Harangszó, 1936
1936-02-02 / 6. szám
1936 február 2 HARANGSZÓ 43 tosan közölt története hirdesse az alsósági gyülekezetnek s minden magyar evangélikus testvérnek az apostol boldog bizonyságtételét: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!“ Garam Zoltán. Templomjubileumra. Százötven éve már, hogy e templom fennáll: Emelkedjék szívünk az imádság szárnyán Az egek Urához. Dicső nagy elődök méltatlan utódig Kik tán nem is tudunk méltón ünnepelni Hozzád fohászkodunk. Oh halld meg nagy Isten mi esdő fohászunk, Kik e határkőnél szent nevedben állunk, Te vagy erős várunk. Mikor építették itt e szent falakat Fájdalom volt tégla és könny a vakolat, Mégis im felépült. Mert a szeretet volt összekötő kapcsa, Isten hajlékának apraja és nagyja Boldogan áldozott. Most itt áll szilárdan, idézve a múltat, Isten országához mutatja az utat, Dicsérjük az Urat. Vész, vihar szaggatja Sión erős várát, Nem hagyja el Isten az ő kedves nyáját, Küldött Szabadítót. Dicső, nagy hit hősök járnak ma e helyen, Őrzi nevüket az egyháztörtenelem, Lapozgasd csak által. Krisztus tekintete nyugszik naggjaidon, Indulj, járjál te is híven nyomdokukon, Térj magadhoz Sión. Nem hagyott el az Ur, így hát te se hagyd el, Övezd körül nevét a te szent hiteddel, Meglesz hiv jutalmad. Mert aki hisz, remél; előtte van a cél, Krisztus az élete, szivében béke él, így lesz nyugodalom. Fájdalmat, bánatot tűrjed hivő szívvel, Ha szenvedned kell is hordozd Jób hitével, És légy csendes szívvel. Százötven esztendő nem röpke pillanat, Sokszor tárultak ki ajtaid ezalatt. Isten oltalmából. Hányszor zendült ének a hivő ajkakra És úgy, mint a szarvas a hives patakra, Mi is hozzád vágyunk. Istentagadók, ha mozgatnak hitedbevt, Mint az erős kőszál állj meg jól helyedben, Veled lesz az Isten. Franc8ÍC8 István. Istentisztelet a lépcsőházban. Érdekes! Hát ilyen is van? Gondolod magadban, vagy talán hangos szóval is kifejezést adsz csodálkozásodnak. Ha csak érdekes lenne, akkor nem volna érdemes megírni. Mert hiszen ebben a világban olv sok minden van, ami ennél érdekfeszítőbb. Érdekes ma egy ntozidarnb, mely ezt a címet viseli: „Pokol a földön“. Amelyben az embereknek megmutatják az alvilág nagy szenvedőit, ahol forróvízbe veti bele magát egv tönkrement életunt. Vagy a „Szudáni őrjárat“, ahol egyetlen ember, egyetlen revolverrel tartóztat fel egy fekete-hadsereget. Érdekes mindez, csak nem szabad Gondolkodni felette, mert hátha azt mondjuk rá: ostobaság! Amiről én itt írni akarok, az egy csöppet sem idegizgató, tehát a mai ember számára nem is érdekes. Inkább halkszavú imádságra késztető. Nem is hozza lázba az embereket, inkább talán okos, higgadt gondolkodásra kényszerít. Nem érdekes, hanem inkább csodálatos. Rendkívüli. Istentisztelet a lépcsőházban. Mikor ezt a rövidke mondatot olvasod, ne gondolj szűk feljáróra, melynek sötét a megvilágítása, dohos a levegője, talán pókhálóktól éktelenített, poros a fala. Ez a lépcsöház elég kényelmes és tiszta, hiszen istentiszteleteket tartanak ott minden vasárnap a keresztyén emberek számára. Az összetartás, a szeretet, meleggé és meghitté tudja tenni még ezt a lépcsőházat is. Benne minden hónapban egyszer tartanak istentiszteletet az evangélikus testvéreknek. Más vasárnapokon a római katolikusok és a reformátusok gyülekeznek össze, hogy ott imádják az Istent. Hát nem csodálatos, hogy a pét- gyártelepi keresztyénség, ha három fe- lekezetre oszlik is, amikor Isten imádá- sáról van szó, megfér egy helyen? Az evangélikus testvéreket nem bántja a tömjénfüst fojtó, nehéz szaga, az sem teszi őket közönyösekké, hogy istentisztelet után el kel! tüntetni az oltárt, fnert utána református istentisztelet következik, ahol nincs szükség arra. Sok gyülekezetnek szolgálhatna követendő példakép gyanánt a pétgyár- telepi evangélikusok istentisztelete. Az oltárt minden alkalommal a gyár igazgatójának felesége rendezi el. Ő gondoskodik a friss virágokról, neki van gondja arra is, hogy ne legyen poros az oltár. Ha hozzáér ahhoz a lelkész fekete köntöse, nem