Harangszó, 1936
1936-02-23 / 9. szám
1936 február 23 HARANGSZÓ 67 ezt zokogja, ezt sikoltja a hona sorsán busongó magyarja fiilébe és szívébe: „Őseid Istene Legyen vezérlőd vérözönid között! Rakj zöld borostyánt kalpagodra, Vagy nemesen pazarold el élted. Menj, menj, vitéz faj! Nézd mikor a vadak Királya felkél Júba vadonjain, Szavára megrémül az erdő, S futnak ezer vadak odvaikba!“ Gyulai Pál Kazinczyról szóló megrázó emlékbeszédének végső szavait idézzük Berzsenyi szelleméhez: „Óh dicsőült szellem nézz le ránk a magasból, áldj meg bennünket. Íme élünk, bár megfogyva, de nagy veszteségünk után is híven megőrizve azt a legdrágább kincset, melyet te visszaszereztél nekünk, a hű ragaszkodást nemzetiségünkhöz s az erős hitet“. Áldott legyen a magyar lélek örök ébresztőjének, a nemzet nagy énekesének, evangélikus anyaszentegyházunk örök büszkeségének emléke minden magyarok szívében most és mindörökké! Jánossy Gábor. Egy keresztyén élményei Amerikában.*) (Jogosított fordítás). Amikor az Egyesült Államokat másodízben kerestem fel, az összeomlás Amerikájába érkeztem. Alig ismertem rá. Milliós város Keletamerikában. Régi ismerősök fogadnak a pályaudvaron. Szívélyes viszontlátás évek múltán. Autóba ültetnek és mondják: „A Hoover-szálló- hoz viszünk téged“. A milliomosok váSzemelvény Gedat A. G. német író könyvéből. rosnegyedének előkelő utcáin vágtatunk át. A széles utakon palota palota mellett. Itt laknak azok az emberek, akik még nemrég annyi idő alatt, míg az órámat felhúztam, több pénzt kerestek, mint én hónapok alatt. A pompás utakon teherautók nem közlekedhetnek. Itt csak azoknak az embereknek jómárkás autói járnak, akik az élet napos oldalán állnak. Néhány pillérrel odább van azonban az a földalatti utca, amelyik a város belsejéből a teherpályaudvarhoz vezet és ahol az egész teheráruforgalom lebonyolódik. Oda alá vezet az utunk. Hatalmas pilléreken nyugszik a felső utca. Amíg oda érünk, a nagy lámpák fényénél látom, hogy a pillérek között sajátságos tömegek feküsznek. Egyen-egyen úgy másfól-kétméter újságpapír a fedőlap. Eleinte nem tudom megérteni, miféle csomagok ezek, míg végre hirtelen s megrettenve eszmélek arra, hogy azok emberek, emberek ... emberek. Akik az újságba begöngyölve töltik itt az éjszakát. — emberek százai. Egy szellemes- kedő a földalatti út bejáratához krétával nagy plakátot rajzolt a falra és ezen áll: „Hoover-szálló!“ A kép ismétlődik, újból és újból viszontlátom. A parkok esténként és éjszakánkat minden nagyobb városban tele vannak emberekkel, akik újságpapírba begöngyölve alusznak. Esténkint minden parkban munkában van egy agitátor, aki az embereknek a minden szükségből kivezető utat akarja megmutatni és aki lángoló szavakkal égeti beléjük, hogy minden nyomorúságból egyetlen út vezet a szabadsághoz, — a moszkvai programm. Az agitátorok lázas buzgalommal dolgoznak. Gyakran asszonyok azok, akik hisztériásán kiabálva és rikácsolva lázítják a tömeget. Többször hallgató tanúja voltam; ott állnak és ülnek köröskörül azok az emberek, akiknek testébe talán napok óta nem került valami táplálóanyag. E borzalmas kép hátterét a bankok és üzleti paloták, az egyházak és más „kapitalisztikus szervek" hatalmas épületei alkotják. Az uccákon előkelő kocsik siklanak, — nevető tekintetek az ablakok mögött. Az agitátor körül fiatal és öreg munkanélküli amerikaiak állnak és oly köny- nyen befolyásolható lelkűk teleszívja magát a bolsevizmus mérgével, amely annak az államnak a fundamentumát rágja, amelyet ezek az emberek minden nyomorúságuk ellenére is izzóan szeretnek. Nem tudom megérteni azt a könnyelműséget. amellyel a polgárság ezt a mesterkedést elnézi. Mindenütt a jellegzetes angolszász válasz hangzik: „Hadd beszéljenek!“ A kiáramló gőz megakadályozza a kirobbanást.