Harangszó, 1937
1937-06-20 / 25. szám
ÓAftANGSZó 1937. június 2Ö. l9á. Konferenciák: Meghívó Krisztustól mindenkinek Krisztushoz. Egész sereg meghívót kaptam. Ezen a nyáron is tele lesz az ország ifjúsági-, diákkonferenciákkal, lelki-tárgyú cserkésztáborozásokkal: Makóra, Tahiba, Dunavecsére Akaiiba, Balatonszárszóra, Gyenesdiásra, Szegedre hívogatnak ezek a meghívók. Mindegyik konferencia hív azért, mert hiszi, hogy adhat valamit és gondolja, hogy nekem szükségem van reá. De hiába megyek bármelyik konferenciára, ha csak azért megyek, mert küldtek, egy-egy egyesületbe hívnak és számontartanak, esetleg ingyen utazhatom, esetleg mert szép vidékre mehetek, de még akkor is, ha szívemben pusztán valami vágyakozás van jobb, szebb, iga- zabb dolgok után. Hála Isten, a legtöbb konferenciánál mindez mellékkörülmény, vagy pusztán eszköz; a lényeges az, hogy olyan valaki hív, aki tényleg adhat, olyanokat hív, akik reászorulnak és olyan valamiért hív, ami örök érték. Csak ezért érdemes konferenciára menni! Most is az ő hívása hangzik, mint ahogy eddig is ő hivott mindnyájunkat a zöld, kék, rózsaszín, lila meghívókon keresztül. Ne dobd el hát a meghívót, olvasd hozzá mások alábbi tapasztalatait arról, hogy mit jelent az ilyen konferencia, ahova az Ür hív: „Jöjjetek én- hozzám mindnyájan...“ Jöjjetek... Csupa diákokból álló tömeg tolongott a Budapest-Eötvös téri hajóállomáson. Mindenki kerek névjegyet akasztott a gomblyukába, hogy tudják, honnan jött és mi a neve. De milyen sok helyről jöttek! Jöttek, nem néztek fáradtságot, nagy útat. örömmel jöttek. Az ismeretlen arcok is felvidultak attól a találkozási örömtől, ami elfogta azokat, akik már régóta ismerték egymást, de egy esztendő óta nem találkoztak. Az egyik vezető csodálkozással szólítja meg az egyik diákot: — No, te is eljöttél. Ezt igazán nem mertük remélni. Annál nagyobb most az örömünk. — Sajnos, csak egyedül jöttem, — felelte a megszólított. — Mi nem kaptunk meghívót. Sőt azt az utasítást kaptuk, hogy ne menjünk. — Hát akkor hogyan kerültél mégis ide? — Egyik újságban olvastam a konferenciák programmját, no és beszéltek róla mások is. Már maguk az előadás címek is úgy hatottak rám, mint valami határozott hívás. Ez fontosabb volt nékem. Eljöttem, mert hiszem, hogy azok a pusztán számmal jelzett bibliai helyek, amik a programmon vannak, itt megelevenednek és bennük Isten hív engem. „Istennek kell inkább engedni, hogy- nem az embereknek!“ Ebben igazad van. — Feleli a vezető. Isten hívásában mindig bizonyosabb lettem, amikor lehetetlen anyagi helyzetem jóra fordult. Váratlanul kaptam keresztanyám ajándékát. Ezért jöttem el. ... én hozzám ... Szép, vadregényes vidéket találtam már másutt is. Hűs hullámokban füröd- tem már sok helyen. Kedves barátokkal és pajtásokkal elbeszélgethetek otthon is. Csendesórámban, családi áhítatunkban, a templomi igehirdetésben szól hozzám Isten, de a konferenciákon mindez olyan csodálatosan együtt van. Isten mindenütt jelen van, őhozzá bárhol mehetünk. Ezeken a konferenciákon azonban több az alkalom és lehetőség, hogy világi zajhoz szokott fülünk tisztán kihallhassa az Úr üzenetét. Este tábortűz mellett hangzott el valaki ajkán: — Isten kihallgatásán érzem magamat. ő hívott maga elé s most számot kell adnom neki. Más meg ezt mondta: — Édesapám iszákos ember. Olyan zaklatott az életünk, hogy sokszor már egészen megfeledkezünk az Istenről. Most itt Isten újból magához fordított engem. Talán édesapámmal is megcse- lekszi ezt. ... mindnyájan ... Az első tábortűznél mindenki bemutatkozik. Körbeállják a tábortüzet és sorba mondja mindenki a nevét, lakhelyét és azt, hogy miért jött. Sokszor nemcsak hely szempontjából vannak óriási különbségek, hanem egészen különféle foglalkozású és származású résztvevők jönnek össze. De minden nagy különbség ellenére kitűnik, hogy egy a cél, de méginkább az Ür, aki ösz- szehívta valamennyi konferenciázót. Ilyenkor tapasztaljuk meg Jézus Krisztus imádságának meghallgattatását : „hogy mindnyájan egyek legyenek.