Harangszó, 1936

1936-06-28 / 27. szám

216.

HARANGSZÓ

1936 június 28.

lósággal történeti cselekedet volt. Egy régóta álmodott történeti korszak megnyitója: a világ evangélikus egyházainak találkozása és összefogása az élő hit és szeretet közösségében.

Először Budapesten találkoztam M o- r e h e a d professzorral. Az egyetemes egyház, az egyházkerületek és az egyház vezetőegyéniségeivel folytatott lelkiismeretes és beható tanácskozások után a fehér asztal körül sereglettünk össze körülbelül húszán. A pohárköszöntőt dr.Prő lile Károly egyetemi theol. tanár mondta. A szép angol beszéd hatása visszatükröződött Morehead arcán. Arról beszélt Prőhle Károly, hogy a keresztyén egyházban az evangélikus egyház látszik a keresztyénség szivének és lelkiismeretének. A világ evangélikus egyházai között pedig az amerikai evangélikus egyházban él legerősebben a keresztyénség szíve és lelkiismerete.

Ez az egyház érezte át elsőnek a távoli, megalázott és megtépett evangélikus egyházak nyomorúságát, feléjük tárta szívét és felemelésükre nyújtotta segítő jobbját.

Ezen a találkozáson kívül személyes emlékeim is felelevenednek lelkemben. Amerikai utam alkalmával vihar dobálta az Óceán tarajos hullámain hatalmas hajónkat, mikor megkaptam Morehead rádiógrammját: Szivem egész melegével köszöntőm az amerikai vizeken! Áthatolhatatlan ködben három órát késett a hajónk.

A kikötő előtt szirénák pokoli hangzűrzavarában vesztegeltünk, míg végre parthoz érkeztünk. Morehead szálfaalakja ott állott a várakozók élén s Amerika földjén ő szorította meg elsőnek kezemet.

Mikor azután New-Yorkban betegség ágyba döntött, félórán belül ott állott előttem az amerikai egyház többi vezetőivel együtt. Egyik telefonszámot a másik után hívta fel. Türelmetlenül beszélt a felhívott orvosokkal. Megcsóválta a fejét s ingerülten mondogatta: nem várhatunk

addig! Most azonnal szükségünk van önre! Addig telefonálgatott és addig keresgetett az orvosok között, míg egyszer az egyik azt felelte: azonnal jövök! Akkor azután Morehead nyugodtan letette a telefonkagylót s a betegágyam mellé ült beszélgetni. Megvárta az orvos érkezését és a vizsgálat eredményét, csak úgy ment haza.

ö tette lehetővé, hogy amerikai utam alkalmával sorra meglátogathattam az evangélikus, magyar gyülekezeteket. Mindenütt az egyház vezetői kísértek, fogadtak és megosztották velem a lelki- találkozás boldogságát és terhét.

Morehead kívánsága szerint az amerikai egyházi férfiak összejövetelén is szólhattam New-Yorkban és Pfiladelphiá- ban. New-Yorkban a Szentháromság templomban az egyház határozott hitvallásszerűségéről beszéltem. Arca felragyogott, mikor azt mondtam, hogy az egyház nem változó, idöszerint formálható viasztömeg és nem olyan vászondarab, melyből az egyéni önkény ollójával kisebb-nagyobb darabokat lenyirbálhatunk, hanem örök, állandó, változatlan, Isten kijelentésében összekovácsolt isteni organizmus. Szíve egész melegével az amerikai evangélikus egyházak egységéért lelkesedett s annak megvalósításában látta élete legszebb álmát.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak azon az utolsó new-yorki estén is, melyet az egyház vezetőinek a vendégeképpen az ő meghívott társaságukban töltöttem. Néhány óra múlva indult a hajónk. Az ő kezük szorította meg utolsónak kezemet s közöttük is az utolsó Mo- reheadé volt.

Koppenhágában találkoztam vele utoljára. A lutheránus világkonvent elnöki székében ült. Erély, figyelem, szeretet, tapintat és tervszerűség egyesültek elnöki munkájában. Ott is megbecsült minket, magyarokat. Szava, szíve tele volt hűséggel és szeretettel.

