Harangszó, 1936
1936-02-16 / 8. szám
58. HARANOS Zó 1936 február 16. A wittenbergi vártemplom nagyon híres templom. Ennek a kapujára szegezte ki dr. Luther Márton 1517 október 31.-én a 95 tételt. Ezzel indult meg a reformáció. A régi fakapú, amelyre Luther a tételeket kiszegezte, 1760-ban leégett. 1859-ben IV. Frigyes Vilmos császár ércajtót adományozott helyette, amelyre a 95 tételt eredeti latin szövege van rávésve. (1. tétel Mikor a mi Urunk és Mesterünk, a Jézus Krisztus így szólt: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa, azt akarta, hogy az ö híveinek egész élete folytonos megtérés legyen. 50. tétel. Fel kell világosítani a keresztyéneket, hogy ha a pápa a bucsuhirdetök üzérkedéséről tudomással bírna, Szent Péter székesegyhazát inkább hamuvá égetné, mintsem hogy az juharnak bőrén, húsán és csontjain építtessek fel. 94. tetei. Inteni kell a keresztyéneket, hogy igyekezzenek fejüket, a Krisztust, büntetésen, halálon és poklokon keresztül követni. 95. tétel. S inkább abban bizakodjanak, hogy „sok háborúságon által kell nekünk isten országába bemennünk“, min- hogy hamis békességben bízzanak). 1525 május 11.-én ebbe a templomba temették el Bölcs Frigyes szász választófejedelmet, a reformáció nagy védőjét, aki felett Luther I. Tess. 4, 13—18. alapján tartott hatalmas prédikációt a feltámadásról. A wittenbergi vártemplom szószékének tövében temették el 1546 február 22.-én magat Luthert is, ki tudvalévőén február 18-án halt meg. 1560 április 22.-én pedig Melanchtont temették el ugyancsak a vártemplomban. Itt nyugszik tehát a reformáció kezdetének három legnagyobb hőse. A wittenbergi vártemplom hányatott életű templom. Tobuször leégett, többször megbombázta az ellenség. 1812-ben a francia seregek szénaraktára lett. A reformátor sírja felett lópaták csattogtak. 1817-ben kijavították. A mai alakjára megújítptt vártempgyunk, sohase halunk meg. Ekkor még az életünk csodákkal teli kapaszkodó a jövő fenséges hegyorma felé. Ahogy azonban eltelik fölöttünk néhány évtized, kezdünk gyorsabban haladni, mint a hegy túlsó oldalán lefelé induló, megtaszított vándor. Ezért akar minket az Isten minden áron leszoktatni a halogatás bűnéről. Az ujtestá- mentom lapjain sokszor szerepel ez az erőteljes szó: ma Tele van biztatással. Amit tegnap elmulasztottál, elrontottál, kezdd el ma, — újra. Tele van sürgetéssel. Ne halogass, ne várj a holnapra ; cselekedj ma. A ma a tied; — holnap? — kitudja? A Pató Páloknak ez a jelszava : hej, ráérünk arra még! A mienk ez legyen: ma. „Ma ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szive eket “ Sz. J. A wittenbergi vártemplom. A wittenbergi vártemplom nagyon régi templom. 1439-ben, tehát közel 500 éve kezdték építeni és 1499-ben fejezték be. A wittenbergi vártemplom. A CSOdaIrta : dr. Schiitt Gyula. 4 S ivott. Nagyot nyögött rá s odaillesztette az üveget a fiú szájához. Felhajtotta. A fiú lehunyta szemét és nyelt. Elállt a lélekzete s kapkodott levegő után. Megrázta magát, mint a vízzel leöntött öleb s nevetett. Hamar átesett az első bajon s még egyszer ivott. Már nem is fulladt. Csak fejét rázva torkát köszörülte. Az asszony boldog volt. Mégis csak adhatott valamit a fiának. Ő is felhajtotta még egyszer az üveget s átkapva fiát, boldogan szájon csókolta. Csak úgy ragyogott a szemük! A kis Mihály nem bírta már a kemencén. Melege lett. Lepöntö- rödött a szobába s ugrált. Vidám lett, mint a zabbal megtömött csikó. Bukfencet hány, majd bebújik a szekrénybe és kukorékol. Az asszony nagyokat nevet. Csapkod kezével... milyen eleven fia van... nem is hitte volna. — Igyál még egyet, Mihály! A fiú iszik. Már az asztalon táncol s az ablakba esik. Szerencsére papírosból van az üvegje. Az anya kedvet kap ker- getődzni s Mihály után veti magát. A fiú sikong s nem hagyja magát. Távolság nem igen van a futásra s így inkább örök íor- golódásból áll a fogócska. Mihály hirtelen feiugrik a kemencére s megrángatja öregapja szakálát. Nagyot vijjognak a tréfán. — Mi az? — Hördül fel az öreg. Feltápászkodik s az ajtó felé tántorog. Röhögnek bizonytalan cammogásán. Hol mélyet lép, hol botlik. Szakadt ruhájában, kuszáit, szőrös arcával olyan, mint a megtépázott medve. Alig fér ki az ajtón. Lehajol s visszaesik. Menye fogná, de ö is megtántorodik. Odafut Mihály is, hogy segítsen s végig terülnek mindhárman a földön. Kacagnak, mintha egyéb gondjuk sem volna. Az esés szelétől kilobbant a mécs, mire még vadabbal kacagnak. Nem találnak gyufát, A kemencében is kialudt a tűz, nincs más hátra, mint lefeküdni. Felmásznak a kemencére. Ezt megtalálják a sötétben is. Egymás mellé bújnak a rongyok alá s a pálinkától megnehezült agyuk hamar álomba merül. Az öreg még egyszer kitapogatja, hol az üveg s könnyűnek találta. Iszik s alig érthetően morogja: — Ezek is berúgtak. III. FEJEZET. A felügyelő magához tért. Iziben meglátta, hogy vétett a törvényes rend ellen, mikor az intéző tanács engedélye nélkül kiadta a fiút. De érvelt egyszersmind maga mellett azzal, hogy nem tehetett másként. Megnyugodni azonban nem tudott. A szovjet államrend nem ismer méltányosságot a dolgok megítélésében. A szív érzései e világban nem jutnak szóhoz, mert megbontják a közösség nagy céljáért folyó munkát. Az egyén itt megszűnt, mint gondolkodó lény s csak mint gépalkatrész jöhet tekintetbe. Csepp a tengerben. Egy bizonyos körülhatárolt területen létező élő és holt tényezők mind az államé. A föld s ennek jövedéke. Az államé a föld mélyje és a levegő. Az állat, az ember. Ennek eszméi s gondolatai. Munkája-pihenése, öröme-bánata, mosolya és könnye. Élete-halála. Az egyén egészben elvész s a közös munkával kitermelt javakból csak annyihoz van köze, amennyi ép szükséges ahhoz, hogy a közösségért eredményesen dolgozhasson. így hirdetik az eszmét. De így van-e valóban? Nem és ezerszer nem. Tiltakozik ellene a felügyelőnek minden csepp vére. A közös munka eredményéből száz ember közül kilenc- vennek csak nyomor jut, tíznek pedig királyokat megcsúfoló fény és pompa. Ez a néhány a közösség zsírját szápolyozza, milliók pedig korgó gyomorral a tarlót járják. A szovjet néhány élénk mozgású, törtető urhatnámságának biztosító intézete. Ez a tény. A felügyelő is erre a meggyőződésre jutott. Talán ez tette engedékennyé!?... De akkor neki van igaza s
