Harangszó, 1936

1936-01-12 / 3. szám

1936 január 12.

HARANGSZÓ

19

Hercegek, választófejedelmek és egyszerű paraszt emberek. szürke diákok leikéért és életéért egyformán felelősséget érzett. Szíve gyökeréig német hazafi volt. de ugyanakkor mesz- sze idegen országok idegen fiainak küldözött vigasztaló leveleket s külföldi diákok élvezhették vendéglátó asztala szere- tetét. —

Jóltevőivel szemben hálás. Minden alkalmat felhasznál, hogy olf-almazója, Bölcs Frigyes választófejedelem iránti háláját szóval és tettel megmutassa. Munkatársaival szemben szerény. ..Nem fog ez a világ tönkremenni, ha Márton barát elhull, mert Isten számtalan Márton doktort tud teremteni", — mondotta. Melanchtont többre tartotta masánál s mikor az azt írta néki, hocv nem boldogulnak nélküle Wittenbergben, a nagv reformátor ígv válaszolt: „Engem zavarba ejt ez a rólam való nagy véleményed. Most te lépsz a helyemre adományokkal gazdagabban megáldva, mint én. Nem látom be. hogy miben nélkülöznétek olvan nagyon". Másutt Melanchtonról ezt mondja: „Aki

nem ismeri él őt tanítómesternek, az már igazán eszelős, akinek meghibbant az esze. Nincs ezen a földön senki, akinek olyan kénességei volnának. Becsüljük meg tehát ezt az embert!" Ellenségeivel szemben megbocsátó. Mikor 1519-ben meghallotta, hogv az ő fellépésének szemérmetlen kihívója, Tetzel János, a bőnbocsát cédulák dominikánus árulója mindenkitől elhagyatva halálos ágyon fekszik, vigasztaló levelet írt neki. amelyben a Krisztus kegyelmére emlékeztette. Egy másik ellenfelének, a reformáció ügyét sokban megkárosító Karlstadtnak saját hajlékában adott menedéket.

Luther tudott nagyon gyengéd lenni, mikor valakinek sze- retetre volt szüksége, még ha ellensége volt is az illető, de tudott érdes lenni, mikor az igazság mellett kellett megállni még ha bíhorosi kalapot lökött is el vele magától. El tudott lágyulni az uccasarki síró koldusasszony láttán s viszont a wormsi gyűlésen a császár, 6 választófejedelem. 28 herceg, 11 őrgróf, 30 püspök és 5 ezernyi hallgatóság előtt egy talpalatnyit sem hajlandó engedni az igazságból.

Luther példaképünk önmagával való viszonya tekintetében is. Nemcsak teljességgel hiányzott belőle az elbizakodott gőg, hanem Pál apostollal senkinek és semminek nevezte magát.

Milyen szigorú önmagához! Lelkiismeretfurdalást érez olyan bűnök miatt is, amelyeket rendfönöke, Staupitz „baba bünök‘‘-nek nevez. Meggyón és igyekszik magát megtisztítani

olyan dolgoktól is, amelyeket más nem is érezne véteknek: bőbeszédűség, hosszabb pihenés, stb.

S milyen elégedetlen mindvégig magával! Rengeteget dolgozik, mégis úgy érzi, hogy nem tett eleget, az egész világon olvassák könyveit, ő pedig azt kívánja, bárcsak pusztulna el valamennyi, hittani tudományok híres doktora s mégis azt mondja, hogy a káté egyszerű dolgaival sem tud egészen végezni, ünnepelt igehirdető s mégis így ír: „Gyakran megtörténik velem, hogy szégvelnem kell magamat prédikációm miatt, mihelyt bevégeztem. Sőt gyakorta leköptem magamat, mikor lejöttem a szószékről: fuj neked! hogyan prédikáltál!"

Luthernak embertársaihoz való viszonya azért volt olyan szeretettel teljes és önmagával szemben való viszonya azért volt olyan egészséges, mert a Krisztusban elrendeződött és helyesre épült az ő Istenhez való viszonya.

Legyen számunkra példakép a nagv reformátor. A hit erősségében, a Krisztusban nvert kegyelem bizonyosságában, az imádkozó élet megszentelődésében, a szolgálni tudó ember- szeretetben. a hivatás hűségében, az igazság rettenthetetlen képviseletében.