1932-ben, mint a Lutheránus Világkonvent végrehajtó bizottságának elnöke, hatalmas szeretetmunkát indított meg. Ekkor történt, hogy 404 németorosz evangélikus nem bírta el az orosz

f Morehead János.

vallási üldöztetés borzalmait. Nem voltak hajlandók prédául adni hitüket, erkölcsüket és családi életük tisztaságát. Átszöktek az orosz határon s Kínában telepedtek le, Charbin városában. A 404 menekült közül 144 gyermek volt.

A kínai hatóság azonban csak ideiglenes letelepülési engedélyt adott. A terminus lejárta után áttették volna a szegény menekült német-orosz evangélikusokat a határon s mindenki jól tudta, hogy minő sors várt volna reájuk.

Morehead kérölevéllel fordult a világ evangélikusaihoz. Feltárta a menekültek rettenetes helyzetét. Megrázta az evangélikusok lelkiismeretét s részvétre indította szívüket. 330.000 P-re volt szükség, amerikai pénzértékben 56.000 dollárra, hogy a 404 német-orosz evangélikust letelepíthessék Brazíliában.

Morehead felhívására magyar evangélikus egyházunk is megmozdult. Az egyetemes egyház 500 P-t ajánlott fel. Dunántúli evang. gyülekezeteink először imádságra kulcsolták kezüket, azután könyörögve nyújtották híveink elé. Dunántúli egyházkerületünk 2,720.84 P-t gyűjtött össze és küldött el a Lutheránus Világkonvent végrehajtó bizottságának, hogy adományával lehetővé tegye a hitükért, erkölcsükért, családjukért szenvedő evangélikus testvérek megmentését.

Ebben a hatalmas méretű szeretet- munkában Moreheadnak nemcsak a szíve, hanem lelkikoncepciója is feltárult. Ez a mozgalom nemcsak az emberi szív megnyilatkozása volt, hanem egy feltörő, erőteljes követelése a világ evangélikus egyházai szolidaritásának.

Kevéssel utóbb letette kezéből a ve- zéri pálcát, mely lendületet és erőt Istentől kapott hivatottságától kapott. Most azután nemesen érző szíve is megállt. Álomlátó szemei lecsukódtak. Folyton tervező agya megnyugodott s lelke hazaérkezett Istenéhez.

Utolsó szavai ezek voltak: „Segítsétek a szétszórt hittestvéreket“ Márványba kívánkozó, világító aranyszavak. Történeti bércoromról meglátott gazdag életmunka rövid summája. Nemes végrendelet. Nemzedékeknek és nemzetek evangélikusainak örökül hagyott nagy munka- programm.

Álljunk meg csendes hálával Morehead Jánosnak az enyészet ködében aláhanyatló alakja előtt s adjunk néki méltó helyet hálás emlékezetünkben 1 Dr. Kapi Béla.

Ne vidd idegenbe a gyermekedet.

Magasállású bíró hivatali szobájában vagyunk. Küldöttségileg köszöntjük abból az alkalomból, hogy hű munkája eredményeképpen vezető polcra emelkedett. Az üdvözlő szavakra meghatottan válaszol: „Kimondhatatlanul sokat köszönhetek egyházamnak. Az iskolát, a szellemet...“ — íme az evangélikus iskola hálás tanítványa, aki évtizedek múltán, előkelő állása magasságában is hálásan ismeri el az áldást, amit veteményes kertünkben, a mi iskolánkban nyert.

Mindezt azért írjuk le, mert ez a hét sok helyen az iskolai beíratások ideje s kibeszélhetetlen fontosságot tulajdonítunk annak, hogy az evangélikus gyermek milyen iskolába iratkozik be. Egyházunk nem hiába áldozott a múltban olyan mérhetetlenül sokat az iskoláira. Nem véletlen az sem, hogy százalékszám szerint a mi egyházunk tart fenn ma is legtöbb felekezeti iskolát.

Ez az egyház mindig felelősségteljesen érezte, hogy az iskola főmunkája nem az abc és egyszeregy elsajátítása, hanem a gyermekiéleknek evangélikus szellemmel való átitat á- s a. Mi nem elégedhetünk meg azzal, hogy a gyermekünk megtanul számolni és olvasni. A mi célunk az, hogy a gyermekünkből evangélikus lelkületű egyéniség formálódjék.

Evangélikus szülő tehát csak evangélikus iskolába vigye a gyermekét. Mindenütt másutt más a szellem. Tudjuk, nincs mindenütt evangélikus iskola. De ahol van, ott ne tartson vissza tőle sem távolság, sem semmi más tekintet. Szeressük a magunkét!