Harangszó, 1936
1936-12-06 / 50. szám
40Ö. BARANÖSfÓ 1936 december 6. még közelebb férkőzve egyenesen megkérdezi: „Hát ti kiknek mondotok engem?“ Amikor pedig Péter vallja, hogy: „te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia“, akkor az Ur is minden kertelés nélkül igy szól: és te Péter vagy . . ., mintegy azt mondva: most nevünkön szólítottuk egymást. Amikor azt kérdez ék tőié: „Te vagy-e a Krisztus? Valóban Isten Fia vagy-e?“ soha sem áll oda büszkén: „ime itt vagyok“, nanem alázatosan, csöndesen válaszol Pilátusnak: „Te mondád ..." a te szájadból lehet ezt hallani, nem szükséges nekem hangsúlyozni. A zsidóknak pedig igy válaszol: „Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem nem igaz. Más az aki bizonyságot tesz rólam és tudom, hogy igaz az a bizonyságtelel azok a dolgok, melyeket én cselekszem, ttsznek bizonyságot rólam, hogy az Atya küldött engem. Aki elküldött, maga az Atya is bizonyságot tett rólam.“ (Ján. 5. 31—37.) Amikor pedig egyszer a mellének szegezték a kérdést: „Ki vagy?“ Jézus azt válaszolta: „Amit eleitől fogva mondok is néktek ..." (Ján. 8, 25.) Amikor Keresztelő János tanítványait azzal küldte hozzá: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk“ nem mondta azt: én vagyok, hanem munkájára mutatott igy szólva: „Menjetek és jelentsétek meg Jánosnak amit hallotok és láttok.“ (Máté 11. 4.) Mindig csak igy beszélt. Ebből láthatjuk, hogy Jézus fiusága nem szájhősködés, sem puszta szó, hanem élet és erő. Egyáltalában nem hasonló azokhoz a szánandó emberekhez, akik sokat beszélnek jóságukról, csak hogy dicsekedésükkel elfedezzék szivük ürességét. Nem szorult rá, hogy maga mondja magát Isten Fiának, aki akarta, az megláihatta, hogy Ő igazán az. De azért külső bizonyítékok sem hiányoztak. Isten maga ismerte el fiának, amikor megkereszteltetésekor égi szózat hangzott: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm . . .“ Ugyanezeket a szavakat hallották a tanítványok is a megdicsőülés hegyén. Keresztelő János azt mondja: Isten fia Ő, és reá mutatva igy kiált: „íme Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit.“ Péter azt vallja: „Te vagy a Krisztus“. Amikor a nép látja cselekedeteit és hallja a beszédeit igy kiált fel: „Ez a Krisztus.“ (Ján. 7, 41.) A samáriabeliek igy szóltak : „Magunk“ is hallottuk és tudtuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus. (Ján. 4. 42.) Pilátusnak is igy kell bizonyságot tenni: „Názáreti Jézus, a zsidók királya“. Az egész természet, föld, sziklák, sírok, a templom függönye bizonyságot tesznek halála pillanatában; a pogány katonák holtteste mellett igy szólnak: „Bizony Isten fia volt ez “ Az ördögök is igy kiáltanak feléje : „Jézus Istennek fia.“ (Máté 8. 29.) Látjuk tehát mindebből, hogy milyen határozottan tesz bizonyságot Isten arról, hogy Jézus az Ö Fia. Minden cselekedete kiáltó szó az ember lelkiismeretéhez. Akiről mások szólották így, annak nem kellett többé magának bizonyságot tennie magáról. (Folytatjuk). Menjünk fel Béthelbe — csodálkozni! Irta: Györffy Béla. A mai embernek egyik legnagyobb baja, hogy elfelejtett csodálkozni A ma embere legfeljebb kiváncsi érdeklődéssel hallgatja vagy szemléli a modern élet szellemi és testi vívmányait, de nem csodálkozik rajtuk. Gondoljunk csak azokra a bámulatos eredményekre, amelyeket a testi erő és ügyesség a világ érdeklődésének gyújtópontjában