, mert a bűn nagyon megnövekedett bennem, mert elveszett és elkárhozott ember vagyok.“ Évekei ezelőtt voltam egy nyári diák- konferencián. Napokon keresztül láttam, hogy az egyik résztvevő bűsan, lehangoltan jár köztünk; ha kérdezték, alig felelt, legszívesebben küfönvonult mindenkitől, még az előadásokon is elhúzódott a többiektől. Napokon keresztül tartott a vergődése, mig egyik este vacsora után oda jött hozzám s köny- nyekel küzdve kitört belőle. — „Nem bírom tovább, el kell mondanom, mert így nem lehet élni. Én nagyon bűnüs vagyok. Most lett előttem nyilvánvaló, hogy az az életmód, amit én is, mint osztálytársaim közül sokan folytatnak, piszok és fertő! így nem lehet tovább élni, ezzel a szörnyű teherrel nem tudok többé anyám szeme elé kerülni! Ügy érzem, mindenki látja rajtam borzasztó bűnömet. Én magam is utálom magamat s félek magamtól! Úr Isten mi lesz ebből?!“ Eddig beszélt ő és nem ember, hanem Isten adta meg rá a választ. „...és én megnyugosztlak titeket.“ Nemcsak a világ zajából, hanem a bűneink fertőjéből is kihív bennünket az Úr, mikor konferenciára hív. Nemcsak csendes környezetbe, hanem ha könnyeken, ha kétségbeesésen, ha bűnbánaton keresztül is, sőt éppen ezeken keresztül leveti terheinket és fiyugalmat ad. Igaz, hogy ez a nyugalom amint Ö maga is mondja, új elkötelezés. De éppen ebben találják meg a konferencián jártak a nyugalmukat és békességüket. Ezentúl nincs más parancsszó számukra, minden új kisértés és megpróbáltatás között is ez a parancs hangzik a megdicső- ült Jézusra mutatva : „Ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok." És a missziói parancsot kiadott Megváltó szava: „Menjetek el..., imé ér) tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.“ Konferenciát járt ifjúság akkor lesz a legboldogabb, ha odahaza, az ifjúsági házakban, a diákszövetségi otthonokban a missziónak az Ura beállítja őket az aratásba. Mindig is azok lettek az ifjúsági munkának az igazi teherhordozói, akiknek a vállára elhívás után, bűnbo- csánat és vigasztalás után maga a Krisztus tette az ő gyönyörűséges igáját és könnyű terhét. *** Vájjon kik hallják meg ezen a nyáron az Úr Krisztus konferenciai hívását? És vájjon kik lesznek magyar evangélikus egyházunk ifjúsági munkájának új munkásai? „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába." (Máté 9:37—38.) /. M. Jugoszláviában a szerb törvények szerint csak egy méternél magasabb egyének köthetnek házasságot. Ezen a címen nemrég nem eskettek meg egy törpe párt. VÖLGY ÉS HEGY. Odalent a völgyben Fekete kazánok Lobogó lángokat Dobnak fel az égnek. Odalent a völgyben El nem alvó lángok: Az emberi Munka Máglyái égnek. Idefent a hegyen A végtelen égből Tiszta fényt hullatnak Halvány csillagok. Odalent a völgyben Vaskohók füzéből Sóhajt küldenek fel Fáradt géprabok. Odalent a völgyben Gépláncok csörögnek, Mozdonyok hörögnek, Vaszúzók dörögnek. Idefent a hegyen Fenséges csendet ad A mozdulatlan ég A szunnyadó rögnek. Odalent a völgyben Emberi veríték Gyártja a Pénzt s a Kint S a nyugtalanságot. Idelent a völgyben Az ember szíve ég Füstjében terjesztve Száz szörnyű átkot. Idefent a hegyen őszi fák, virágok Illata sátrában Lakik az Isten. Idefent a hegyen Embersóhaj, átok, Embercélok felett — Hisz ott van, ni, a bal csizmájának a sarka mellett. Ott ni! Vigyázzon, mert rálép!... Ej, mégis rálépett! — Rá ám, hogy a sörényes ördög vitte volna el a buta portékáját. — Az a szegény pipakupak nem tehet róla, hogy édesapám rálépett. — De hát miért esett le! S ha már leesett, miért a csizmám sarkához! Ej. ej, úgy sajnálom — forgatta Mihály sopánkodva, bosszankodva kezében az összelapított pipakupakot. Majd nagyot legyintett nagy kezével. Tréfára fordította az esetet. — Eh, most már mindegy! Csak hát legalább szép arany- gvürücskét csinálhatnék belőle neked, édes leányom. Olyan kis takaros karikagyűrűt, tudod?! — Rézből aranygyűrűt? Jó is volna az, édesapám. — Ugy-e, hogy jó? Kellene neked már a karikagyűrű, ugy-e? — Jaj, édesapám, miket beszél! — borult Julis fehér arca rózsapirba. — De hiszen mondott nekem valamit az én kedves mindent tudó Iidérc barátom. Az alszegi részről gyakran jár erre egy szőke legény és sokszor bekacsingat az udvarunkba. Innét pedig két nefelejcsszem mosolyog ki minduntalan rá. — Jaj, de nagyot hazudott a üdére! — Ne mondj olyant leányom, mert megharagszik az ördögfia. — Pedig nem mondott igazat. Éppen hogy nem. — A üdére nem hazudik. — Akkor nem tud semmit, mert alszegi legény éppen nem. Héhehe! A üdére mégis igazat mondott, csak én másítottam meg szavait. Odaátrul kacsingat át egy pár hamis fekete szem... Ugy-e Julcsa, igaza van a lidércnek? — Jaj, édesapám, maga csak szeret mindig izélni! — szaladt be Juliska a szobába. Az a bizonyos Julcsa, akihez Mihály gazda kérdését intézte, vasalóval s egvéb vasaláshoz tartozandókkal hurcolko- dott ki a pitvarba. Családhoz tartozó háztartási alkalmazott volt, akit Kiss Mihály gyermekkorában fogadott házához, mint apátián, anyátlan távoli rokon árvát. . — No, Julcsa, hát mit szólsz hozzá? — Semmit, Mihály bátyám. Nem hiszek én olyasmit. — Minek, kinek nem hiszel? A lidércnek, avagy a legénynek? — Egyiknek sem. — Hej, Julcsikám, aki mennél jobban tagadja, annál inkább ragadja... Tudok ám, amit tudok. A üdére komám rólad is megsúgott valamit. — Szeretném tudni, mit súgott volna, ha a világon volna? — Azt mondta, kormos szemű rózsácskám, hogy az a bizonyos Jóska legény, a fontoskodó lutheránus hitsorsosod nagyon tetszik neked. — Nekem?! — Nem is nekem. — De hisz' nem is igen látott Mihály bátyám vele beszélni! — De a nagybátyád után jussolt kucsmasipkát alighanem mégis az a csúnya Jóska legény kapta meg tőled. — Azt az öreg, hitvány sipkát?! Persze... hát neki adtam. Éppen nem volt a fején kalap, hát bedobtam neki az udvarukba. . (Folytatjuk.)
