Harangszó, 1936
1936-02-23 / 9. szám
27. évfoíyatff. 1936. február 23. 9. szám. ÁTUS JlbltULA IvJ uw Alapította: KAPI BÉLA l9lo-ben. Laptulajdono* : Dunántúli Luther-Szövetség. Megjelenik minden vasárnap. Ingytn millA'dat tanév alatt kéthatanként > KIS HARANÜSZÓ 1935 ben beolvadt lap a Jöjjetek énhozzám. PoBtacBfkkszámla : 30.62<>. ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS NÉPLAP. Mindezt csupán atyai, isteni jóvoltából és irgalmasságából cselekszi anélkül, hogy arra érdemes, vagy méltó volnék. Az első hitágazat lutheri magyarázata a kiskátéból. A Hirupiö ■lerkeartö-kiadéhivatala: GYŐR a., Pető fi-tör 2. Előfizetőn ára: negyedévre 1 P 28 füléi, félévre 2 P 4« fillér, egy évre 4 P 80 fillér Caoportoa küldésiéi 10'/t*oi kedvezmény. Amerikába egész évre I dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 60 fillér. Átkozódás. II Móz. 20: 10 „Az Urnák, a te Istenednek nevét hiaba fel ne vedd ; mert nem hagyja az Ur büntetés nélkül, aki az ö nevét hiaba felveszi“. H a ennek a parancsnak a tükrébe állítjuk az életünket, csak akkor látjuk meg, hogy mennyire megromlott a mi viszonyunk Istenhez, és hogy általában milyen helytelen a mi fogalmunk Istenről, Az Ür Jézus Krisztus evangéliumában ugyan úgy ismerjük meg Istent, mint aki jóságos és szerető Atya, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Isten olyan elképzelhetetlen magasságban áll felettünk, hogy mi, porszemek felfogni sem tudjuk. Tévedés azt hinni, hogy mivel jóságát és hosszútürését egy életen át mindennap érezzük, azért aztán játszhatunk a nevével, mint ahogyan csökken a tisztelet bennünk azok iránt, akikkel valami pajtáskodó viszonyba kerülünk. A régi zsidó nem merte ajkára venni Isten nevét s Isten fogalmának meghatározására két nevének a betűiből egy harmadikat csinált s csak azt merte kiejteni. Nem lépett rá a földön fekvő papirosra, mert hátha Isten neve is rajta van azon. A régi buzgóság maradványait őrző nagyanyáink és anyáink ma is — igen helyesen — meghajtják térdüket Jézus nevének említésére. Mi pedig egy nap alatt is tízszer, százszor, szükségtelenül, feleslegesen is úgy vesszük ajkunkra Isten nevét, hogy nem is gondolunk rá, magára, mikor kiejtjük ezt a szent nevet. S jó volna, ha csak könnyelműen vennénk az ajkunkra. De mi magyarok híresek vagyunk róla, hogy milyen tökélyre vittük az Isten nevével való átkozódást. Nálunk hangosak a magyar utcák és a magyar házak a káromkodástól. Valósággal virtus a káromkodás s nem is legény az, aki adott alkalommal cifrát káromkodni nem tud. Vannak emberek és sokan vannak, akiknek a közelében folyton rettegnie kell a jóízlésű embernek, hogy mikor hangzik el a szájukból egy-egy csúnya káromkodás. És nemcsak akkor, ha haragosak, nem! Hogy az ökör kilép a barázdából, hogy a fa nem arra dűl, amerre szeretnék, hogy a csikó jókedvűen felrúg, hogy a kezüket beleütik valamibe, hogy a csizmájukat nehezen húzzák le, ez mind jó alkalom egy-egy káromkodásra. Van abban valami szégyenletes, hogy a magyar törvényhozás néhány évvel ezelőtt kénytelen volt büntetendőnek mondani ki a nyilvános helyen való káromkodást. A káromkodást nem lehet szépít- getni és elütni azzal, hogy hiszen nem vesszük mi azt olyan komolyan, mint ahogyan mondjuk. Isten komolyan veszi, olyan komolyan, hogy egyedül ennél a parancsolatnál igér büntetést: „Nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.“ A káromkodás csúnya, ízléstelen, visszataszító és kár- hozatos bűn. Szokjunk le róla, mert nem más, mint rossz szokás. Kerek száz esztendeje annak, hogy a legnagyobb magyar ódaköltö, Berzsenyi Dániel 1836 februárjában, a somogy- vármegyei Niklán visszaadta lánglelkét a Teremtőnek. Erről a halálozási évfordulóról meg kell emlékezni mindenkinek, aki ember és magyar, akit e csonkaföld hord és búsfekete nagypénteki egével betakar. Berzsenyi Dániel megjelenése, mondhatjuk gondviselésszerü küldetése a magyar irodalomban, a 18. század végén korszakos jelentőségű s az akkori magyar közéletre, a politikára is rányomta a’maga bélyegét. Milyen volt az a korszak, milyen volt a magyar közélet a 18. század végén, mikor Berzsenyi föllépett s fölzen- dült lantján az ébresztő, a dorgáló szózat: „Nem látod, Árpád vére miként faAz Isten neve hiábavételének egy másik módja a könnyelmű esküdö- zés. Az Isten nevével való esküvés- re az életben csak a legritkább esetben van szükség. Akkor vegyük komolyan és készüljünk erre a nagy dologra. De a mi társas érintkezésünkben csakúgy röpköd az „Isten bizony“ és az „Isten úgy segéljen“. És röpköd nemcsak ifjú leányok, komoly férfiak, előkelő hölgyek ajkáról, hanem kicsiny gyermekekéről is. Jó volna egyszer komolyan megjegyeznünk és soha el nem felejtenünk, hogy baj van azzal az emberrel, akinek az igazmondását minden kis haszontalan dologban az Isten nevének a segítségülhivásával kell megerősítenie. Önmagunkat alázzuk meg vele, mert hiszen feltesszük, hogy másként talán nem is hinnének nekünk az emberek. Isten szent és szent az Ő neve is. Ha ajkunkra vesszük, áhítattal, félve tegyük, mert Isten a szóban elkövetett vétkeket is megtorolja és „nem hagyja büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.“ vitéz Balogh Ernő. jut, nem látod a bosszús egeknek ostorait nyomorult hazádon?“ A legnagyobb magyar irodalombíráló Gyulai Pál ekként jellemzi Berzsenyi korát: „Minő látványt nyújt a 18. század, kivált harmadik tizedén kezdve, egész vége feléig? Még nem ismerjük eléggé e kort, mert nem akadt Taci- tusa, de amit ismerünk is elég arra, hogy mély szégyent és fájdalmat erezzünk. A Berzsenyi rettentő ódája utolsó betűig illik e korra. A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, szellemünk haldokloft, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg, elal- jasodtunk. A kimerült és tehetetlen korban a kedély elvesztette emelkedettségét a lélek tetterejét, a jellem rugalmasságát, a hazafiság kötelességének nemcsak érzetét, hanem még fogalmát is. A Berzsenyi Dániel.
