Harangszó, 1936
1936-02-09 / 7. szám
1936 február 9. HARANGSZÓ 51. kák, mert össze-vissza volt ott egymáson a sok kéz, piszkos láb, kócos fej. A földön volt a kis teknő, letakarva egy szakadozott függönydarabbal. — Édesanyátok hol van? — A kórházban mosogat, —- mondja a legnagyobbik, a hét éves Misi. — Miért sírtatok az előbb? — Mi nem sírtunk, — felelik többen. — Nahát, pedig én igazán úgy hallottam, mintha sírtatok volna, egészen a kapuig hallatszott a lármátok. — Pedig mi nem is sírtunk, csak Feri, mi inkább vigasztaltuk. Mi csak este szoktunk sírni. — Azután hogyan vigasztaltátok? — Én meséltem neki. — mondja Misi, — ez a Lajos, énekelt neki, — mondja rámutatva egy öt-hat éves forma kis emberre. — Laci és Józsi is éneketlek. mert anyuka mondta, hogy mind szórakoztassuk Ferit, vagy lehet, hogy ők is meséltek, de ezt náluk soha sem lehet biztosan tudni, mert ők még nagyon kicsinyek. — Mennyi idősek? — Laci négy, Józsi talán három vagy kettő. — De hát akkor melyik a Feri? — Feri ott van a teknőben. Leveszem a függönyt és valóban ott van a teknőben egv kis, félméternél alig nagyobb élő lénv. Feje behúzva keskeny vállai közé. karjai alig vastagabbak egy ceruzánál. A bőre egészen átlátszó. Ijedt nagy szemeivel olyan fájdalmasan néz. — Feri mindig beteg, azért fekszik külön, — mondja Misi, aki időközben odajött mellém és leguggolva nézi nyomorék öccsét, -— és azért is van letakarva, hogy ne bántsák a legyek. mert ő maga nem tudja elhajtani őket. — Mennyi idős Feri? — öt éves. — Gyerekek, máskor ne ilyen fülsiketítő lármával vigasztaljátok Ferit. De mondjátok; miért mondtatok az előbb, hogy ti csak este szoktatok sírni? — Mert mi mindig este sírunk, amikor sötét lesz és elkezdünk félni, „Beteg voltam és meglátogattatok .. — Ti a sötéttől féltek? — Igen. És ezt olyan halkan mondjak, mint aki arra vigyáz, hogy meg ne hallja az, akiről szó van, meg ne haragudjék és alkalomadtán bosszút ne álljon. — De miért féltek a sötéttől? Bántott már valakit a sötét? — Olyan rossz a sötétben egyedül lenni. — Ja, így már tudom, hogy miért féltek a sötétben, azt hiszitek, hogy egyedül vagytok, pedig látjátok, ha megkérnétek Istent, hogy vigyázzon rátok, nem kellene félnetek. Miska értelmes fiú, elgondolkozik: — Innen a templom nagyon mesz- sze van. — Igen, a templom Isten háza, Ö ott szól hozzánk, ott tanít bennünket, ott szid össze bennünket bűneinkért és ott ígéri, hogv megbocsátja bűneinket. ha megtérünk hozzá, de ő mégis Isten az egész világon. Itt is ép úgy lát most titeket, mint ahogy én látlak titeket. A másik két gyermek is leugrik az ágyról. Józsi egészen a sarokba húzódik, Feri szemeit még nagyobbra nyitja a csodálkozás. — Ezeket a dinnyehéjakat össze kellene szedni, — mondja* Misi és már kezdi is. A másik kettő is egyszerre takarítani akar. — örülök gyerekek, hogy ti magatok is belátjátok, hogy ott, ahol Isten is ott van nem lehet ilyen nagy rendetlenség. Fogjunk most össze, takarítsuk ki az egész szobát, akkor majd Isten előtt se kell szégyenkeznünk és anyuka is örülni fog, ha megjön. Olyan buzgalommal dolgozni, olyan szívvel-lélekkel igyekezni még soha senkit sem láttam, mint akkor — Kenyeret hoztál? Pálinka még van!... Lenyúl az üvegért, nagyot iszik s visszafekszik. — Megjött Miska, meghoztam. Most már mindig nálunk marad. — Megjött? — kérdi egykedvűen az öreg. — Kenyeret kapunk-e utána? Adjál csak egy darabot, aztán feküdjetek