“ Egyházmegyei ifjúsági konferencián a legközvetlenebb hangon és a Krisztusban való testvériség teljes bizonyságával szólt falusi ifjúságunkhoz egy fiatal gróf, akinek szavából határozott üzenetet szereztek a hallgatók arról, hogy Isten nem személyválogató. Ugyancsak ezen a konferencián, ahol minden előadás a falu ifjúságának szólt, felsőbb iskolát végzett fiatal leány mondta: — „Ma megint nekem és rólam beszélt mindenki.“ Krisztus mindeneket hívó szavának Óh, te Jóska! Elbeszélés. Irta: Csite Károly. 3 Pakodi Jancsi azzal kikopogott az utcaajtón. Kónya Verka javasasszony háza előtt megállt egy percre a lidércet várók közelében, akik közt újabb nagy riadalom, rémület uralkodott. A mezei tagút felől óriási, szörnyű idomtalan valami mozgott előre. Borzasztó nagy feje volt, mint egy kis kazal, annál kisebb volt a lába!... Bizonyosan ez lesz a lidérc. — Jaj, leányok, nekem még a hátam is borsódzik. Milyen rémes valami... Nem is tudom elképzelni, hogy ez az óriási szörnyeteg hogyan tud a Verka kis szobaajtaján bemenni? — Oktondi vagy, Rozi, hisz a üdére ha akarja, kisebb lesz, ha akarja, nagy lesz... Jaj, gyerekek, mindjárt ide ér! Fusson, kinek kedves az élete. — Mi nem megyünk innét. Szemébe nézünk a lidércnek! — fogadkoztak a fenekedé legények. Pakodi Jancsi lehajolt az árokszélre s felvett pár kavicsot: egyenkint fellódította a magasba, úgy, hogy a lidérc - várók közé, illetőleg fejeikre koppantak. — Jaj! fusson, ki merre tud! A lidérc kőesőt csinál! Nosza menekült ki erre, ki arra. Néhányan Tóth Gyuriék udvarába rejtőztek, onnét látták meg a lidércnek kertalja felöli bevonulását a Bence- és Kónya-féle zsellér udvarba. Pipás Kiss Mihály Julis leánya lélekszakadva rohant haza s a pitvarban majdnem felborította kertalja felől hazaérkező apját. — Vigyázz, leányom, vigyázz! Hol csavarogsz ilyen késő estén? — Jaj, édesapám, mit láttunk! A szívem még most is remeg tőle... —Mi a cifra csodát láttál? — Nem is tudom, saragyli volt-e, vagy lidérc? Két szememmel láttam a rettenetes fejét, ami akkora volt, tudja édesapám, mint egy nagy szénaboglya. De a lába kisebb volt, akkora, mint egy emberé. — Hol láttad ezt az ördög csodát, leányom? — A mező felől jött, aztán a boszorkány Kónya Verká- hoz ment be. Az ám, édesapám. Jaj, de megijedtünk! — Látod, szivem, én meg vele együtt jöttem, mégsem féltem! — mosolyodott el Kiss biró. — Ne mondja, édesapám!... Aztán nem Rántotta magát? — Nem ám, inkább barátságot kötöttem vele. — Jaj, Istenem! Hisz akkor magától is félek!... Félj és féljen is mindenki tőlem, mert ezután én minden titkot megtudok. Megmond nekem mindent a jó lidérc barátom. Úgy ám, leányom! — dugta szájába Kiss gazda ismét a Jancsi vője pipáját, hogy kitörni készülő nevetését meghiúsítsa vele. III. Pipás Kiss Mihály leányai. — Julis leányom! leesett a pipám rézkupakja, gyér’ segítsd megkeresni. Nem látom, merre gurult el. A kövérkés, kissé szeplős szőke Julis leányzó a pitvar végénél ágaskodott, pisze orrocskáját az utcára, vagyis inkább az utca túlsó során szélesen elhúzódó Benkő Gyuriék udvara felé irányította, hol a félszer előtt pörge kalapos legény tűzifát aprított. — Juliskám! Te kezdesz nagyot hallani. Gyér ide, ha mondom, segítsd megkeresni a pipám kupakját! — figyelmeztette Mihály ismét a leányát. — Mi az, édesapám? Elmenjek a'boltba dohányért? — Mégy ám az eszedet megkeresni, ahol elhagytad.,, A pipám kupakja gurult el, azt segítsd megkeresni.