álló berlini olimpiászon éppen a múlt nyáron bemutatott és mi volt a hatás, amit az elért szédületes eredmények az emberek leikéből kiváltottak? Legtöbb volt a szinte önkívületbe ejtő lázas izgalom, a lelkesedés fel-aláhullámzása, nem kevés volt az irigység és az ebből fakadó bosszankodás, volt sok közöny is és legkevesebb volt a — csodálkozás. Hol vagyunk mi azoktól az időktől, amelyekben az emberek még álmélkodni és csodálkozni tudtak! Ha a mai ember lelki világát közelebbről vizsgáljuk, hamarosan rájövünk arra az igazságra hogy a sok és különböző eredetű ok között a mai ember elégedetlenségének és boldogtalanságának egyik oka éppen az, hogy egyszerűen elfelejtett csodálkozni. A csodálkozás egyik legjobb iskolája a németországi bétheli szeretetintézmé- nyek tanulmányozása. Itt még mindig, még a mai közönyös ember számára is akad megcsodálni való, talán sokkal több és lélekbemarkolóbb, mint volt a zászlóerdőbe borított német birodalmi sportpályán, ahol százezrek drága pénzért, feszült idegekkel, lázas tekintettel, kidülledt szemekkel szinte őrjöngve habzsolták az idei olimpiai játékok úgynevezett „eredményeit“ és szerettek volna azokon csodálkozni, de nem tudtak. Egy csodálatos ember. Próbáljuk meg mi ezt úgy, hogy gondolatban repüljünk Berlintől nyugati irányba jó néhány száz kilométerre és egyszerre csak ott találjuk magunkat a mi Bakonyunkhoz hasonló teutoburgi erdő lábánál üielefeld százezer főnyi lakosú város mellett a német, sőt az egész világ legnagyo^-LMiiiiéükus szeretet- i itt é zm é n y é n m wft^Nka pújában. Itt áll egy /«.“igénytelennek líp^ó, vad- szőlővel beirtott háíMftfca: a feltheli tudakozódó irada. Ezelőtt a kiásná* előtt römun gyülekeznek össze naponta kétszer, reggel 9 és délután 2 órakor az érdeklődök, a kiváncsiak, a csodálkozni akaró vendégek hol ketten-hárman, hol pedig néhány százan, hogy részt vegyenek az úgynevezett „vezetésen“, vagyis a vezetésre mindig készen álló diakónus testvér szakszerű magyarázása és vezetése révén Béthel egyes házait meglátogatva, megismerkedjenek azzal a hatalmas munkával, amit Isten Szentlelke a mentő és segitő szeretet által az ö országának munkásai révén e hatalmas intézményben végez. Egy-egy ilyen vezetés valóban a csodálkozás iskolája. Csodálatosak mindenekelőtt azok a történetek, amelyeket vezetőnk az intézmény múltjából elmond. E szerint az intézet 1867-ben alakult öt eskóros (epileptikus v. nyavalyatörős) gyermek gondozására. A ház is, amelynek neve már akkor Béthel = Isten háza volt, a berendezés is, a betegek is megvoltak, de hiányzott még a vezető, nem volt még ú. n. háziatya. Az erre a hivatalra meghívottak közt szerepelt egy bizonyos Unföld János württembergi iskolamester is. Ö a meghívás után sokáig habozott és tépelődött azon, hogy ott hagyja-e biztos kenyerét a bizonytalanért. Végül a kitűzött határidő utolsó napján, amikor bibliájában felütötte az aznapra kijelölt Igét, a legnagyobb csodálkozással ezeket a szavakat olvasta: „És keljünk fel és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljunk ott oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján és velem volt az úton, amelyen jártam“. (I. Móz. 35, 3-ból Jákob szavai.) Mikor Unföld Mátyás württembergi tanító aznap reggel a Szentírást becsukta, már tudta, hogy öt nem csak a bétheli belmissziói társaság, hanem Isten szava hívta és erre az elhívás'