Mikor Luther megtudta, hogv egyesek önmagukat róla ..lutheránusokénak nevezik, haragosan íria: „Kívánom, hogy

az emberek az én nevemről hallgassanak és ne nevezzék magukat lutheránusoknak, hanem keresztyéneknek. Kicsoda az a Luther? Hiszen ez a tanítás nem az enyém! Engem senkiért sem feszítettek keresztre. Hogy’ jövök én nyomorult kukacfészek ahoz, hogv Krisztus gyermekeit az én szerencsétlen nevemmel nevezzék el. Én nem akarok senki mestere lenni. Én az Isten egyházával együtt a Krisztus egyetlen közös tanát vallom, aki egyetlen Mesterünk nekünk".

És mi mégis hálás büszkeséggel valljuk magunkat lutheránusoknak. Nem minthogyha őt imádnánk és benne hinnénk, hanem mert az ő példája szerint akarjuk hívő szívvel imádni Azt, akit hívő szívvel ő is imádott. Nem minthogyha az ő követői volnánk, hanem mert vele együtt akarjuk követni a mi megváltó Mesterünket. Nem minthogyha Luther volna számunkra a legfőbb mintakép, hanem mert ő volt az, kinek életén Isten kegyelme az emberi mérték lehető teljességéig ki tudta ábrázolni az egyetlen, örök mintaképnek, — Krisztusnak vonásait.

Szabó József.

(Következő, utolsó cikkünk elme: Luther és egyházunk megújhodása).

Könyves Kálmán király.

Tragédia 5 lelvonősban.

Irta: id. Endreffy János. 10

8. JELENET.

Kálmán, Dráko, Ágnes, Regős.

DRÁKO: Felség! Én most olyan kenőcsöt hoztam, amitől a fejfájás rögtön meg fog szűnni. (Király leül a széken Dráko a két halántékát megkeni.) A király szórakoztatására iderendelték az énekmondó Regöst, akinek a lantjával kísér: megható dala jótékonyan hat a király beteg kedélyére. A Regös a király nagy tetteit énekli, aki nagy érdeklődéssel, megkönnyebbülve hallgatja. Dráko és Ágnes a király széke mögött állanak, Ágnes sok szép piros rózsát rak a király előtti asztalra.)

Többi kereszt vitéz Méltón viselkedék.

Ez hazán átmenni Nékik megengedéd.

Az Horvátország is Néked fejet hajta, Nagyobb lön ez ország Magyar örül rajta.

Henrik roppant haddal lőtt vala hon ellen,

Elé álltái vala S mene el szégyennel.

Az hon minden fia Imádkozik érted: Ótalmadra légyen Az jó Isten néked.

Még Dalmáciát is Ez honhoz kapcsolód Tengeren sok néppel Magyart összehozád.

Egész világ előtt Légy nagy dicséretben, Dicső Kálmán királ Éljen soká éljen!

KÁLMÁN (a Regőshöz felderülve): Szép volt... ügyes fickó vagy... megdicsérlek... (Regös el.)

ÉNEKMONDÓ REGŐS:

9. JELENET.

Az Kálmán királról Mondok szép éneket, ő nagy érdemiről, Szómra figyeljetek.

Nagy jó királ! ügen Böcsül téged néped, Mert ez mi honunkat Jobb sorsba vezérled.

Az nagy tudományod Dicséri pápa is,

Azzal öregbitéd Ez hon hírnevét is.

Törvényeket írál Embörségeseket,

Ahogy elgondoló Te jó szíved-lelked.

Törvényben megírád Nagv tudós elméddel, Az boszorkány nincsen Szó róla ne légyen.

Bősz keresztes hadak Térének ez honba, Nagy bajunkra mindent Felforgattak vala.

De te királ őket Nem kémélted vala, Fegyverrel ez honból kihajtottad vala.

Előbbiek. János nádor. Lőrinc érsek. Fulbert püspök. Tamás. Sergius. Bothfia Benedek ispánok. Oftmár és Béla a háttérben.

KALMAN (újra teljesen apathikussá lesz): Igazságtalan voltam a kis fiúval szemben!

LŐRINC ÉRSEK! Felség! Isten neked már megbocsátott.

KALMAN: De az a két kivájt szemüreg! Tüntessétek el, nogy ne lássam. Ah, Béla, Béla!...

OTTMAR (előre jön Bélával): Felség, akit nevén emlegetsz, ím itt áll előtted Béla herceg.

KÁLMÁN (megrendülve, merőn, hosszan, szótlanul nézi Bélát, aztán Ottmárt... gondolkozik, aztán bágyadt hangon szól): Élő Béla herceget én nem ismerek, sem kicsinyt, sem nagyot. A meghalt vak Béla nem lehet itt. Micsoda beszéd ez Ottmár? Halljátok urak? Hallottátok ezt az embert? Megértettétek?