Harangszó, 1936
1936-01-26 / 5. szám
34 HARANGSZÓ 1936 január % Kunst Irén magyarsága.*) Irta: Dr. Molnár Gyula ítélőtáblái bíró, a Magyar Ev. Misszióegyesület világi elnöke. Kunst Irén nem született magyarnak, de megszerette árva nemzetünket: lelke összeforrt velünk. Szíve magyar szívvé vált s az maradt utolsó dobbanásáig. Hogyan történt ez a csoda? Tökéletes választ erre a kérdésre csak Isten tudna adni, aki a szíveket formálja, de egyet- mást megértet mégis e csodából az, amire Kunst Irén életrajzi eesményeiből itt rámutathatok. Kunst Irén szülővárosának, Königs- bergnek, mindeddig nem volt a magyar közérdeklődéssel semmi kapcsolata. A kis Irén 10 éves korában került édesanyjával hazánkba; előbb rövid időre Debrecenbe, majd 10—12 éves korában Budapestre. Itt a magyar nőnevelés úttörő s akkor legáldottabb intézményének, a Veres Pálné Nőképző Intézetnek a kötelékébe jutott. Ennek a lelkes, honszere- tetre nevelő intézetnek a kebelében forrt össze először Kunst Irén lelke a magyarság leikével; itt lett a félig német, félig svéd leánykából tüzes magyar honleány. A tanárok és tanárnők nagyobbrészt olyanok voltak, akik, ha mint gyermekek is, átélték az 1848. körüli időket, majd az elnyomatás szomorú másfél, évitizedét. De nemcsak az általános szabadság kivívása körül folyó nehéz harcok, hanem az evangéliumi szabadságért szenvedett hosszas tusák is kiemelhették népünk rendkívüliségét az idegenből jött s igazságot kutatni szerető lélek előtt. E világ kufár lelkei nem egyszer csúful elhagytak, magunkra hagyva mások prédájára adtak bennünket. De feltűnhetett Kunst Irénnek az is, hogy az Isten tu*) Mutatóul a most megjelent Kunst Irén emlékkönyvből. dott idejében csodát tenni, mint Izarel népével s nagy lelkeket támasztott sokszor idegenek között is, kik — miként őket isteni Uruk — örökké megmaradó szeretettel szerettek meg bennünket' Mindezek megismertetésében nagy szerepe lehetett vallástanárának, Oyöry Vilmosnak, aki magyarságát a legmagya- rabb Lutherániából: Dunántúlról hozta. Csoda-e, ha aztán ilyenné kívánt válni s tényleg ezek közül való volt a mi drága Kunst Irénünk? Térjünk hát vissza élete történetének azokra az eseményeire, amik napnál világosabban mutatják, hogy ö nemcsak magyarrá lett, hanem mindvégig az is maradt. A tanítónőképzőben buzgón készült magyar tanítónőnek. Kínába is az a gondolat vezette, hogy a magyar nép rokonához megy. Hunan tartomány, ahol dolgozott, a hunokra emlékeztette. A Kínából írt első leveleiben kitért azokra a nyelvészeti eredményekre, amelyekre a kinai és a magyar nyelv összehasonlítása során jutott. Bár a Német Nők Missziói Imaszövetsége tartotta őt el, — s ennek folytán természetesen ápolnia kellett a német kapcsolatokat, — mégis mindig magyarnak vallotta magát, nemcsak hazánkban, hanem Kínában és Németországban is. Legutóbbi németországi tartózkodása alatt a Liebenzelli Missziói házban időzve, büszkén fizette, mint magyar, az idegenekre kivetett újabb adókat. így nevezte magát: Első magyar misz- szionáriusnő Kínában. Pedig így is nevezhette volna: A Német Nők Missziói Imaszövetségének első munkása a világmisszióban. Ez a cím — világ- viszonylatban — többet jelentett volna, és mi magyarok ezt annál kevésbbé sérelmezhettük volna, mert végeredményben „az első magyar misszionáriusnő“ kinai munkájáért mi, fájdalom, vajmi keveset tudtunk tenni. Az annak idején fennállott azon reménység, hogy a Magyar Külmissziói Szövetség majd mihamarabb átveheti Kunst Irén eltartását, meghiúsult. Később sor kerülhetett volna erre, azonban Kunst Irén a maga egyenes leikével úgy látta, hogy az őt először munkába állító német egyesület iránti köteles hűség most már ellene szól ennek az átkapcsolódásnak. De viszont nagyon a szívén volt, hogy legyen a magyaroknak Kínában dolgozó misz- szionáriusuk s bennszülött munkásuk. Még jó maga ki sem ért Kínába, már a hajón, mely öt 1904-ben Kínába vitte, így írja levelében: „Higyjétek el, ez az elválás, a hazámtól való elszakadás leginkább fájt és amint gondolataim az előttem messze elterülő tengeren át hazám felé szállnak, csak azt kívánom, hogy elmenetelem egész hazámra nézve áldásos legyen. Kedves testvéreim, ne felejtsétek el, hogy testvéretek vagyok és támogassatok, hordozzatok imáitokkal!... Kedves testvéreim, nem is hiszitek, mily boldog vagyok, hogy hazám e nagy adósságát leróhatom és ha meghalnék is, tudom, hogy lesznek közietek, akik követnek és a résbe lépnek!