Harangszó, 1936
1936-01-26 / 5. szám
1936 január 26. HARANGSZÓ 35. je, — levele is nekünk; hadd szóljon hervadhatatlan reménységről, hogy az Ür, aki kegyelméből Kunst Irént nekünk adta, nem feledkezik meg ezután sem rólunk, árva magyarokról. Támaszt Szendéikével fiakat, leányokat, kik megnyílt szemekkel meglátják itthon is s kint a misszió nagy munkamezején is, hogy mily fehérek immár a_me- zök az aratásra,., Farád. Rábaköz községeiben, így Faradon s a most gyülekezetileg hozzátartozó községekben: Jobaházán, Rábatamásiban és Bogyoszlón nagyon korán, valószínűleg már a reformáció első évtizedeiben befogadásra talált az evangéliomi keresz- tyénség. Ezek a községek jórészt a Ná- dasdy- és Ostffy- család birtokai voltak s róluk tudjuk, hogy hamarosan csatlakoztak a lutheri reformációhoz. De, hogy itt mikor keletkezett gyülekezet, arról a történelem nem említ pontos adatokat. Volt a gyülekezetnek régidőtől fogva kőből és téglából épített temploma. később iskoláin is. Régi lelkészei között ott találjuk Aáchs Mihályt. a híres énekköltőt és imádságírót. A Lipót-féle üldöztetés elől innen menekült a Hanysánon keresztül Sopronba, majd lesz később Tököly kurucainak tábori papja, A gyülekezet templomát és többi éniileteit ezidőtől fogva többször fe- nvegeti az elkobzás veszélye. Körülötte egymásután lesznek az üldözés áldozatai az evangélikus gyülekezetek ° utaltatnak az artiktiláris helynek ki- ieiö't Vadosfa lelki szolgálatára. '714-ben Farád is ezek sorsára jut. Templomát és egyéb javait elveszik, le'készét elűzik a gyülekezetből. Ez időtől fogva 69 esztendőn keresztül Vadosfa védőszárnyai alá húzódnak a fnrádi hívek hogv kivárják boldo- , gabb idők reájuk köszöntését. Drága vigasztalást és megerősítést jelentett részükre egv ideig, hogy elűzött lelkészük. ki Vadosfára került, titokban el-eljött az árván maradt nyájhoz. Az újjáéledést itt is a Türelmi Rendelettel beköszöntött új idők hozták, lobaházával és Rábatamásival szervezkedett újra gyülekezetté 1783-ban. A (arádl templom. és Jézus ügye, meghatóan látszik abból is, hogy önéletrajzának 1934. januárjában írt vázlatában a befejező sorokban: Jézusról, mint Hazánk Megváltójáról beszél s e szót: Hazánk, nagy betűvel írja. Pihenő éveiből a köteles német körutak mellett mindig nagy részt szentelt a többletmunkaként vállalt magyar kör- utaknak. Szinte alig akad hazánkban olyan táj, ahol egy-egy kisebb-nagyobb ref. vagy ev. gyülekezetben meg ne fordult volna, ahol ne emlékeznének derűt sugárzó jóságos, szélíd arcára. Milyen élénken élnek emlékezetünkben a Kínából hozott apró tárgyak, miket a kínai nép lelkének ismertetése végett bemutatott; s mialatt ezt tette, magyar lelkek megmentéséért viaskodott. Mialatt bemutatta a kínai nők elnvomorodott lábához szabott cipőcskéket, szolgált egyúttal Jézus Krisztusnak drága Evangéliomával, hogv áldott eszköze lehessen elnvomorodott lelkek megépülésének. Miközben felmutatta a pálcikákat, amelyekkel a kínai ember a rizskásáját kanalazza, oh. hány magyar lelket tanított meg táplálkozni az örök élet kenyerével. Drága Irén Nénink, köszönjük Neked mindezt! Hogy magyarrá lettél, hogy bennünket Isten gyermekeként is annyira szerettél, hogy mindhalálig hű voltál! Porsátradat nem takargathattuk be gyengéden a drága honi földbe; a harctéren maradtál, Kína földién. Hadd zarándokoljunk el legalább lélekben sírhalmodhoz; hadd ültessünk sírodra magyar virágokat; piros muskátlikat. Pirosló szirmuk hadd beszéljen Jézusnak bűnt eltörlő piros véréről, melyben egyedül van szabadulása; a vérről, mely mialatt váltságot és mennyei polgárjogot szerez, egyúttal a földi hazának is igazán hű fiaivá avat bennünket. De hadd beszéljen a magyar virág zöldgás fáj neki. Valami egészen más... Az állattá lett