Harangszó, 1936

1936-02-23 / 9. szám

66.

HARANGSZÓ

1936 február 23.

közélet egy nagy temetővé vált, hol mindennap egy-egy jogot, egy-egy reményt s egy egész jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó eszmék mind megbénulva vagy épen kiveszve. S amikor a fölbomlás az alkotmány és társadalom körében kifejtette erejét, megtámadta a nemzetiséget is. Nyelvünk a felsőbb körökből lassanként kiszorult. A történeti nagy családok megtagadják múltjukat és kezdték megvesztegetni a többi osztályokat is. Az irodalom — óh az irodalom! mintha meg lett volna halva. Az a nyelv, mely másfélszázadig nagy eszméket tolmácsolva, erőben és szépségben folyvást emelkedett, a hízelgés és korlátoltság nyelvévé törpült s mintha szégyelné magát e nemzedék ajkain, kivetkőzött bajaiból“. (Gyulai „Emlékbeszédek“: Kazinczy.)

Ebben a tespedt korszakban, az ősi magyar virtusok hanyatlásának, a magyar lélek álomba merülésének szomorú idején megzendül a keme- nesaljai udvarház alacsony, gerendás szobáiban Berzsenyi Dániel lantja:

„Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze,

A szent rokonvérben füresztő Visszavonás tüze közt megálltát:

Mert régi erkölcs, spártai férfikar Küzdött s vezérelt iergetegid között; Birkózva győztél s Herculesként Ércbuzogány, rezgeti kezedben.

Most lassú méreg, lassú halál emészt: Nézd a kevély tölgy, melyet az északi Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökereit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre téríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész,

Róma ledül s rabigába görbéd.“

És mint később 48 márciusa idusán a

Petőfi riadója, a „Talpra magyar“ úgy sikoltott be az elaltatott, az elpuhult magyar lélekbe a tespedés e szomorú korában a Berzsenyi ébresztője:

„Ébreszd föl alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:

BERZSENYI DÁNIEL.

Nem félek; a kürt harsogását,

A nyihogó paripák szökését Bátran vigyázom, nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát főid urává Ez Marathont s Budavárt híressé.“

Az elalélt magyar lélek fölébresztésében, a beteg magyar közszellem gyógyításában, a régi nemes magyar virtusok föltámasztásában, a 48-as nagy idők és események előkészítésében Berzsenyi Dániel föllépésének, fenséges szózatainak, intő, dorgáló, buzdító és lelkesítő ódáinak, költészetének nagy, korszakos része van.

Ne feledkezzünk meg e nagy költő vallásosságáról sem, amelynek örökbecsű emléke a világirodalom legszebb vallásos költeménye: a

„Fohászkodás“.

Mérhetetlen emberi bölcsesség, a nagy eszmék csodás birodalmában, a szellemvilágban bolyongó lélek rendíthetetlen hite, áhítata, az ember rendeltetésében való megnyugvás nem található föl a vallásos költészet és irodalom egyetlen alkotásában sem olyan formai és tartalmi tökéllyel, mint a vallásos lélek e gyönyörű énekében:

„Buzgón leomlom színed előtt dicső: Majdan ha lelkem záraiból kikéi S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri.

Addig letönöm könnyeimet s megyek Rendeltetésem pályafutásain,

A jobb s nemesebb lelkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tejintem mély sírom éjjelét; Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád; ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.“

Berzsenyi költészete most is időszerű, tanításai, haragos lelkének villámai, buzdító, lelkesítő sorai most is lelkűnkbe hatolnak, dorgálnak, tettre serkentenek, bíztatnak, fölemelnek, megnyugtatnak.

Igen, föltámadt és él Berzsenyi Dániel. Fölpattan a niklai sír ajtaja, kiszáll abból a költő szelleme és ezt suttogja,

A csoda.

