Harangszó, 1936
1936-06-28 / 27. szám
I93fe. június 28. KARANGSZö 215 csomózza. A kész kévék egymásután gurulnak ki keze és lába alól. Hárman vannak; hajnaltól késő estig hajladoznak, verejtékeznek, dolgoznak és talán hajnaltól estéiig sem szólnak három szót. Aratásközben nincs helye a panaszkodásnak, még kevésbbé a tréfálkozásnak, de még a beszélgetésnek sem. Az aratás komoly és szent munka, az aratás istentisztelet. Megszenteli az imádság: A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! Áldott magyar föld, kalászt termő róna! De sokan tekintünk rád féltő, aggódó, reménykedő, imádkozó lélekkel! Tudjuk, hogy tető- led, az általad termett mindennapi kenyértől függ a magyar sors, a magyar jövő. Amikor kévéidet izmos magyar kezek keresztbe rakják, ahonnan kikandikál a piros búzaszem, amelyből magyar hús és magyar vér lesz, eszünkbejut, hogy ennek a népnek a múltjában a kereszt és a vér volt a magvetés. Amikor az aratók fehérruhás csoportját látom, eszembejut, hogy a magyar léleknek is meg kell fehérülni, meg kell tisztulni, ha méltó akar lenni a mindennapi kenyérre. Amikor vetésed zöld színére gondolok, eltölti szívemet a reménység és én keresztviselő, a keresztviselésben megtisztulás után vágyó és reménykedő magyar szívvel imádkozom: A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! Folyik az aratás. Minden gondolatunk, munkánk és imádságunk ezé az áldott, ezé a szent munkáé, a magyar aratásé. És mégis! Gondolatunkból is, imádságunkból is, munkánkból is kell jutni egy másik aratás számára is! Isten is aratni akar. Isten is akar itt aratni, a magyar földön. Hosszú évszázadokon keresztül végezte és végeztette a magvetést a magyar lelkek talajába. Mégis hányszor termett ez a talaj Isten számára tiszta búza helyett konkolyt, dudvát és tövist és Isten az ő nagy türelmével és még nagyobb kegyelmével még mindig csak vár. Várja a tiszta búza érését. Meddig kell még várnia? — Magyar testvérem, gondolj arra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével, mely az ő szájából származik! Ne feledd, hogy csak ha Isten igéje a te lelkedben jó talajra talált, van jogod aratásban így imádkozni: A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! Emlékezés Morehead Jánosról. Június közepén az Egyesült Államok Virginia államában örök álomra hunyta le szemét egy áldott, nemesszívíí, hatalmas koncepciójú ember: Dr. Morehead János. 79 éves korában hagyta itt a földet, mely számára nemcsak államot, hazát és egyházat, hanem az egyház lelki egységében és szeretetközösségében kiformálódó egyetemes munkamezőt is jelentett. Származása szerint skót. Hivatása szerint theológiai tanár. Külseje szerint robusztus, nagyarányú, szélesvállú. boltozatos homlokú. Göndör ősz fürtök borították fejét. Arcvonásai szögletesek, álla éles vonalú. De kék szeme tele volt az amerikaiakat jellemző mosolygással és jósággal. Belső embere szerint: az Isten küldötte, a lélek embere. Az utolsó évtizedekben a világ luthe- ránusságának egyesítését tűzte ki céljául. Ezért lelkesedett s ebben a munkában áldozta fel energiáit és álmait. Mi magvarok az Ínség nehéz esztendeiben ismertük meg Morehead nevét. Hazánk felé fordította arcát s kinyújtotta segítő testvéri kezét. Ez a kéz soha sem volt üres. Hatalmas pénzösszegeket küldött szegény gyülekezeteink, egyházi tisztviselőink, intézeteink és intézményeink felsegítésére. Számszerűleg is nagy volt ez a segítés. Abban az időben valóságos életmentés. De lelki indításaiban és hatásában, egyházi vonatkozásában és egyház-szociális jelentésében vaAlex. Szegény úgy esett be az ajtón. Arca feldúlt s izzadság