ember, ki csupán szivattyúnak nézi a szívet és gépet lát a lelkes életben; ez a lelketlen hústömeg, a szovjetember, kiben nincsen érzés s a széjjelvert boldog világnak jajjával táplálkozik. Ez az új ember fáj neki. De legalább feledteti testi baját. Feltápászkodik s hirtelenül befordul egy sötét mellékutcába, Itt már nem látják, fellélekzik. Szűk, összeszáradt melle levegő után kapkod a sűrű ködben, mint a partra vetett hal. A villanyducba kapaszkodik s úgy pihen. Hátra hajtja fejét s tág- ranyílt szemével belenéz a felette levő villanykörtébe. Jól esik neki ez a világosság. Más gondolatokat ébreszt, mint a homály. Reménységet, megnyugvást kelt. Nézi, mint száll a köd. Á gyorsan hulló cseppekben felparázslik a körte sovány fénye s szikrát hány, mint a földre zuhanó gyöngy, mígnem belemerül a járdának nyálkás piszokjába. Ilyen a remény is. Felcsillámlik. mint az esőcsepp a fényben s posványba hűli, akár a repülő szentjános bogár. Felparázslik szegény asszony szeme is. Mint két nyugtalanul kutató reflektor világítanak elő az arccsontok közül. Belső tűz lobbantotta őket lángra. Valami nagy elhatározás lázong benne, mit teljesíteni kell, ha életébe kerül is. Vad elszántság lobog vérében s nem sejtett erőt gerjeszt fáradt tagjaiban. Újra megindul s mintha könnyű szárnyak vinnék, szinte úszik a ködben. Hatalmas épület sarkához érve megáll s nézi a halványan kivilágított ablakokat. Ezek mögött keres valamit. Szemügyre veszi mind, végig simogatja őket vágyakozó pillantásával s folyton a remény hitegeti... most... most nyílik az ablak... most néz ki valaki rajta... Kis fia után vágyódik oly nagyon. A fiút elvették tőle s az állam neveli. Az anya nem egészen megbízható, mert nyíltan vallja, hogy hisz Istenben s bolond érzések terhével rakhatná meg a gyermek idegzetét. Már két éve, hogy elvették tőle. Közelről nem látta még azóta. Csak néha lopva, itt az ablakon át. Egy-kétszer előfordult, hogy találkozott vele, mikor sétálni vitték társaival. Olyankor feléje rohant, hogy átölelje, de ellódították, mint a rongyot s röhögtek rajta, hogy annyira szereti a kölykét. A lelkikapcsolatot azonban nem tudták megszakítani a gyermek s anyja között. Olyan a szeretet, mint a vas. A tűzben és az ütések alatt egyre keményebb lesz. Ez az egymást leső szeretet adta életük tartalmát. A gyermeknek nem kellett a játék, minden gondolatát az anvia utáni vágy töltötte el s búskomorásgba sodorta lassan gyengéd kedélyét. Az anyának nem kellett a munka s közömbös lett neki a világ. Nem érdekelte semmi, csak a -fia. Egyszer volt boldog, mikor az őrök megrugdalták az utcán s fiának szeméből kibuggyant a könny. Ez a könny arról beszélt, hogy a gyermek még nem feledte anyját és szereti. Azóta keresve- keresi az alkalmat, hogy üttesse magát fia előtt s lássa azt a boldogító könnyet annak szemében. Ez a szenvedély lett úrrá rajta ma este is. Gyermekét akarja látni. A kis Mihályt, ha életébe kerül is. Szívesen meghal, csak lássa azt a könnyet. Fel-alá száguld az épület hosszában s várja, hogy kinyíljék egy ablak. Meg volt győződve, hogv a kis Mihálv megérzi az anyai szív epedését s megjelenik az ablakban. De hiába. A szeretet azonban nem ismer lehetetlenséget a cselekvésben. Hirtelen elhatározással befordul a kapun. Az őrtálló katona ráordít, de az asszony ügyet sem yetve az esetleges következményekre, tovafut. Ajtót keres s amint a kilincsre teszi kezét, eldördül mögötte a fegyver. Nem talált s ő beugrik a folyosóra. A dörejre megelevenedik az épület. Jobb- ról-balró! kitárulnak az ajtók s mindenünnen ijedt szemek merednek a remegő asszonyra. Nők, férfiak, gyermekek egyaránt. Egy valakit keres, de a kis Mihályt nem látja seholsem. Kínjában felordít: — A fiamat akarom, a fiamat!!... (Folytatjuk.)
