Harangszó, 1936
1936-06-28 / 27. szám
214. HARANGSZŐ 1936. június 28. nagyobb boldogságot tud találni a csak félig telt magtáraiban, mint a lelki magvetésben hanyag, vallástalan szív a szinültig megtelt raktárakban. Minél több érett kalászt munkált meg valaki a maga lelkének a termőföldjén, annál nagyobb hálával tudja fogadni az anyagi világban a keveset is, mert annál A magyar föld legfontosabb munkája a vetés és az aratás. Talán mivel mindkét munkának bölcsője a szentírás és talán mivel mindkét munka bölcsője a magyar sorsnak, magyar népünk úgy a vetést, mint az aratást bizonyos szertartásos komolysággal végzi. A magyar lélek megérzi, hogy a vetés és aratás tulajdonképpen az imádságnak munkában való kifejezése: A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! Folyik az aratás. Elfogódott lélekkel állok meg egy búzatábla végén. A rekkenő hőségben szellő borzong végig a táblán és erre a kalászok csudálatos zizegő hangon búcsúzkodnak; búcsúznak egymásmélyebben érzi, hogy még az a kevés is csak ajándék: ingyen, kegyelemből kapott drága ajándék. Így érvényesül minden aratáskor — legyen az akár bő, akár szűk aratás — az Írás szava: „A maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk“. Irányi hamill. tói, búcsúznak az anyaföldtől és búcsúznak tőlem, hiszen születésüktől kezdve ismerem őket. Láttam ősszel a piros búzaszemet a földbe hullani, láttam a földből kibújni a kezdetben majdnem bordó- színű és mindinkább zöldülő kis vetést, láttam a vetést télen ázva- fázva halványulni, sanyarogni; láttam tavasszal az első napsugárra és pacsirtaszóra megélénkülni, új életre kelni, üde zöld színbe öltözni; láttam, hogyan bokrosodik el a tavaszi eső nyomán és miként sikerül a tavaszi szellőnek mindig tökéletesebb hullámokat végigfodrozni rajta. Szívem hangosabban dobogott, amikor megpillantottam a szentgyörgynapi első búzakalászt s megilletődve szakítottam le a reám- mosolygó első búzavirágot. Majd jött a virágzás, a megtermékenyü- lés és a lassú, fokozatos érés. Amíg a kis vetésből a mostani rengő, hullámzó búzatenger lett, addig a búzatábla a haragos zöldtől a frissen sült kenyér barnapirosságáig a színek egész sorozatával gyönyörködtette szememet. Valahányszor megálltam a búzatábla mellett, mindannyiszor reménykedve, könyörögve elimádkoztam: A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! Rekkenő melegben, izzó napsütésben folyik az aratás. Az aratók a tábla közepe táján dolgoznak; hárman vannak. A férfi a kaszás. Amint feszülő izmokkal élesrefent kaszáját suhogtatja, rendre omlik előtte a gabona. Mintha vezényszóra csinálná, oly ütemesen végzi munkáját. Bár távol állok tőlük, mégis szinte hallom a kaszasuhintást. Utána egy piroskendős magyar lány, a marokszedő. Kezében sarlóval ide-odahajladozva fürgén szedi a rendet marokra. Sietnie kell, állandóan nyomában a harmadik munkás, a kévekötő. Fiatal legény, aki a marokraszedett gabonát ügyesen és gyorsan térde alá szorítva, előre leteregetett szalmakötélbe „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.“ Irta: Györify Béla. A csoda. Irta: dr. Schiitt Gyula. 23 XV. FEJEZET. A hét nehezen telt. Mikor nagy napot vár az ember, akkor az előtte fekvő órák unalmasak és bosszantók. így jártak Natalia és társai. Végül mégis elérkezett a várva várt nap, melyen Natáliának fel kellett lépnie. Ez volt szerda s másnap jön a doweri út. Natáliának nem volt Ínyére a fellépés, mert tudta, hogy ez alkalommal a rendőrfőnök jobban néz a szeme közé, ez pedig nem kívánatos most, mikor esetleg holnap csóknyi távolságba kerülhet vele. Fellépéséről sem akart lemondani, mert szerződésszegésért megint csak hivatalos