Harangszó, 1936
1936-05-10 / 20. szám
HARANG SZÓ 1936 május 10. 156, testvéreimmel elmentünk a csudálatosán szép Dudlesz-erdöbe virágot szedni. A fák alja csak úgy aranylott a tömérdek kankalintól, amit német testvéreim „Him- melschlüssel“-nek (égkulcsa) neveztek. Csudálkoztam ezen az elnevezésen, nem különben a falunkbeli Isten kulcsa elnevezésen is. Mindegyikünk hatalmas csokrot szedett az istenadta szép virágból, még a kisöcsénknek, az otthon maradt Ferdinándnak is vittünk egyet. Ö már az utca végén várt ránk. Ö lépett először a szobába és repült csokrával a Mutter karjába: „Mutter! Himmelschlüssel!“ S az a hatgyermekes, törődött anya milyen boldog sikoltással kapta karjába a selypítő kis gyermekét! Himmelschlüssel? Mein Kind! (Mennyország kulcsa? Gyermekem!) Hogyan ölelte, csókolta össze gyermekeit! Az ócska szekrény tetején mindegyiknek a csokrát külön pohárba tette és gonddal ápolták, míg csak el nem hervadtak. Most, amikor visszaemlékszem erre a kis élményre, mint tanító és mint már szülő is — megértettem, hogy én akkor a mennyországnak láttam egy darabját, aminek az ajtaját azok a virágok nyitották meg. Megérdemelték a nevüket: a mennyország kulcsai voltak. A leróhatatlan gyermeki adósság e kedves adóját — a virágot —- a szülői és gyermeki szeretet bájos találkozása valóságos kulccsá avatta, amelyik megnyitotta az ég — a mennyország kapuját. Kedves Anyák! Ne múljék rajtatok, hogy az anyák napján gyermekeitek szeretettel nyujSxlilök napján. • A negyedik parancsolat szüntelen előtted legyen. Ne feledd: szüleidnek mindig adósa maradsz. Ha száz évig étnek, sem adhatsz nekik annyit, amennyit ők adtak néked. Addig szeresd szüléidét, mig élnek. Nem tisztességes dolog, mikor valaki panaszos kenyéren tartja elöregedett szüleit, koporsójukra pedig képmutató gyásszal hullatja a könnyeit. Ne feledd: egyszer te is megöregszel. Biztosíts hát szüleidnek olyan öregséget, mint amilyent te szeretnél majd egykor magadnak. Kagawa. A nevét jól ismerik már olvasóink. Japán jelenkori nagy apostola. Költő és igehirdető, újságíró és próféta, munkásvezér és tudós egy személyben. Most néhány apróságot közlünk róla és vele kapcsolatban egyik legutóbbi írása alapján. *** Valaki megkérdezte tőle, hogy a japánon kívül hány nyelvet beszél. A szerény Kagawa így felelt: „Egyet sem. Csak utánozni próbálok néhányat“. * * „Négyszáz évvel ezelőtt a római katolikus Xavier Ferenc hirdette japán földön először a ke- resztyénséget. Szép munkát végzett. Sajnos, azonban utódai lázadást szítottak a japán kormány ellen s ezzel anyit ártottak az evangéliom ügyének, hogy azt még most is érezzük. Egyik jatandó virágszálai is ilyen mennyország- nyitogató kulcsokká váljanak! Ne múljék rajtatok, hiszen Krisztus Urunk is azt mondotta a gyermekekről, hogy ilyeneké az Isten országa. R. S. Csak a keze látszik s az egy gyermeket tart. Jó magasra. Ö maga látatlan marad. Számára csak egy fontos : hogy gyermeke emelkedjék — magasra, boldogan. íme. Ilyenek as édesanyák. A csoda. Irta: dr. Schlitt Gyula. 16 Ezzel elkeseredett pillantást dobott vissza a szobába s kiment. Rujeff érezte e pillanatban, hogy a szovjetban sincs egyenlőség. Ott is az egyik rész parancsol, a másik rész engedelmeskedik. Ö most például engedelmeskedik, de szó nélkül engedelmeskedik. S így kell lennie. Furcsa is volna, ha például ö akarna Alexnek parancsolni. Nevetséges lenne. Hogy akarna ö Natáliának életirányokat előírni. E gondolatnál elszégyelte magát. Igazoltnak érezte, hogy ö az alárendelt. — Nagyszerű voltál, Natalia, az este —• kiált fel Alex —, szeretnélek megcsókolni. Tüneményes volt a szereplésed... Alex keze közé vette Natalia forró arcát s úgy nézte közelről. — S te csodálkozol ezen, Alex? Ilyen emberek között nem lehet más lenni. Hol szellem sugárzik a szemekből, ott nem lehetünk ügyetlenek és ostobák. — Szívemből beszélsz, Natalia, én is így éreztem, a lehetetlent is megoldottam volna ma este. — Lehelletükben szeretet, szavukban ennek felkínálása lüktetett s felolvadtam, Alex. Felolvadtam. A gyűlöletbe mártott szív szeretet után vágyódik és kezeket keres, melyek feléje nyúlnak. S úgy éreztem, megtaláltam ezeket a kezeket... Olyasfélét érzek, mint még soha... Ez érzésem, valami a boldogságból... — Én úgy voltam, mintha ma este éreztem volna meg legelőször az élet lényegét. Ez pedig a szabadság s mi, Natalia, rabok vagyunk, rabok s ezer kötéllel vagyunk megkötözve. Láttam egy világot, melyben nincs terror, nincs aggodalom és nyugtalanság. Szabadon csapong a gondolat, a szó. Egy pillanatig se gondoltam arra, hogy kémek vagyunk s fenyeget a le- tsrtóztstss — Ide kellett jönnöm, hogy megtudjam., mi a biztonság. — Az az érzésem, hogy nem is vagyunk idegenek Párisban 1 — Alex, mi haza jöttünk... Csak súgva merte ezt mondani s egészen közel hajolt Alexhez. Alex gyönyörködve nézte ezt a szép arcot, mely naiv ártatlanságában olyan közel volt hozzá, hogy érezte a belőle áradó meleget. S ez a csodálatos leány, ki egy mosolyával tömegeket hozott mozgásba az este, forró közelségével még a szivét sem dobogtatta hevesebb lüktetésre. Ugyanígy volt Natalia is. Alex kézszorításában nem érezett soha mást, mint embertársának önzetlen szeretetét, Nem a szerelmes férfi közeledését látta ragaszkodásában, hanem a jóbarátnak szolgálni kész odaadását. — Cseppnyi gyűlöletet se éreztem bárkivel szemben, —• súgja Alex még halkabban. — Szégyeltem magam, hogy revolvert hordok. Nyomta a lelkiismeretemet, mint valami súlyos kő. — Moszkvában — mondja Natalia — azt hallottuk, hogy nincs lelkiismeret s ez csak a burzsoázia nevelésének termel- vénye, mivel megfékezik a nyomor lázadását s biztosítja hatalmát az uralmon levő osztály. Pedig van lelkiismeret benevelés nélkül is. Magamon tapasztalom. Vannak furdalásaim, hogy a bőrömből szeretnék kimászni!... — Nem vérezném be kezemet én sem!... — Akkor mit akarunk itt, Alex? — Majd Rujeff!... — Hát azt hiszed, hogy ennek a vadállatnak kezére játszom Lohet? — Pedig visszavonulás nincs, Natalia. Rajtunk tartja kezét Biri'tow s a legkisebb gyanúra int... s tudod, mit jelent ez?...
