Harangszó, 1936
1936-05-31 / 23. szám
180 HARANGSZÓ 1936 május 31. egyházát. Akik meg nem tántorod- tak is és lelkűkben hivek maradtak, a félelem rabjai. A hitvallók mintha eltűntek volna; valami átkos andalító mámor szédít el, hogy az áldozat és lemondás, amivel egyházunk oltárán áldozunk, csupán az életre gyengék, harcra erőtelen lelkek kénytelen adója csak, mely az erőset, az élet vívó munkását, aki célját önmagában látja, nem kötelezi ; csupán teher rá nézve és nyűg, mely érvényesülését gátolja. Jövel Szentlélek, jövel! Jöjj világosság lelke-képen és világosítsd meg fényeddel életünk útját. Taníts meg, hogy nem tágas kapu és széles út viszen a mi mennyei Atyánkhoz az örök életre, hanem a szoros kapu és keskeny út. Nyílhatnak a széles úton a föld virágai özön- számra, csak testi szemnek gyönyörűség, a léleknek kárhozat, ha illat árjába beleszédül. Jöjj igazságnak lelke-képen 1 Oltsd lelkűnkbe a legszentebb vágyat az isteni igazság után, amelyet a mi drága Üdvözítőnk hirdetett nékünk, hogy keressük az Istennek országát és annak igazságát és minden egyéb megadatik nékünk. Minden elmúl- hatik, ég és föld összeomolhat, az ő igazsága örökre megmarad. Jöjj hozzánk bátorságnak Lelke és hozd magaddal hitvallóink és vértanúink lelkét, akik vallást tettek rólad az emberek és világ előtt. Tégy most bizonyságot róluk, hogy őket magadnak választottad és hűségükért mennyei dicsőségre emeled. Tanítsd meg arra, hogy csak az az engedelmesség kedves áldozat előtted, mely nem a világ előtt hajol meg, ahonnan kárhozat és halál les reá, hanem Te előtted, aki a világ fejedelmeivel szembeszállni tudó hősöket és vértanukat teremtetted. Ne féljünk azoktól, akik a testet megölik, a lelket meg nem ölhetik, mert az a te részed, a te lelkedből eredt sugár. Óh jöjj szeretetnek Lelke e rideg világba, olvaszd fel a szivek jégpáncélját, hogy szeressük egymást olyan szeretettel, amilyen szeretettel Jézus szeretett minket. Tanuljuk meg, hogy csak az az imádság ér fel hozzád, mely szerető szivekben kél és hit szárnya emeli magasba. Hogy juthatna lelkünk a te szent- séges színed elé, ha csak egyetlen kis zúgában is ott settenkednék a gyűlölet, önzés és bosszú, mely a Sátánnak vetése mi bennünk? Jövel életnek lelke és mutasd meg az örök élet útját minékünk. „Aki én bennem hisz, ha meghal is, él“. Az életet nem a sötétség és számítás cselekedetei szerzik meg minékünk, hanem a Krisztusban való hit és Istennek kegyelme. Mit használna nékem, ha az egész világ ünnepelne is jótetteimért, amelyek pusztán a kéz cselekedetei, beszédemért, mely pusztán a szájnak szózata, hogyha lelkem üres maradna és a te szellemed plántálta hit nem lakoznék benne? Te vagy az örök élet prófétája bennünk; a te élő igéd teszi a sir boltját számunkra a menny pitvarává. Kihez mennénk? Az örök életnek igéjét te tészed élő hatalommá mi bennünk. Í övel Szentlélek Úristen, 'Oltsd be sziveinket bőven, Mennyei ajándékoddal! Ámen. Evangélikus egyházunk világhelyzete dióhéjban.*) 1. Dánia. Feltetszik a kereszt. 700-at írtak Krisztus után. Dánia partjain kiköt egy keményvonású angol pap. Arcát soványra marta az éles tengeri szél, szemében az apostolok pünkösdi tüze lobog. Willibrord a neve. Ö az első keresztyén ember, kinek lába érinti ezt a földet. Dánia homokjába ő tűzi bele először azt a keresztet, amely döntő elhatározással irányítja ennek a kemény *) Pünkösd sok népet egy hitre vivő ünnepén a fenti címen megkezdjük azt a cikksorozatunkat, amely közel egy éven keresztül egyházunk világtörténelmét és helyzetét lesz hivatva megismertetni egészen rövid ’szöveggel, képek kíséretében. A sorozatból kihagyjuk a német és magyar evangélikus egyház) történetét, mint amelyet aránylag úgyis eléggé ismerünk. Adataink összeállításánál két fő forrásmunkát használunk Egyik német: Die lutherischen Kirchen der Welt in unseren Tagen. A másik angol: Lutherans in all Lands, A csoda. Irta: dr. Schlitt Gyula. 