“ Ezeket a benyomásokat sziikségsze- riileg egészíti ki az ellentétjük. Népkonyha a Csendes Óceán egvik milliós városában. Ama sok helyek egyike, ahol igyekeznek a szükséget szenvedőkön segíteni. Egv délutánt töltök itt. Városi közigazgatási hivatalnok a vezetőm. Megismerem a legkülönfélébb berendezéseket. Estefelé résztveszek 400 férfi megvendégelésén. Sűrű húsos babfőze- 'ékben részesülnek. Az illat csábító. Mindegyik férfi jókora bögre babkávét is kap, nem tejjel, hanem tejszínnel. Mindegyik bögre mellett három szelet fehér kenyér fekszik, ezek oly vakító fehérek, hogy az ember szinte kalácsnak tartia. Négyszáz férfi evett. Kitakarítottak. A termen kereszttilmegvek és megtekintem a maradékot. A babfőzelékes tálakat a legtöbben csak negyedrészig ürítették ki. a kávét csaknem valamennyien megitták.. Seprés után egv több, mint két méter átmérőjű s majdnem egy méter magasságú hegy emelkedik a terem közepén. Csodálatos fehérkenyér. Részben még egész karélyok voltak anélkül, hogy nem ez történt. Nyugodt maradt, mint a megrugott bárány. Szeméről leemelt csontkeretével játszott. — Felügyelő elvtárs csodálkozni fog, hogy ilyen nyugodtan veszem közbeszólását. — Nem csodálkozom, de nevetek — kiáltja Óvári s zihál, mint a vadkan. — Csak nevessen s ne fojtsa magába természetét. Nem lenne egészséges, ha nem tudna ellentmondani. Nemzeti nyavalyája ez s méltánylom. Még nem tudott belőle kigyógyulni s ép ezért a mi világunk eszméi önnek idegenek s engedje meg, bármily nagyra értékelem is Óvári elvtársat, de ezeket az eszméket még nem tudja eléggé megérteni. Óvárit a guta kerülgeti. Már örült, hogy valami összeka- pásféle lesz, melynek kapcsán eligazítja dolgát s a gyávaság útjába áll. ő azonban megindult s nem engedi, hogy jóakaratú vállveregetésbe fulladjon a csata. ■— Ha sokat nem is tudok kiérteni a dologból, de látni látok. Elvtárs áldásról beszél s Moszkvában, egy néhányunkat kivéve, mindenki nyomorog. Ebből az áldásból, higyjék meg az urak, nem kér a világ. Először mutassuk meg itt, mit tudunk s akkor mozogjunk másfelé. Míg napról-napra úgy porciózzuk ki az áldást a boldog népnek, hogy éjjelen át éhen ne pusztuljon, addig jobb, ha áldásunkkal nem mutatkozunk olyan tájakon, ahol mindenki a maga kenyeréből kanyarit, valahányszor megehül. Ha leszakad a plafon, nem támad nagyobb ijedelem, mint Óvári szavaira. Az elnökelvtárs azonban megrögzötten tovább mosolyog. Mintha csak szórakoztatta volna Óvári kitörése. A helyzet azonban kezdett izzani. Az elvtársak megmozdultak. Fészkelődnek, sutyorognak s fenyegető magatartással lépnek fel Óvári ellen. — Sohasem bíztam benne. — Hangzik innen is onnan is. — A cseka elé vele!... Egyre nagyobb lesz a zaj. Omlanak Óvárira a vádak, mint a záporeső. Mindenki tud valami gyanús esetet, mely ellenforradalmárrá bélyegzi. A levegő izzó s csak Óvárinak félelmetes nyugalma tartja vissza a siserahadat a tettlegességtől. Ki merne a sziklához nyúlni melynek eleven ökle van?... — Csendet kérek, — süvít végig az asztalon az elnök éles hangja, — Óvárival nekem van élintézni valóm. Akármit beszél bízom benne s nem lesz áruló soha. Magyar ember nem játszik szavával. Óvári fogadalmat tett s ezt megtartja. Ha minden elvünket hazúgnak találja, akkor sem szegi meg fogadalmát. — Bizony hazudnak elveink. — mondja Óvári — s önzők vagyunk. A nép a kemence tetején ül s éhezik, mi pedig plüs fotelben tárgyaljuk ügveit. Ha majd megfordítva lesz, akkor beszéljünk igaz elvekről. — Nem lehet máról holnapra a népet a kemencéről a fotelbe emelni. — Válaszolja élesen az elnök. — Szándékunk azonban őszinte s a nép javát akarjuk. — S ez a szándék tíz év alatt egy tisztességes göncöt nem tudott a népnek adni, sem kenyere a jóllakásig. — Míg nem értik elveinket, nem lehet paradicsommá varázsolni a nyomortanvát s ezért van szükség új nemzedékre. Uj nemzedék kelf... új embereket kell nevelni!... A tanács megértőén bólogat. Óvári belevág: — Itt a hiba. Nem embereket nevelünk, hanem barmokat. Isten és ima nélkül nincs ember. Egyben különbözünk az állattól, hogy van imádkozni tudó lelkünk s amint eldobjuk magunktól az imát, megszűnt köztünk a különbség. Mi csak két dolgot adunk az embernek. Igát s ezt bőven, azután vályút, de soványan. S ha ezen felül valami nemesebb vágy, nemesebb érzés ébredez gyermekeinkben, azt agyonbunkózzuk. Mondjátok, mi lesz ebből az üres, új nemzedékből?... (Folytatjuk.)