Irta: dr. Schlitt Gyula. 5

IV. FEJEZET.

Ily lelkiállapotban ment a gyűlésre. Vígkedvű társaságra talált. Nem a népek sorsát intéző komolyság fogadta, hanem mozgékony nyelvű sihederek, kiknek a néphez annyi közük sincs, mint a vízilónak a hegymászáshoz. Egyformára szabott alak mind. Szögletes fej. Lobogó fekete sörény, jelentős orron csontkeretes ókula. A duzzadt száj felett borotvált üresség s az egészen jellegzetes arcon szemtelen elevenség het- venkedik. Kézdörzsöléssel együtt járó hajlongásuk keleti hangulatot ad a fényes teremnek. Az egész azt a hatást kelti, mintha a patkány az oroszlán fészkébe pottyant volna s elterpeszkedik, hogy otthonossá tegye magát. Nagy felkiáltással fogadják, de kézszorítása ma szokatlanul kemény, majd belerogynak. Végig suttyan hátukon a hideg, mi zakatol ma este oly ijesztően Óvári ereiben!?...

Egy sápadt arcú alak nyitja meg a gyűlést. Kezében ce- rúza s beszéd közben ütögeti az asztalt. Egy-egy jelentősebb mondat után lehajtja fejét s alsó ajkát, mint valami csapóajtót, a felső ajkára veti s így figyeli ide- oda száguldó szemével a társaságot. Majd mozdulatlanságba mered szeme, visszahúzódik mélyen arccsontjai közé s meglapul, mint a fenevad, mely ugrásra készül. Hátradobja fejét, végig fésüli szikár ujjaival sörényét s ömlik szájából a szó:

— A szovjet nem önmagáért élő szervezet. Nem elégedhetik meg azzal, hogy csupán Oroszországban adta vissza az emberiséget önmagának. A szovjet áldása kifelé vágyik s nem lehet előttünk határ, hogy ezt az áldást ne juttassuk a legtávolabbi kunyhóba is, hol nyomorgó emberek az élet felé meregetik kezüket. Hazánk az egész világ s barátaink mindazok, kik elől a kapitalizmus fojtó gőze elvonta az életlehetőséget.

Úgy látszik, súlyosnak vélte utolsó kijelentését, mert mellébe vágta fejét, az ajaknak nevezett húsleffentyű majd orrára lódul s várja a hatást. A helyeslés moraja zúg végig a termen. Óvári keresztbe veti lábát, végig simít bajúszán s a plafont nézi. Szeretne valamit mondani erről az áldásról, de fékezi magát s a lendületes lábmozgásba igyekezett belefojtani indulatát. Az őrület áhítatában izzó szemek feléje fordulnak, ö int, minden jól van, csak folytassa a népbiztos elvtárs.

— A kapitalizmust, ezt a proletár véren hízott szörnyeteget meg kell fojtani.

Egy túlbuzgó elvtárs elragadtatásában közbekiált:

— Meg kell fojtani!'...

— Nem tűrök közbeszólást, — ordítja a szónok, — nem vagyunk holmi képviselőválasztási népgyűlésen, hol minden ri- pők nyilvánosság elé dobhatja ostobaságait. Itt nem lárma végzi a munkát, hanem csendes figyelem s engedelmesség. Fegyelem... fegyelem s harmadszor is fegyelem kell ide s nem esztelen locsogás. Kötelességem volt figyelmeztetni erre az elvtársat.

Az arcok rémületbe fagyva bólogattak, csak Óvárinak szája körül játszadozott valami mosolyféle.

— Igenis, meg kell fojtani a szörnyeteget!... — folytatja megakasztott mondanivalóját. — Akkor oszlik a gőz s a szabadság levegője lengi át a világot s a nyomorgó nép magához tér, mint a tóba visszadobott ponty. Ez a cél, ez a megváltás!

Óvári nem bírja tovább:

— Micsoda szabadságot nyújtanak ott, hol a hasonszőrűt is letorkolják, ha csak szólni mer!?...

Az elvtársaknak a lélekzetük is elállt s egy fejjel lejjebb huppantak a fotelbe, óvárit az elnökelvtárs most lenyeli s lám