Harangszó, 1936
1936-05-10 / 20. szám
27. évfolyam ÍŐ36. május 10. 20. szám. Alapította t KAPI BÉLA 1910-ben. Laptulajdono* : Ounántúli Luther *8zövetség. Megjelenik minden vasárnap. Ingyin mtlléklat tané* alatt kéthetinként a KIS KARANQ8ZÓ l93ő-ben beolvadt lap a Jöjjetek énhozzám. Poatacaekkszámla : 30.628. ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS NÉPLAP. Ebben a keresztyénségben kegyelme gazdagságából nekem és minden hívőnek minden bűnt naponként megbocsát. A harmadik hitágazat lutheri magyarázata a kiskátéból. A Harmnguú uukMiM-kladóhlvalala • QYÖR ű., Petőfi-léc 2. Előfizetési ára: negyedévre 1 P 28 fillér, félévre 2 P 4«) fillér, egy évre 4 P 80 fillér Csoportot küldéssel I0*/a-os kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 60 fillér Anyák napján. Monda Illés : Lássad, él a te fiad ! És monda az asszony Illésnek : Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy és hogy az Urnák beszedő a te ajkadon : igazság. I. kir, 17:23—24. A szép májussal eljött megint hozzánk az a szép ünnep is, melyet újabban szerte a nagyvilágon megünnepelnek, az édesanyai hűségnek az ünnepe. Sok szép em- emberi szó hangzik el e napon gyermekek ajkáról és szónoklatokban. De jó volna fölfigyelni arra a szóra is, melyet e nap szavai között az Isten üzen. Ezért hasznos elolvasni a királyok első könyvének 17 fejezetébe foglalt történetet. Egészen a ma képe van előttünk. Isten prófétája által ítéletet hirdetett egy büneioen elsülyedm készülő világnak, c-hinség, nyomorúság, panasz van mindenfelé. Olyan sok-sok tragédia játszódik le az életnek napjaiban. A szegény sareptai pogány özvegyasszony is nehéz gondokkal küzd. Odáig jut, hogy fia részére elkészíti az utolsó harapni valót és azután elkészülnek mindketten az elkerülhetetlennek látszó halálra. Ilyen állapotban találta meg őt Illés és Isten nevében követelést és ígéretet hoz neki. Követeli, hogy a teljesen elcsüggesztő állapotban nyissa meg kezét és teljesítse Isten követelését. Adja oda utolsó falatját. És ígéretet kap: „sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kévésül.“ A pogány özvegyasszony meghallgatta Isten szavát. Teljesítette a követelést és hitt az Ígéretben. Épit az Isten szavára. Menekülésének egyetlen útját abban látja, hogy engedelmeskedik Istennek. A hit bizakodásával mond le utolsó falatjáról és nem csalatkozik meg hitében. Milyen csodálatos élmény van belefoglalva ebbe a rövid, száraznak látszó kis mondatban: „Evék mind ő, mind az ő házanépe naponként“. Olyan szép volt ennek az édesanyának Istenre hagyatkozása, hogy még Jézus is föleleve- niti alakjának tanítását. (Lukács 4:25—26.) Anyák napján, ha sok szülő tele van aggodalmaskodással gyermeke Tőlünk kitérni csak érdekből, vagy méregből lehet, de meggyőződésből soha. Lehet, hogy valaki kitér egy karikagyűrűért, állásért, vagy egyéb Judás-bérért, lehet, hogy valaki kitér bosszúból, de aki megismerte a mi egyházunknak fenséges, tiszta, evangéliomi légkörű, Krisztus alapította drága lelki otthonát, az innét „meggyőződésből“ képtelen elmenni. Ezért fájdalmas minden kitérés. Nem a számbeli veszteség teszi azzá, hanem mert minden kitérésnél hontalanná válik egy szegény lélek. A kitérők mindenféle fajtája sajnálatra méltó. De talán a legszá- nandóbb az, aki dacból tér ki. Méltánytalannak érzett egyházi adója miatt a vezetőséggel való összetűzés Boldog, mosolygó gyermekarc. Minden oka megvan rá, hogy biztonságban és boldognak érezze magát —; és hogy mosolyogjon. Pedig nem a biztonságos anyaföldön van. Annál is biztonságosabb, jobb helyen: az édesanya kezében. Az édesanya keze tartja, emeli fölfelé ezt a gyönyörű gyermeket. Ismerős az a biztosan tartó és magasba emelő kéz... Az én, a te, a mindnyájunk édesanyjának a keze... Abban a boldog gyermekben ismerjen rá mindenki kicsi őmagára! Aki csak elérheti, csókolja rá forró háláját, könnyes csókkal az édesanyja kezére és emlékezzék! És emlékezzünk jövőjéért, jó, ha átengedi magát Istennek, mert akkor ő is hallani fogja Isten biztató szavát és vallomást tesz majd ő is: „Lásd, él a te fiad“ — „Most tudtam meg, hogy az Urnák beszéde: igazság.“ ingerült pillanatában becsapja maga mögött az ajtót s elmegy nagy mérgesen egy másik — idegen házba. Mintha bizony ott meg tudna valaha is szokni. Az ilyenek holtuk napjáig úgy érzik magukat, mint ahogy érezné magát az a magyar, akit akáclombos édes falujából kidobtak az afrikai őserdők vadidegen világába. Hiába keresi az otthoni csillagokat, a régi házakat, a bólintgató ismerős fákat, ismerős beszédű- mosolyu hazai arcokat. — Senkit nem ért meg, — őt sem érti senki. Szegény hontalan lelkek ! De sokan hazajönnének, csak — csak az a komisz, dacos gőg engedné! Ám egyszer volt egy tékozló fiú, aki mindent legyőzve — hazatért! Sz.J. mi is, akik már el nem érhetjük! Emlékezzünk magunkbaszállva és meakul- pázva az ölelő, simogató, a feddésben is magasba emelő, értünk annyiszor imára kulcsolódott, mindig szorgoskodó, drága anyai kezekre! Az anya keze a véghetetlen, soha meg nem érdemelhető szeretet fáradhatatlan szerszáma. Ilyen volt mindig, ilyen is legyen mindörökké! *** Anyák ünnepén — ennek a képnek látán megújul előttem egy kisdiákkori emlékem. Soproni cserediák voltam. Egy tavaszi vasárnapon az u. n. „német“ Wolf Lajos. Hontalan lelkek. Az édesanya kezében.
