Harangszó, 1936

1936-05-03 / 19. szám

150 HARANGSZÓ 1936 május 3­burgról lefelé! Be is borul felettem' s a kanyargó fasorok útján eláraszt az ég­bolt zuhogó könnyeivel. A feketecsuhás barát. Erfurt emlékek seregét zúdítja ránk. Itt indult el Luther korán derékban tört jogászpályája. All még a régi egyetem- épület díszes csúcsíves kapujával. A le­véltárban megmutatják az 1501-es egye­temi matrikulát. Egyik lapján apró be­tűkkel latinul ez a sor olvasható: „Lu­ther Márton Mansfeldből.“ Mellette is­meretlen nevek. Ugyanitt, a városház lépcsöcsarnokában hatalmas falfreskók ábrázolják Luther erfurti élményeit. Itt is, ott is emelkednek femplomóriások, melyekben Luther később átutazóban prédikált. Erfurt különben ódon templo­mok városának is nevezhető. Egyik ősi utca belső udvarán még ott sárgul a ház, melynek diákotthona őt is vidám lakó­jának látta. Mígnem elérkezett az utolsó baráti este, lant hangjaival és búcsúsza­vával, hogy utána az ifjú ember bezör­gessen a közeli fekete kolostor ajtaján. Az Agoston-kolostor. A reformáció bölcsője. Mert nem a 95 tétel kiszögezé- se a tulajdonképpeni kezdet. Ennek a koldulószerzetnek a falai közt bújik meg a keresztyén megújulás titkos eredete. Luther lelki vívódásaiban! Kívül az egyik szárnyon rám merednek a százados ab­lakok rostélyzatai. Elmegyek a táblával jelölt kapu mellett, mely becsapódott a megrettent lelkiismeretű ifjú mögött. Az­tán a rendes bejárat kilincsére teszem a kezem. Komor csendet várok és üde gyermekkacagás fogad. Árvák nagy csa­ládja lakja e megszentelt helyet. A gö­röngyös udvarban törékeny házacska. Itt éjszakázott Márton öreg atyja két íz­ben is. Először, amikor vissza akarta hívni fiát a világba. Másodszor pappá avatásakor. A szerzetesek cella-épülete modernül átalakított. A széles folyosón csak a falívek emlékeztetnek a régi kis kamrákra. Egyet hagytak épségben csu­pán, Lutherét. Ki is merne ehhez hozzá­nyúlni? Lankadt kézzel és visszafojtott lélegzettel lép ide be mindenki. Kőkoc­kái lyuggatottak és vedlett szintiek. Ezeken nyargalt ö fel és alá s vívta tu­sait. Ezekre hullott le ájultan megsanyar­gatott testével. A sarokban vigasztaló eszköze, régi jószág: lantja, melynek húrjait még az ő ujjai pengették. A má­sik saroknak dőlve feketére bámult, rozs­dás fogantyujú, forgójából kiemelt kapu: ennek a rácsozott résén néztek ki belül­ről a kopogtató, bebocsátást kérő arcá­ba. Régi asztala és széke is érintetlenül. A kis cella mély ablakszeme zöld udvar­ra néz, mögötte a templom. A fü alatt barátok temetője, erre szegeződött Lu­ther tekintete. Ide illik hát az ablakmé­lyedés falára egyik utolsó eredeti levele, győzelmes kezdő sorával: Elnyeletett a halál diadallá. Biblia, emléktárgyak, fal- rafestett dicsérő versek kísérlik ma me­legebbé tenni ezt a rideg helyet, de azért így is hűvös, hideg és komor. Kár is vál­toztatni rajta: ilyen volt a valóságban! A keresztfolyosó kecses hajlatú ívei alatt átmegyünk a templomba. Az evan­gélikussá lett szegényes szerzetestemp- íom tetönyergébe tornyocskát ültettek. Belül az oltáron a Megfeszített képe előtt nagy kőlap nyújtózik: Zakariás sírját fedi, a rend híres barátjáét, aki Húsz Já­nos elégetésében döntő szerepet játszott. Pont száz évre rá fekszik rá széttárt ka­rokkal rendi szokás szerint egy új szer­zetes, hogy a rend rendes tagjává avas­sák: a Huszt oly sokra tartó Luther! A régi szószéknek csak a helye van már meg: Luther-szobor áll most a törede­zett köveken. Amikor újra kilépek az ut­cára, a nyüzsgő, hangos gyermekhad után néptelenség és csönd útját rovom, mintha ott benn volna az élet és idekinn a hallgató kolostor. Nagypénteki prédikáció. Ilyen hosszú nagypénteki prédikációt még sohasem hallottam. Egész nap já­rom Wittenberg utcáit és mindenütt pré­dikálnak. Templomban és templomon kí­vül, emberi ajkak és fa’kó írások és rok­kant tárgyak. Mert Luther mindenütt és mindig a kereszt prédikátora! És ez a város az ö városa. A régi Elster-kapu helyén a Luther-tölgy üdvözöl. A bulla- égetés emlékére ültették, ma már több mint száz évgyűrűt takar a kérge. Előre­nézek: meredek tetőiével, két súlyos tor­nyával hívogat a város-templom. Ajta­ján nagy kő Luther-rózsa alatt megszív­lelendő írás; hívja istentiszteletre a gyü­lekezetei és a vándorokat: Nem járt az Wittenbergben, aki nem volt itt isten­tiszteleten, mert Istennek hajléka nem muzeum, de a Szentlélek műhelye. Ez volt Luther prédikációinak színhelye, több mint három évtizeden át. Oh, mit hallottak ezek a falak! S milyen jól jel­lemzi id. Cranach Lukács oltárképének alsó része az ő igehirdetését: Középen a megfeszített