“ Az utóbbi időben különösen imádkozott azért, hogy valaki a magyarok közül lehessen Kínában az utóda. Mily hálával tudta fogadni e tekintetben a legkisebb biztató jelet is! Nevét nem változtatta meg, ám nagyon megható, hogy mintha még ez is foglalkoztatta volna az 1900. év folyamán. Az első proit. gyülekezeti ébresztő lapban, a Keresztyén Evangélistában 1903-tól megjelent német, angol fordításai, átdolgozásai, néhány önálló építő cikke ezzel az álnévvel jött: Nagy Verona. A Hajnal első számaiban megjelent — Kínából küldött — egyik levele alatt ott találjuk neve után zárójelben: Nagy Verona. Majd egy másik levélben így írja magát alá: Nagy-Kunst Irén. Hogy mennyire összeforrt előtte a magyarság A CSOdaIrta : dr. Schlitt Gyula. 1 1. FEJEZET. Valami boltféle előtt nagy a tolongás. Csupa asszony. Öreg és fiatal vegyesen. Nem igen van köztük különbség. Ráncosarcú mind s magukon viselik a kemény sorsjárásnak lába- nyomát. Ruházatukat is egyformává nyűitte az idő s a közöny rongyokba tépte rajtuk az olcsó kelmét. Közös vonásuk még a piszok. A szétbomiló lelkiéletnek szomorú folyománya ez. Kihull belőlük a szégyenérzés s megtűrnek magukon mindent, ami egykor a vért kergette arcukba. Nem bántja őket a hideg sem. A köd, mint megolvadt ólom hömpölyög végig a tömegen, meg-megdideregteti sovány testüket, de nem vesznek róla tudomást. Olyan mindegy nekik. Ami rosszat nyújt az élet, azt a halál csak enyhítheti. Arcukon az ösztön, az értelem merev bámulatba fagy, nincsen már vágyuk, nincsen céljuk, csak megadás, csak elmerülés a végzefszerü nyomorúságban. Közömbös nekik a fény, a piszok és nem gerjeszt bennük fellobbanást az élet, sem félelmet a halál. Fáradtak mind. Moszkva szegényei. Kenyérért állnak sorfalat. A holnapi kenyérért. Az út az élelmet elosztó állomásig jelenti a moszkvai proletár nőnek mindennapi mozgását. Nem hagyná azonban ott az odút, hogy az utcára vigye utált szégyenét, ha nem az éhség kergetné. Végeláthatatlan a sor. Sűrűn egymás mellett csupa meggörbült hát, mélyrehajtott fejek. Olyan a látvány, mint a hídon átszorongó fekete birkanyáj. Oldalt, tízlépésenként feltűzött szuronnyal fegyveres katonák állnak. Jóltápláltak mind s fölényes gúnnyal nézik ezt a rongyokba bújt nyomorúságot. Ügyelnek, ne kapjon vágyra a tömegben rejlő erő, ne legyen nagyon hangossá az éhség, hogy tettre izgasson. Ha itt- ott megbomlik a rend, puskatussal igazítják helyre a hibát. Elfojtott nyögés sír fel az ütésre, de szó nem esik nyomán. A rab hallgat és tűr. Nyílik a boltajtó és sietve tódul ki néhány asszony. Viszik a kincset, a fekete kenyeret. Még mosolyogni is tudnak. A várakozó tömeg elkapja ezt a mosolyt s az üzletbe nyomulók után egyet előrelép. Az ajtón kiáradó kenyérszag vágyakat ébreszt bennük s megvillan a mélyen ülő szemekben az élniakarás. A sorból kicsúszik egy asszony s előredőlt testtel átvág az úton, a túlsó járdára. Behúzza nyakát, várja a hátulról zu-- hanó ütést. — Hová rohansz, te barom!?... — Kiáltja utána a hozzá legközelebb álló őr. Az asszony nem szól, hanem szaporítja lépteit s megindul lefelé az utcán. A katona utána veti magát, néhány lépéssel eléri s puskatussal oldalba vágja. Szegény a falba kapaszkodik, hogy össze ne essék. Rémülettel néz a katonának vadul lángoló szemébe. Sír, könyörög ez a rémület. A tömeg felzajong s a hosszú soron végig dübörög a moraj, mint a föld mélyéből jövő hang, mely földrengést jelez. A katonák markában felcsattan a fegyver, kattog a zár... s a moraj elhal. Némaságba süllyedt ismét a részvét, a panasz s hallgatag lett az utca, mint a sír. Csak a megütött asszony nyög a túlsó oldalon. — Hagyd a bolondot, — kiáltják az őrök, — ismered. Majd jön, ha nyikorog a bele. De ma este ide ne szagoljon, mert jólakatjuk. Gyere, hadd fusson!... Lelketlen tréfájukra felröhögnek, mint a lágyékba csiklandozott lovak. Az asszonytömeg összetett kezekkel áll..., mi lesz? Mintha imádkoznának, pedig gyenge csontjaikban tehetetlen düh feszül, meily ha ütésre lendíthetné öklüket, vérbefoj- taná ezt a kriptaszagú várost. A katona a túlsó oldalon belerúg áldozatába s otthagyja. Az asszony összerogy s a sárba terül. Átfogja hasát s összehúzott testtel fekszik, mint a rosszul megtöltött zsák, hogy szűnjön emberfeletti fájdalma. Nem is a ru-