üli homlokát... — Micsoda marhaságot csináltál? — támad Natáliára. — A főnök urnák kicsit az orrára koppintottam... — Mozgósítottad a rendőrséget. Reggelre hárman állnak minden utcasarkon s kikutatják még a retikülödet is. Hogy akarsz átmenni Angliába?... — Oda jutunk, Alex s ha a poklon is át!... Ez a határozott önbizalom Alexet is magához térítette. Natalia nem fél, akkor pedig nincs baj. — S hogy gondolsz átjutni? — kérdi. — Átrepülünk. Arra igazán nem gondolnak, hogy állami repülőgépen menekülnek a kémek, hol rogyásig gyakorolhatják az ellenőrzést, mert kevés az utas. Még az iratainkat se kérik — Azok rendben vannak, csak ne ismerjenek rád. Fényképed reggelre ott lesz minden rendőr kezében. — Színpadi képem után nem ismernek rám soha. Mint angolok utazunk, — mondja s máris angolul beszél. — Kissé emeld fel orrod s gyomrod tájáról emeld fel orrodon keresztül szádba a hangokat, innét gombóc gyanánt megrágva lökd a külvilágba s olyan bennszülött walesinek néznek, jobban mondva hallanak, hogy a legelső angol, kivel találkozunk, honfitársként üdvözöl. Nyújtogatta helyes állát, amint a nyelv, az ajak s az orrnak összedolgozó munkájával angol szavakat gyúrt. Oly tökéletesen adta az angol lordot, hogy Alex nevettében hasát fogta. — Na, marhaság volt, Alex, amit csináltam? — Nem... nem!... — tiltakozott Alex. — Csak egy a baj, nem tudjuk, melyik hajóval indul Julia? — Meghalljuk reggel lent a pincében. Légy nyugodt! De mondd csak, miért voltál annyira megijedve? — Majd elfelejtettem. Bajban voltam. Félórára rá, hogy elmentél a bárból, indult Lohe úr is, de alig hogy kiment, már vissza is jött. Izgatott volt. Összesúgott a bártulajdonos- sal s észrevesszük ám, hogy lezárják a helyiséget. Mindenkit igazoltattak. Gondolhatod, hogy éreztem magam!?... Mint hallottam, lezárták Páris mindenegyes nyilvános helyét s míg nem motoztak végig minden arcot, hogy valamelyikben téged találjanak fel, nem engedtek útjára senkit. — Szóval megtudták, hogy a gyomrukban vagyunk s próbálják, hogy kitapogassanak. Hát csak tapogassanak... — A veszélyen még nem vagyunk túl. Most ugrottunk kellős közepébe... — Lesz, ami lesz... — szakítja meg Natalia. — Pihenjünk le. Nagyszerűen aludtak. A kimerültség s a siker reménye végig simított rajtuk s mély álomba ringatta őket. XVI. FEJEZET. A reggel ott találta őket a pincében. Ott volt Rujeff is. lói sejtették. A mama hozta a reggelit. Ugyanazok a meleg szavak, ugyanaz a hang, ugyanaz a csók. Natáliára, ha nem is vallotta be magának, megint megtette hatását az anya és fiú közti jelenet. — Tulia tehát háromra ér Calaisba!... — mondja a néni. — Olvasd csak. mama, mit írt? Natalia csupa fül. De mennyire érdekli Alfrédet a levél!? A néni olvas: Kedves Nagynéni! Kedves Alfréd! Talán azt mondjátok magatok között, mit akar nálunk ez az idegen nő. Én pedig azt mondom, csak ott vagyok idegen, hol nem szeretnek, ti pedig szeretni fogtok s azért jövök. Szívem küld s én engedelmeskedem. Hozzátok tartozom. Mit törődöm vele, hogv apámnak mi baja volt veletek. Én jövök. Előre is jelzem, ha jól érzem magam, hosszabb ideig fogok nálatok tartózkodni. Ez persze nem jelenti azt, hogv bániatok velem rosszul. A kérdés az, hogy fogunk Alfréddal találkozni? Szeretném, ha Dowerig jönnél, de tekintettel nagv elfoglaltságodra, nem bánom..., de Calaisban várlak. Sima, sötétkék kosztüm lesz rajtam s a gomblyukban sötétpiros szegfű. Te is azt tűzzél ki. Vidám kedély, mosolygós arc. Ezzel fogadj te is. Egymásra találunk-e? Ha igen, csókkal köszöntlelj. Csókolom a nénit, Alfréddel majd elintézzük Calaisban. Julia. (Folytatjuk.)