le! Ez volt a válasz. Az asszony adott neki kenyeret s egy könnyet törült ki észrevétlenül a szeméből. Az öreg kezdte rá- gicsálni s forgatta unottan szájában a kenyérnek nevezett gyanús külsejű anyagot. Néhányat ivott, magára húzott két-három rongyot és elaludt. Mihály anyjához húzódott, ök is felültek a kemencére. Az anya fia fölé hajolt. Simogatja szőke haját, suttog neki édesen, melegen és közben letörli gyermeke arcáról a reáhulló könnyeit. így ültek sokáig. A szeretet nem hangos. Hallgat, sír és a csendes nézésben éli át a találkozás gyönyörétA fiú megszólal: — Anyám, éhes vagyok!'... Most döbben rá szegény asszony, hogy a gyermekkel megnőtt a család, vagyis az ő kenyérgondja. Mit adjon fiának? Nincs egy darab sütemény, pedig hogy szereti!... Nincs egy csöpp fejecske, túró, vaj, kis szalonna, Istenem, de rég látott kincsek a háznál. S a gyermek éhes!... Mit adjon neki?... Kitépné szívét, ha éhségét csillapítaná. Esztendők óta hideg a szamovár is. Nincs tea, nincs cukor. Ezt sem adhat neki. — Szegények vagyunk, kis fiam, — mondja félénken, mintha csak igazolni akarta volna magát, — nagyon szegények. Nincs más, csak kenyér s az is kemény. Majd a szíve hasadt ketté. — Nem baj — mondja a kis Mihály — jó az, ha te adod, an.Jmf... Csak ne légy szomorú!... Az asszonyba visszaszáll a lélek. Feloldva érzi magát a suit os kötelezettség alól, hogy olyasvalamit adjon fiának, ami 1,'ncs. Nehéz kedélye felengedett s kiderült ráncos, fáradt arca, n.int a viharfelhők mögül kitűző nap. Hozza a kenyeret s a fiú eszik, mohón és boldogan, ő meg nézte. De jó ez a száraz kenyér! Az anyai kéz adta!'... Az asszonynak is járt a szája, közben nyelt is, mintha ő is enne. Egyre meg azon járt az esze, mi enni valót adhatna még fiának? Valamit kell még neki adni!... Ellenállhatatlan erő nógatta belülről: csak gondolkodj, még találsz valamit, mivel kedveskedhetsz fiadnak, csak gondolkodj!... Gyors röppenéssel szálltak gondolatai, mint a szúnyogok után kapkodó fecskék, hol az asztalfiókba, hol a szekrénybe, talán van még valami... Hiába... nincs. Szeme a pálinkás üvegre tévedt... Őrült gondolata támad... maga is megretten tőle. Fia vár még valamit tőle... s nincs semmije... Csak ez a pálinka. Az ő pénzéből vette... az ö keresményéből... ő dolgozott meg érte s fia még kér valamit. Részeg ipa horkol, mintha mennydörgés gurulna át az égen a láthatár alá. összerázkódik 1... De szeme egyre a pálinkás üveget nézi. Akármerre fordítja feiét. arra néz, húzza valami a szemét arra s egyre oda sandít. Ebből ad neki... egyebe nincs s a fiú vár valamit tőle... Csak egv cseppet... egy csepp nem árf... csak egy keveset. Hallotta is már. a pálinka erőt ád. öregapa is ezen él. A pálinka tartja, alig eszik valamit. Egyik csábító gondolat a másikat követi, egvik érv a másikat erősíti, mígnem kialakul benne a meggyőződés, csak jót tesz fiával, ha ad neki a pálinkából. Végül is boldoggá tette a tudat, mégis csak adhat valamit fiának. Felkapja az üveget s Mihály elé tartja: — Igyál, Mihály. Én vettem öregapádnak. Igyál, az édesanyádé!... Félt, hogy a fiú visszautasítja, azért kínálta olyan türelmetlenül. Mihály részeg öregapjára nézett s húzódozott. — Na, csak egy cseppet, — biztatja az anya, — csak egy cseppet igyál most... holnap kapsz mást... cukrot... süteményt. Anyád hoz neked... akárhogyan is, de hozok. Csak igyál most egy cseppet. Nézd, én is iszom!... (Folytatjuk.)
