Harangszó, 1936
1936-12-25 / 53. szám
426 HARANGSZÓ 1936 december 25 0|> ufssUlöii király! Dicsőségedet és értékedet halandó nyelvnek lehetetlenség kifejezni. Angyalseregek, minőket még Jákob sem látott Machanaim- nál, talán tökéletesebb énekeket tudnak énekelni, mint mi, de az ő énekük sem éri el a te dicsőségedet és kedvességedet. Engedd, hogy én, aki oly szívesen beszéltem és beszélek rólad, bölcsődnél hadd némuljak el és hadd legyek csendben. Boldog beszéd terólad, — boldog csend felenned/ Te bűn nélkül született, ki az én bűnömmel vagy megterhelve; — első fia édesanyádnak, életcélja anyádnak és nevelő atyádnak, Józsefn Te atyátlan árva, anyádnak királya és megváltója; — Te, ki Isten vagy s e világ Ura s mégis egy kis csecsemő vagy pólyában és bölcsőben, Te, ki föl- érhetetlen magasságokból jöttél le ide a mély völgybe; — Mindenható, ki mindent megtehetsz, még azt is, hogy ember és kicsiny legyél; — Te megmérhetetlen, ki mikor jöttél, helyet nem találtál, — de ki azért jöttél, hogy egednek helyet készíts itt a föld végső határáig, — Te megmérhetetlen, ki egy kis testben és egy asszony ölében elfértél; Te szent, szent Seregek Ura, s csodálatosan embernek fia; Angyalseregek dicséneke; egyházadnak dicséneke; Atyád legnagyobb dicsősége; A világ legmélyebb békéje; Istennek és minden megváltott bűnösnek jótetszése; Világ megváltója, szent, szent Seregek Ura; Előtted, bölcsődnél elnémul ujjongó ajkam! Boldogok, kik Rólad beszélnek, boldogok, kik csendben vannak T ebenned! — Halleluja! Löhe Vilmos karácsonyi imádsága. A Smalkaldeni Cikkek/) Megírására Luthernek János Frigyes szász választófejedelem adta az utasítást. Ugyanis 111. Pál pápa, hosszú vonakodás után V. Károly császár sürgetésére 1536. június 2. zsinatot rendelt el, aipelynek 1537. május 3-ikán kellett volna összeülni Mantuában, hogy az egyházból az eretnekséget kiirtsa és a békességet helyreállítsa. Az evangélikus rendeknek már most meg kellett állapódniok, hogy a zsinati meghívással szemben milyen álláspontra helyezkedjenek. A választófejedelem hosszas megbeszélések után 1536. decemberében megbízta Luthert, hogy a mantuai zsinat számára állítsa össze azokat a hitcikkeket, amelyek a schmalkaldeni gyűlésen kerülnek majd elfogadásra az evangélikus rendek elé. Luther néhány theológus bevonásával azonnal munkához látott s 1537. január 3.-án már el is küldte a cikkeket a választónak. Igaz, hogy a mantuai zsinatnak nem volt rájuk szüksége ,mert nem ült össze. Minthogy azonban a legkiválóbb evangélikus theológusok részint Wittenbergben, részint Schmalkaldenben aláírták és mert a cikkek Luther nevét viselték, hamarosan hitvallási-irat jelleget nyertek. Luther a cikkekben összefüggően tárgyalja a reformátori evangéliom főpontjait. Éiesen, nyersen elutasítja a római egyház tévelygéseit és torzításait. Jelentőségüket hangsúlyozza azzal is, hogy ünnepélyesen kinyilatkoztatja, hogy e hitcikkek mellett mindhalálig kitart. Eltérően a Melanch*) E hitvallási iratunknak most van 400 éves jubileuma. ton által hét évvel korábban szerkesztett Ágostai Hitvallástól, ezekben a cikkekben nem az a cél, hogy a római és az evangélikus egyház megegyező tanításai domborodjanak ki s hogy az ellentétek elsimíttassanak vagy elsikkadjanak. Ellenkezőleg: Luther célja az, hogy a mélyen szántó ellentétek a két egyház között világosan és tisztán kitűnjenek, Luther minden kendőzés és szépítés nélkül kíméletlenül megmondja az igazságot. E hitvallás három részből áll. Az első, egészen rövid részben megemlíti „az isteni felségről szóló főcikkek“ cím alatt azokat a hitcikkeket, amelyeket mindkét fél vall. A második rész tárgyalja Jézus Krisztus tisztségét és munkáját. A harmadik rész a bűnt és a bűnbánatot, a törvényt és az evan- géliomot, az egyházat és a szentségeket, a papságot és a jócselekedeteket. Luther mindig abból indült ki, hogy ő nem akar önkényesen új egyházi szervezetet alakítani, hanem a régi egyházat akarja megszabadítani a tévelygésektől és a visszaélésektől. Ami a két egyház között nem képezi vita és harc tárgyát, az az alap, amelyen Luther áll, de egyúttal az a porond is, amelyen Luther állva, harcol az evangéliom igazságáért. A második és harmadik részben Luther kimutatja, hogy a római egyház azt a közös alapot, amelyet az első részben írt le, megtagadta és elhagyta. A római egyház nem tűri, hogy Krisztus az legyen, aminek az evangéliom tartja és kijelenti: a bűnösök megváltója. Luther Krisztus dicsőségéért harcol, nem pedig valamely megalkotandó új egyházért. Az evangélikus keresztyéneknek az a csoportja, amelynek nevében Luther beszél, nem öncél, hanem azoknak a csapata, akik igazán akarnak a Jézus Krisztusban hinni. Nem valami kedvenc tanért küzd, hanem a Krisztusért. A hit által való megigazulás tana nem egy megátalkodott theológusnak a vessző- paripája .amelyen lovagol, hanem csak fegyver, amellyel mindent visszaver, ami a Krisztus dicsőségét csorbítja és rontja. Mivel Luther egészen átadta magát Krisztusnak, azért emellett az egy Ur mellett és egyetlen Megváltó mellett nem enged teret és szerepet senkinek és semminek. Harcol minden emberi vállalkozás ellen, amely Krisztus egyet- lenségét, páratlanságát elvitatni s megváltói munkájának elégséges voltát kétségessé tenni akarja. Élesen és félreérthetetlenül beszél. A reformátor lelkiismerete kötve van; nem tehet semmiféle engedményt. Bírálata súlyos és az alap- elvekig hatol. Ez a kritika kíméletlenül Tedd templommá a te hajlékodat is!