19 — S mi lesz most, mert cselekednünk kell? — kérdi kérkedve. Úgy néz végig a társaságon, mirct valami kis Napoleon. Óvárit megsemmisítő megvetés érte pillantásában. Natalia röviden végez vele. — Lefekszünk. Mára elég volt, majd holnap meglátjuk, mi a teendő... Jó éjt. Óvári lekísér, ö úgy is az állomásra megy. Ti maradjatok... Jó éjt. Óvári búcsút vesz. Melegen, őszintén. Még Rujeff is meghatódik. Ezzel Natalia beléje karol s viszi magával a szobájába. Maga elé ülteti a székbe, szeme közé néz és elneveti magát. —• Te most haza mégy Magyarországba s nem Moszkvába, mi? Húz a föld, melyből kinőttél. Kiáltoznak a megnőtt fiúk az apa után s te mégy..., felnyílnak a sírok, hogy visszahívják a megtévedt fiút s te rohansz..., rohansz... Ezért marcangol a bánat-.•, a bú!... Ugye, így van felügyelő elvtárs? Óvárit a zokogás szaggatja. Egyik könny a másikat tolja elő a szempillák alól. Sír, mint a gyerek és bólogat, ez az ő fájdalma, semmi más. Szólni nem tud. — Óvári, boldog vagy, mert tudsz hazamenni. Boldogabb vagy, mint én. Nekem nincs hazám, nincs senkim. Idegen vagyok e világon. Nem vár engem melegség..., nem várnak sírok, hol kisírhatnám magam. Halk sóhaj szakadoz elő Natáliából. Óvári táguló szemekkel mered reá: — Natalia, te is!!?... — Én is... én is... Óvári! Hazug őrületnek vagyunk az áldozatai... és... és... kezdem utálni magam... Szeretném itthagyni magam... itt hagyni, mi bennem hazugság..., rossz..., bűn s menekülni... menekülni... messze, hol nem ismer senki, hogy én is boldog legyek... csak egy kicsit is boldog legyek... s nekem nincs hazám -- nincs senkim... Keservesen sír. Óvári megkapja Natalia kicsiny kezét, majd összeroppantotta szorításával. Közel hajol hozzá s úgy nézi. mint a hűséges kutya gazdáját, mikor megsimogatja. — Gyere velem, Natalia!... — súgja a megilletődés remegésével — magammal viszlek Magyarországba. Leányom leszel. Úgy fogunk szeretni, mintha a mienk volnál. Feleségem is, a gyerekek is. Te is boldog leszel. Nagyon boldog teszel. Gyere velem... — Nem mehetek Óvári..., nekem Magyarország sem hazám. Nem mehetek. — A magyar föld gyermekének fogad mindenkit, aki szereti s otthont ad mindenkinek, ki boldogságot keres nála... Jó szívek lakják a magyar földet s úgy becéz ott mindenki, mint az elhagyott árvát a legszentebb könyörület. Gyere velem..., hagyd itt... — Nem... nem mehetek, Óvári. Nem hagyhatom itt Alexet... Minket egybe kapcsolt a sors s együtt kell maradnunk... Óvári, érzem, mi valami nagy hatalomnak vagyunk a kezében s csodálatos futás a mi életünk... Óvári lehajtja fejét s hallgat. Natalia fehér arca átszelle- mülten nézi, két könnycsepp kúszik le azon a meleg fehérségen s az arca édes mosolyra fordul. — Hallgass ide, Óvári!... — szól Natalia meleg bizalommal. Óvári felemeli könnyes szemét. — Ugye, nagy valami a szülői szeretet? — Natalia kérdése halk, áhítatos, meleg, mintha imádkozna. — Á leghatalmasabb valami a világon. Az összetartozás érzése azokkal, kik vérünkből való vér. Erősebb, mint az élei, erősebb, mint a halál. Ha ellene lázad a dac, össze zúzza magát rajta. Egy ideig magadba szoríthatod, de azután előtör, lábára állítja a haldoklót is, viszi, odahurcolja övéi lábához, hogy még egyszer felemeljék avagy, ha nem érdemli, odavessék az ebeknek, de a halál is édes így... otthon..., a haza földjén. Vétkeztem, Natalia..., vétkeztem nagyon... s nem bocsátja meg vét-