kel! félnie, hogy szürke lesz a lutherkabát ujja. Igen, ezt teszi minden alkalommal a gyárigazgató buzgó felesége. Mert nincsen Péten nőegylet, de még csak leányegyesület sincsen. De vájjon megteszik-e ugyanezt ott, ahol mind a kettő van és az emberek szerint működik? Több gyülekezetben láttam már és megbotránkozva voltam kénytelen tapasztalni azt, hogy az istentisztelet végén az emberek niegállanak az oltár előtt és annak hátat fordítva ott valóságos kaszinót rendezve megtárgyalnak bizonyos dolgokat. Sőt azt is láttam, hogy — Ez a gond egyedüli örömöm — mondja szenvedélyes suttogással az asszony — s aki ettől megfoszt, boldogságomat rabolja el. Oly erővel zuhantak e szavak, hogy a felügyelő megrendülni látszott alattuk. Lehunyta szemét s az ajkába harapott. Megvonaglottak szája körül a finom ráncok. Sírás erőltette. Ezt akarta visszafojtani, de az asszony szemét, mely éhesen leste a felügyelőnek legkisebb lelki megmozdulását is, nem kerülte el az ellágyulásnak tünete. Szinte vakmerővé lett érvelésében. — A gyermekért aggódni, érte dolgozni, nélkülözni, akár meghalni, az a szülő öröme. Nincs más öröm, csak a lelkifeszültség. mely a gyermek fejlődését figyeli, mint emelkedik elő benső világából saját énünk, saját vágyunk s ezeket életre segíteni munkával... imával... ezt akarják elvenni tőlünk!?... Kinek van ehhez köze?... Ki ad az egyénnek életet?... Az állam?... Ki nyúlhat e szent jogomhoz, hogy végig ne verjen rajta a büntető ítélet!?... Minden öröm előbb-utóbb szenvedéssé lesz, de az az öröm, mely a gyermekünkért hullatott könnyből csillan elő, maradandó és örök... A felügyelő nem bírja a puha fotelben. Felugrik s jár felnié. Kerüli az asszony szeme villanását, mert beléje éget, egészen le a lelkiismeretig. — Hát mondd, mit akarsz tőlem, te jó asszony?... — A fiamat!... Én akarom nevelni, dolgozni, szenvedni akarok érte, legalább egy fénysugara legyen nyomorult életemnek. — Az állam vette el tőled s én nem adhatom vissza!... — Ha tudnád, mit nyújtasz gyermekében egy boldogtalan anyának, még az Istennek tett esküdet is megtörnéd s Isten megbocsátana, de felrúgnád az ördögnek tett fogadalmadat is s inkább a falon repesztenéd szét koponyádat, minthogy elutasítsd kérelmemet. — Hallgass, te asszony, nem látod, vesztemre törsz? A megroppanás vészkiáltása volt e hang, mely segítségért jajgat az örvény zugó forgatagában. Az asszony átértette a hangot, vakká lett és süket. Ostroma kérlelhetetlen. Csak egy érzés lobog benne mohó lángjaival, felfalni ez emberben mindent, ami dac, ellenállás, ami félelem és könyörtelenség. — Neked nincs gyermeked, kit a végzet kegyetlensége elválasztott tőled? Nem ringattál még karodon egy édes porontyot, kit elraboltak kebledről, vagy akit az istenmegvetés őrületében megtagadtál?... Szíven vágták a felügyelőt e szavak. Felhördült belül, mint a megsebzett állat. Az aszony tovább fojtogatja, érzi kifulladóban van a dac. — Nem fúródik lelkedbe a kérdőjel: Mi van vele... hol van... merre jár?... Nem marcangol az éhvágy megtudni, hogy emlékszik-e még atyjára az elhagyatoftságba taszított árva?. . Ugy-e megértesz, uram!?... Könyörülj rajtam!!... Nem bírta tovább. Hangja megcsuklott s a székre rogyott. Ijedten rohan hozzá a felügyelő, fogja ütőerét... Semmi komolyabb baj, csak fáradt, kimerült. Hirtelenül döntött. Teljesen az asszony hatása alatt állt s tettének következményeivel e percben nem számolt. Rejtett érzést érintettek s úrrá lett kemény természetén a részvét. Megdöbbent a gondolatra, hogy az igazság rimánkodásaira eddig mindig nemet mondott, holott könyörtelensége sokszor a tömegek ezreit- kívánta áldozatul?... Háborgott lelke, mint a felkorbácsolt tenger s emlékezésének szeme előtt hullámzott, táncolt a szenny, a piszok, mely múltjának lábanyomát fedte. Megelevenedtek benne <1 múlt bűnei s dögmadárként tépték ébredező lelkiismeretét. Egy-egy vérfolt ököllé gömbölyödött s az arcába vágott. Az asszony bágyadt könyörgésével ránézett. Nem bírta. Kirohan s néhány perc múlva hozza a kis Mihályt. (Folytatjuk.)