érintkezésbe jutott volna a rendőrséggel. Égy órával előbbre tetette fellépésének idejét azzal, hogy feltétlenül Reimsba kell még este mennie s vonata háromnegyed tízkor indul. Féltizkor kellett volna fellépnie s így féltizre már végzett. Azonnal taxiba ült s kihajtatott az állomásra. A sofőrrel jegyet vetetett, a jegyet eldobta s más taxin hazasietett. Nyugodtsága azonban nem volt. Mit csinál a főnök úr, ha hült helyét találja s nem tud turkálni iratai között?... Rettentően izgatta a kérdés. Virágárusnőnek öltözött s tízkor már a bárnak asztalai között kinálgatta illatos portékáját. Már ott volt, mikor belépett a rendőrfőnök. Lohe azonnal megtudta, mi hír van Natalia körül s rohan a bártulajdonoshoz. Röpködtek a kérdések: — Mi ez? Hol van Natalia?... Natalia visszafojtott nevetéssel figyelte az ideges főnöknek magyarázó, tiltakozó és fenyegető gesztusait. — Reimsba ment. Itt ült autóba s ment az állomásra. Holnapután visszajön. — Védekezett az ijedt bártulajdonos. Azonnal előkerült a sofőr is, ki az állomásra vitte Natáliát. ö is igazolja, hogy Reimsba utazott. Ö váltotta meg jegyét, sőt holnap után estére kirendelte az állomásra s kifizette neki már ezt az utat is. Erre Lohe megnyugodott. Már azt hitte, hogy a hölgyike neszét vette valaminek és megugrott. Jókedve visszatért... Csak sajnálta, hogy a tervbe vett igazoltatás elmaradt. Bizonyos titkolt örömmel készült e munkára... Natalia nem mert a közelébe menni, csak távolról figyelte. Lohe azonban virágos kedvben volt s intett neki, jöjjön virágaival!... Két piros szegfűt vett. Ötfrankost dobott neki... Nem igen nézte arcát. Lábán megpillantotta a kitaposott negyvenegyes lakcipöt s nem volt kedve arcába nézni. Csak amint hátulról nézte, tűnt fel neki a lompos ruha alatt a kecsesen mozgó test s kísérte szemével az ajtóig. Natalia megfordul s szemük összevillan. A rendőrfőnök, mintha vakító fény érte volna, lehunyta szemét s mire felnézett, Natália eltűnt. Nem gyanított semmit. Csak annyit gondolt magában: a lejtő aljára jutott egykori fiatal szépség!... Natáliát ellenállhatatlan vágy fogta el, amint meglátta kint a rendőrfőnök autóját, hogy tudomására hozza neki, hogy itt járt, akit keresett. A sofőr aludt, s a gondolat játékos biztatással incselkedett vele. Cédulát dob a hátulsó ülésre: Üdvözli híve Reimsből... Hazasiet s ruhástul dobja magát végig a sez- lonon. Villanyt se gyújt s úgy bámul bele a setétségbe. Mit csinált?... Sok értelme nem volt. Gyerekes csíny... Fölösleges hősködés, csak jobban magára fordította a rendőrség figyelmét. De nem tehet róla... Zakatoló vére vitte rá... Bántotta, hogy Lohe csak úgy egyszerűen le akarta emelni a színpadról, hogy börtönbe vigye. Eléje akarta tárni jámbor naivitását... Ez pedig feltétlenül sikerült. E gondolat kiduzzasztotta mellét s neki-dagasztotta önérzetét. Kárörömmel vette tudomásul, hogy sikerűit a főnökurat kissé megszégyeníteni. De mi lehet belőle, arra nem gondolt... Rendőri készenlét..., kétszeres figyelem... stb. stb. Ilyesmik származhatnak belőle... De mit törődik vele, csak sikerüljön terve, hogy simán bejusson Lohe lakásába!'... Úgy látszik azonban ép ezt nehezítette meg meggondolatlanságával!... Szétrohannak mindenfelé a telefonutasítások..., szökik a kém... vigyázni!!... A határon fokozott éberség... s hogy jutnak át Doverba?... Erre nem gondolt abban a pillanatban... A megtörténtet azonban nem lehet meg nem történtté tenni... Lesz, ami lesz!... Fokozni kell az elszántságot a vakmerőségig, a nyugalmat a szemtelenségig s nem tartja őket fel semmi hatalom, ha ördögökkel is rakják körül a határt. Kopognak. Felugrik s ajtót nyit, lássa ki jön? Jól sejtette,
