Harangszó, 1936
1936-08-30 / 36. szám
286. HARANGSZÓ 1936 augusztus 30. de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Ő adja a gabona növekedéséhez szükséges meleget, esőt, termékeny talajt; hát még mennyivel inkább Neki köszönhetjük a titokzatossággal teljes gabonaszemet, amelyben élet rejtőzik, amely életben csendben, nyugodtan a sokszor el nem ismert teremtő erő munkálkodik. Amikor tehát Istenhez így imádkozunk „Add meg a mi kenyerünket“, akkor nemcsak alázatos hitünk szavával ugyanakkor, amikor felebarátját az egyetlen kenyértől fosztja meg. A holnap felől való keserű aggodalmaskodást egyetlen szóval űzi el a Krisztus. Ez a szó: a mi. A mi kenyerünket! Rövid kijelentésével az emberiség társadalmi egybetar- tozandóságát fejezi ki. A kenyér nem terem a természetben, azt az embereknek el kell készíteni, mégpedig össze- hangzó munkálkodással. Már az egyszerű ekét is feltalálta valaki, majd a bányásznak és a kovácsmesternek kellett elvégeznie rajta a maga munká- ját. Egyetlen kenyérmorzsa nemcsak egy évnek fáradságos munkálkodásáról beszél: a szántás, vetés, aratás megerőltető munkájáról, hanem azt is igazolja, hogy ezer és ezer erős kar és gép emberfeletti munkája kellett ahhoz, hogy vele éhségünket kielégíthessük. Tehát méltán beszélhetünk a mi kenyerünkről, mert az valóban az emberi nem egyesített munkájának az eredménye! Ezt kérik a szülök gyermekeik, a gyermekek szüleik számára és így tovább bővítve a család fogalmát: a tanár tanítványai, a munkaadó munkásai, a kereskedő vevői, az orvos betegei, a lelkész hívei és mindezek fordítva is egymás számára imádkoznak a mindennapi kenyérért, amely kölcsönös egységbe hozza össze valamennyit. A keresztyén lélek azonban még itt sem áll meg, hanem tovább szárnyal és amikor az Üdvözítő imádságát ismételve azt ajkára veszi, gondolatban kiterjeszti e kérés áldásait az egyházra, a hazára és az egész emberi társadalomra és nemre. A mindennapi kenyeret minden ember számára kivétel nélkül kéri! Amikor pedig ezt imádkozza, ez által kifejezi azt a gondolatot is, hogy a földkerekségén sehol se legyen éhező ember. Ily állapotot kérni pedig nem hiábavaló szójáték és ; meddő elgondolás. Az Üdvözítő nem oly imádságra tanította követőit, amelynek kérései teljesíthetetlenek Nem kívánunk tehát mi sem teljesít* hetetlent, amikor minden ember számára a mindennapi kenyérért imádkozunk. Ha Istent mindnyájupk atyjának szólítanánk, akkor minden embertársunk testvérünkké emelkednék és az egymásközötti viszonyunk is együttműködéssé magasztosulna az egymás ellen folytatott irtó hadjárat helyett. Akkor mindenki kellőleg csillapíthatná kínzó éhségét bőséges kenyérrel. A fentebbi sorokban arra is igyekeztünk reámutatni, hogy a kenyér előteremtése mennyire az emberi munka eredménye. Ez a gondolat ne tévesszen meg bennünket. Mert bármennyire nélkmozhe- tetlennek tűnik is fel az emberi együtt- munkálkodás a mindennapi kenyér előállításához, ez mégsem bizonyítja azt, hogy a kenyér az emberi észnek és erőnek köszönhető. Sőt ellenkezőleg! Bármennyire hangos jelszóvá vált is a magunk- kereste kenyér, mégis a mindennapi kenyérnek az előállításához a véges emberi erőnél magasabb hatalomra van szükség az emberiség életében. Már a bennünk munkálkodó erő is Istentől származik, után —mindjárt ez következik: „És bocsásd meg a mi vétkeinket!... örökszépségű igazsággá lett ezáltal az a gondolat, hogy amikor a keresztyén ember a mindennapi kenyérért imádkozik, nem feledkezik meg arról, hogy nyomorult, bűnös teremtmény, aki nem nélkülözheti Isten bűnbocsátó kegyelmét. Ily mélyre kell tehát leszállanunk, amikor a mindennapi kenyérért nemcsak a magunk, hanem az embertársaink számára is imádkozunk! Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben ... A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket 1 Lábossá Lajos. Részlet Luther végrendeletéből. könyörgünk, hanem egyúttal bizonyságot teszünk arról is, hogy mi a mezőnek áldását nem holmi bűvös erőktől várjuk, hanem a mindenható mennyei Atyánktól. E vallomás odaállít bennünket a munka mezejére is, mert teljes meggyőződéssel valljuk, hogy Isten csak azokat segíti, akik maguk is becsületes szorgalommal dolgoznak és nem kényelmeskednek a henyélés puha párnáin. Végül a Miatyánknak az eddigiekben megvilágosított szavai: A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma — végtelenül komoly cselekedetre kötelez; ez pedig nem lehet más, mint az, hogy alázatos bűnbánattal a mellünkre verjünk... így akarja ezt az Üdvözítő is! Figyeljük meg, hogy ebben az imádságban a mindennapi kenyér kérése Luther végrendelete. Végrendelet. Ez a szó nagyon sok szomorúságot, könnyet rejt magában. Lehet azonban sok öröm és erőforrás is a végrendelet. Feledhetetlen az számomra, amikor édesapám visszajött a nagy háború után a harctérről és otthonhagyott néhány írása közül elővette a végrendeletét. A harctérre kiküldő parancs megérkezése alkalmából írta. Mennyi bánat, szomorúság, könny volt benne! Együtt ült a nagyszámú család, amikor felolvastuk a köny- nyektöl áztatott írást, de édesapánk is ott volt, aki külön-külön mindegyikünkhöz szólt az írásban, nem anyagiakról gondoskodott, hanem lelki tanácsokat adott. És annál erősebb nyomatéka volt minden szavának, mert közel tudtuk őt hozzánk. Édesanyánk és a mi szemünk új könnycseppjei már örömkönnyek voltak, mert ott volt az, akinek elvesztése nagy gyászt jelentett volna, de visz- szanyerése boldog örömmel töltötte el szívünket. Nemcsak viszanyertük, hanem velünk is maradt, köztünk él tovább tanításával és erős támaszával. Luther az ő végrendeletében gondoskodott az ő családjáról anyagiak és lelki tanácsok révén, de végrendeletének a legcsodálatosabb része az, ami a végén van. Négyszer akkora a végrendelete, mint az, aminek másolatát itt közöljük, de a legmegszívlelendőbb az, amit ebben a szakaszban mond: ,,Hadd legyek én az az ember, aki valóságban ismeretes vagyok névszerint mind az égben, mind a földön, mind a pokolban, kinek tekintélye, vagy auktoritása elég van, hogy neki hinni és benne bízni jobban lehessen, mint bármely jegyzőben, mivel reám ilyen kiátkozott szegény, méltatlan bűnösre bízta Isten az irgalmasságok atyja az ő kedves Fiának evangélio- mát, miáltal engem hívévé és valójában megbízottjává tett s tetszett neki eddig is megtartani. Úgy, hogy azt általam a világon szintén sokan elfogadták. És engem az igazság tanítójának tartanak, nem vévén számba a pápa átkát, a császár, királyok, hercegek, papok és minden ördögök haragját. Inkább higyjének nekem tehát e jelen csekély dologban is. (T. i. hogy e végrendelet valóban az ő akarata).“