Krisztus, jobbra a szószéken Luther, balra a gyülekezet, elsősorban a családja. Igazi nagypénteki kép! Luther nagy művész kortársának ecsetjéből ke­rültek ki a kép többi részei is. Különö­sen eleven színeiben az úrvacsora szer­zése, kerek asztal mellett! A képeken a reformáció nagyjai felismerhetően szere­pelnek a bibliai szent történetek megáb- rázolásaiban. A régi szószék helyén osz­lophoz kötözve fehér kőből vésett dom­bormű áll. Ez is a prédikáló Luther. Meg­vetett lábakkal, magasra lendült jobbal hirdeti az evangéliomot. A gyülekezetre villantja szemét és belesikolt hallgatói szívébe. A ma használatos szószék a szemközti pillérről nyúlik előre. Ebben a templomban mindig két helyről is pré­dikálnak! A híressé lett, többször leégett s meg­sérült vártemplom ma pazar fényben csil­log. Tornyával messziről integet már. Aranysugárban tündökölnek mozaik be- <űi, körbeírva: Erős vár a mi Istenünk... Homlokzati bejárata tulajdonképen nincs, mert a hatalmas torony áll a helyén. A középső oldalajtón ércbeverve a vitaté­telek. Belül márványos ragyogás, vakí­tó színek, dísz, faragás, magasság és mélység. A reformáció vezérei szobrok alakjában őrködnek az oszlopsorokon. Még állanak a fejedelmek gazdag mívű székei és a császár karcsú trónja; a fel­avatásra építették őket 1892-ben. Izzó barna faköntösben kígyózik az eredeti szószék mása. Alatta koszoruzott már­ványkő: Luther sírhelye. Pár lépésre Me- .anchtoné. A nagypénteki istentisztele­ten nagyon kevesen voltunk. Azt mond­ják, rossz az akusztikája a templomnak s a városi templom megtelt. Mégis szo- morítóan hatott, s örömmel gondoltam haza, ahol ilyenkor a legrosszabbul épí­tett, a legelbújtatottabb istenháza is megtelik. . A Luther-ház gazdag gyűjteményét nem lehet leírni, még végigjárni is kime­rítő. Luther-képek, szobrok, érmek száz­számra; valamennyi műve, róla írt tanul­mányok végtelen halmaza; a reformáció történetének ezer adata, -— ki tudná fel­sorolni? Tele a nagy előadóterem is, ahol Luther professzori előadásait tar­totta. Berendezve a családi lakószobái is. Csak egyet hagytak változatlanul, a dolgozószobáját. Padlózata egészen ki­vásott már ezerek járásától. Üveg alatt védik kiszálkásodott, széles asztala lap­ját, amelyen annyi megszámolhatatlan sort vetett papírra. Ablaka színes kockái alatt pihenő ülés. A sarokban emelete­sen tornyozódó cserépkályha. Az egész ház kertben fekszik. Valamikor határos volt Melanchton kertjével. Az átjáró ré­gen befalazva. Ott ültek gyakran Me- ianchton ritka, ma is élő, most újra rü­gyező két tiszafája alatt: Luther és ba­rátai. Párszáz méterről, az Elbe partjáról visszanézve olyannak tűnik a vártemp­lom mai gazdagmívű tornya, mint vala­mi óriási diszesfejű injekciós-tű! Alulról nyúlik fel a szivattyúja, felette kissé megszélesedik, aztán hirtelen összezsu­gorodik és tűcsúcsban fut össze. Tün- döklik a hunyó nap sugaraiban, patinája zöld fényben viliódzik. Elragadó láto­más! Oh, valóban nagy fecskendő volt a reformáció! Talpra állt tőle a beteg. Vájjon nem kellene-e a mi kóros keresz- tyénségiinknek is egyszer újra kiadós adag az ő szérumából: az evangélium­ból?! Lépjünk hát Luther nyomába, ő nem magához csalogat, ő mindig csak tovább mutat: az élő Krisztus felé! Berlin. • Scholz László. Vér és arany. Lelkünk két leg­veszedelmesebb ellensége ez: a bűnös vér és bűnös pénz. Hány családi oltárt döntött már szét, hány lelket taszított már kárho­zatba a bűnös vér és a bűnös pénz! „ Tiszta szivet teremts bennem oh Isten és az erős lelket újjitsd meg bennem“. A mai lány gondjai. Irta : Szollár Irén. 3 Aki nem ért ezekhez a munkákhoz, kárba vész a legnagyobb jóakarata is: állandóan lihegni, izzadni fog a munká­tól, melyet végül mégis csak rosszul vé­gez el. S nem ér rá férjének igazi lelki­társa lenni, nem ér rá, hogy lelkitársa legyen gyermekeinek sem. Állandóan meg lesz sértve az ilyen asszony, ha férje nem eléggé dicséri müveit s nem eleget hálálkodik, óriási munkájáért. Persze a szegény férj nem is sejti, hogy az asszonynak egy ebéd kozmás rántás nélkül olyan, mint egy megnyert ütkö­zet. S nem ér rá majd friss levegőre menni, sem egy kicsit művelődni, mert folyton csak dolgoznia kell, az egyre több munkát adó háztartásban. A végén aztán türelmetlen, zsörtölődő, elégedet­len lesz. Ki amilyen asszony lesz, olyan lesz az otthona. És te vájjon milyen asszony leszel? Amilyen lány most vagy. Vájjon mi teszi a lakást otthonná? Az, ha látszik rajta, hogy ezt valaki lak­ja. Egy íróasztal, melyen könyvek, ira­tok, lámpa és írószerszámok állanak, alatta egy kis szőnyeggel. Varróasztal-

Next

/
Thumbnails
Contents