Harangszó, 1936
1936-01-19 / 4. szám
HARANGSZÓ 1936 január 19. A naqy reformátor. ÍO. Luther és egyházunk megújhodása. Az evangélikus keresztyén anyaszentegyház úgy, ahogy azt Isten kegyelme a Krisztusban létrehozta, a reformációban eredeti alakjára visszatisztította s az ágostai hitvallásban tiszta bibliai alapját helyreállította, — örökké ugyanaz. Elpusztíthatatlan, elavulhatat- lan, megváltoztathatatlan. De az emberek és intézmények, felfogások és mindazok, amik földi oldalról tartoznak hozzá az egyház életéhez, nem mindig ugyanazok. Emberek bűnbe merülhetnek, intézmények elavulhatnak, felfogások megüresedhetnek és az igazságtól messzire hajolhatnak. Az anyaszentegyház földi tartozékainak azért újra és újra meg kell újulniok. Ezt a folyamatot nevezhetjük felébredésnek, megújhodásnak, megtérésnek, új reformációnak, — mindegy, a lényeg fontos; újra megtöltekezni a régi lelki tartalommal, újra hozzáigazodni a régi bibliai zsinórmértékhez s újra ráhelyezkedni a régi krisztusi fun- damentomra. Ez történt a reformációban is. A wittenbergi Márton barát megfujta az ige Istentől kapott harsonáját s a felébredt lelkek bűnbánatán keresztül a tisztító Szentlélek véghez vihette az egyház megújhodását. Alázatosan meg kell látnunk, hogy erre van szükség ma is. A wittenbergi Márton barát ma is fújja s egyre harsányasabban fújja a harsonát. Halljátok-e? Az evangélikus egyház élő egyház. Nem halott formák és nem bebalzsamozott szertartások kriptaszagú tömkelegé, hanem élő fa, amelynek áradó életereje mindig kinevelte, ha történelmi viharok villáma megszabdalta az ágait és amely dúvadiak gyökérszaggató pusztításai közepette is bő gyümölcsöt termett az egyház - Urának. Vizsgáld meg magadat: mi vagy te az evangélikus egyház élő fáján? Féreg, amely rág a törzsben? Száraz ág, amely zörögve ég- teleníti a koronát? Hulló gyümölcs, amely mások ölébe hull? Luther lelke ébreszt: légy élő ág a fán, hogy a te életeddel is élőbbé válhassék az evangélikus egyház. Az evangélikus egyház szolgáló egyház. Sohasem vágyott földi hatalomra, felhalmozott gazdagságra, kevélykedö uralomra. Mindig csak szolgálni akart. Szolgálni a lelkek javát s mindenekben az Isten dicsőségét. Ezért nevelt hősöket, ezért adott vértanukat. Vizsgáld meg magadat: milyen a te evangélikus keresztyénségéd? A múlt dicsőségében való sütkérező büszkélkedés ? Melldöngetö „protestáns“ öntudat? Szilaj- hangú vitázó készség? Luther „Ideje már, hogy az álomból felserkenjünk!“ Könyves Kálmán király. ' Tragédia 5 felvonásban. Irta: id. Endreffy János. 11 ÁGNES (felel az álm&dónak): Nem véres, megvan mindakét szeme! KÁLMÁN (talpra áll): Hol a vak Béla, itt láttam? ÁGNES: Igen itt volt, már elment, nincs semmi baja, felséged nagyon szereti. KÁLMÁN: Te itt vagy, Ágnes? (Tejesen kijózanodva.) ÁGNES: Igen, a te szolgálatodra, mindig. KÁLMÁN: Úgy örülök, ha látlak. Mert a boldog gyermekkoromat juttatod eszembe. Oh milyen nagyon-nagyon boldogtalan vagyok most. ÁGNES: Te voltál a legjobb gyermek a világon. Mikor este lefektettelek „dalolj Ágnes“ mondtad. És én daloltam neked, amíg el nem aludtál. KÁLMÁN: Szeretném én azt a bölcsődaát még egyszer hallani tőled. Dalold el én kedves dajkám. Mialatt én visszaváltozom a hajdani kis fiúcskává. És úgy hallgatom. Dalolj Ágnes! ÁGNES (könnyezik, szemeit törli): Oh én jóságos Istenkém! Hadd gondolkozzam!...Hát igen. De ha nem olyan szép az én hangom, mint volt egykor, akkor is daloljak-e? KÁLMÁN: Akkor is, akkor is, te édes dajka. ÁGNES (dalol): „Kis baba, csitt, csitt, csitt, Kis angyalkák fognak veled Aludjál édesen, Álmodban játszani, Istenke fog vigyázni rád Boldogítani anyácska Én édesem. Hő csókjai1...“ KÁLMÁN: Oh Ágnes, Ágnes. Már meggyógyultam... már nem fáj semmi... olyan csendes minden énbennem... Ugy-e, még tovább is van? Dalolj még, Ágnes! Hadd legyek még egyszer boldog, mielőtt meghalnék. ÁGNES (dalol): „Kis baba, csitt, csitt, csitt, A kis Jézus a kis babát Mind aludni megyünk, Oly nagyon szereti, Aludj, aludj szép csendesen Uj áldott reggelre Te is velünk. Felébreszti. KÁLMÁN: Nagyon szép, örök szép!..., Most megyek Ágnes. (Megy kifelé.) (Ágnes utána.) Csak gyermekkorában boldog az ember igazán. Oh te hatalmas Istenség! 2. JELENET. Eliz, István testőr. ELIZ: Jaj, nagy beteg a király. ISTVÁN: Nagybeteg? ELIZ: Jaj, még Dráko sem tudja meggyógyítani. Hát én elmentem ahhoz a tudós jó asszonyhoz, aki minden betegséget meggyógyít, olyan gyógyfűvei vannak. Adott is nézd itt vannak. (Kiveszi kebléből, nézegeti.) ISTVÁN: Azonnal vidd a királynak! ELIZ: Drákonak adom, hogy főzze meg és a levét itassa meg a drága beteggel, így mondta az a jó asszony. Attól mindjárt jobban lesz. ISTVÁN: Megfog gyógyulni, meg. ELIZ: Meg fog gyógyulni. (Elmennek.) 3. JELENET. Ágnes. ÁGNES (tele a keze rózsával, az asztalra teszi): Ez a beteg király szemének! Talán ha idenéz, egy pillanatra megenyhül a csüggedő lelke... Jaj a doktor azt mondta, hogy (susogva) nem tudja meddig fog élni... (szünet — sír) Én dajkáltam, (zokogva) karjaimon hordoztam, álmai fölött virrasztot- tam, megóvtam őt akkor minden rossztól és most... (sír) Hogy mutatja a háláját irántam!... Oh uram,, drága én uram, jó királyom... (sír) ...De nem... mégsem... Nem fog meghalni, nem, nem... (el). 4. JELENET. A király és tanácsosai. (A király jön tanácsosaival, nehezére esik a járás.) KÁLMÁN: Közeledni érzem halálom óráját...
