Harangszó, 1936

1936-05-03 / 19. szám

1936 május 3. HARANGSZÓ 149 Innen olvasta fel utoljára a jézusi igét: Jöjjetek hozzám mindnyájan ... Ide hozták át felravatalozni a szomszédos grófi házból, ahol utolérte az „órácská­ja“, amint ö szerette a halálos órát ne­vezni. Felmegyek halottas-háza szűkén kanyargó, nyikorgó lépcsőin, melyeken akkor ö is felment még egyszer, hogy többé maga lábán már le ne jöhessen. A tág szoba közepén nem áll már a szófa, melyen lehunyta a szemét. De a falon hatalmas kép ábrázolja a haldoklót. Jus­tus Jonas leírása alapján készült, aki je­len volt utolsó óráiban. Megrázó pilla­nat: felveti még egyszer láztól csillogó szemhéját és igent mond a feltett kér­désre, hogy abban akar-e meghalni, amit hirdetett. Egy kis üvegszekrényben ott fehérük halotti maszk­ja, mellette gipszöntvény két kezefejéröl is. Milyen más itt, mint ahogyan általában elképzeljük őt! Vonásai bámulatosan fi­nomak, gyengédek, csen­desek és mosolygónk. Nyugodtan halt. Be so­kat imádkozott is érte: a csendes végóráért. Az énekes diák. Eisenach őrzi a diák­tanyáját. Egyik favázas, horpadt falu házában. Cotta Orsolya asszony adott a szépen éneklő fiúnak két szobácskát. A belsőbe éppen csak hogy a fekhelye férhe­tett. Hetvenen felüli fia­talos anyóka vezet az emlékek között. Ilyen lelkesülten, remegő lé­lekkel, lángoló hittel és legendás tűzze! még sen­kit nem hallottam Lutherről szólni! Min­dent tud Lutherről és úgy idézi szószerint, mint egy theológus-tudós. A kis gyűjte­ményben képek, írások, középkori kot­ták, Luther-munkák. Egy régi Luther-bib- lia, olvasó-kalauzzal, ahogyan Luther ol­vasta egy évben az írást. Az asszonyka mindennap felüti a megfelelő helyet és felolvas belőle a látogatóknak. A belső feljáró tövében még ép az a pitvar, mely­ben később a már nagyhírű reformátor megeskette egykori úrnője leányát. A bibliafordító lovag. Wartburg vára innen csak jó sétányi- ra van. A thiiringiai erdő szélén vagyunk. Az erdei úton egyszerre csak feltűnik a négyszögletű, levágott, lapostetejű vár­torony, közepéből égnek nyúlik egy vé­konyszálú kereszt. Az oromról csodála­tos kilátás a végtelen rengetegre. A vár­palota Szt. Erzsébet emlékeket rejteget, mesterdalnokok legendáiról mesél. De a színek, a kincstárak és a pazar látomá­sok után legmeghatóbb mégis csak az a nyűtt szobácska, kopott gerenda-tetőze­tével, agyontaposott padlózatával, desz­kával bélelt falával, melyben a szakállas „György lovag“ fordította le az Újszö­vetséget. A szobában Möhrából hozott asztal, Rudolfstadtból való ágy-keret. Díszesen faragott faliszekrénye, háziszek­rénye és lovagi kardja is megvan még. A híres tintafoltból már semmi sem lát­ható. Legfeljebb a nagy darabon le­hullott vakolat rút helye; a zarándokló tömegek tették tönkre. Itt tervezte Luther a rózsa-jelvényt is, amit ma viselünk. A színes ablaküvegeken keresz­tül elbájoló kép tárul a vidékre. Esőtől harmatos lombosodó ágak csillog­nak a napsugárban. Ma­darak csattognak.. Mind­járt megértjük, miért ne­vezte ezt a helyet a nagy fogoly nemcsak „Path- mosz-szigetének“, nem­csak „pusztájának“, de a „madarak országának“ is. Már az egész csoport kiment a látványos haj­lékból. S én egy percre utolsónak maradtam hangok és nyüzsgő em­berek nélkül s szorító érzések között hallgat­hattam a nyomok néma beszédét. Aztán nekem is mennem kellett. Mi­lyen nehéz is a Wart­Egyetemes gyámintézetünk koszorúja Luther sírján. Elhelyezte annak idején báró D. Radvánszky Albert egyetemes jelügyelő. őrület..., fül és szem nélküli szenvedély!... Natalia ma este, a nagy siker után olyan hangulatban volt, hogy verebet lehetett volna vele fogatni s hamar kész volt a megbocsátásra. Kezet nyújtott neki s Rujeff úgy kapott utána, mint a kutya a feléje dobott kenyér után. Szájához emeli, de nem. ért rá megcsó­kolni, jött Alex. Mintha részeg lett volna. Ott zúgott még fejé­ben zajával az egész este... —- Csodálatos voltál, Natalia!... — tör ki belőle a lelke­sedés. — Szép volt, Alex, — sóhajtja Natalia, — nagyon szép volt. Az első lépés sikerült1... — Lohe úr horogra kerül..., már pedzl.... — nevetett na­gyot Alex. — Nem loptam én se a napot, — dicsekszik duzzadó ön­érzettel Rujeff. — Csodálkozni fogtok!... — No, mivel akarsz meglepni bennünket?... — Olyan felfedezést tettem, mely még nagy szolgálatot tehet... — Felfedezést!!?... — kérdik majd egyszerre Natalia s Alex. — Majdnem bejutottam a rendőrfőnök szobájába...-1- Lohe szobájába? Hogyan? — Unalmamban végigkopogtattam a házunk alatti pince- helyiséget s rájöttem, hogy a rendőrfőnök háza alatti rész is üres. Kezdtem szedni a téglát s alig néhány percre túl voltam. Átbújtam a lyukon... — S ha észreveszik, te szerencsétlen?... — kiált fel ke­zét összecsapva Alex. — Száz esztendeje, hogy valaki a folyosóban járt. Még patkány se mer ott tartózkodni. Feldolgoztam magam egész a padlóig s ha úgy suttognak odafent, akkor is hallani minden szót... Pedig ha jól sejtem, ép az öreg irodáját aknáztam alá... — Igaz ez, Rujeff?... — csattan ki Natáliából az izgalom. — Akkor ott fognak holnap este rólad tárgyalni, Natália. — Mondja Alex. — Rólam?!1... — Annak az öreg úrnak gyanús volt a kiejtésed... — Ahá..., értem, — kacagja jóízűen Natalia, — a herceg úr kétélkedett benne, hogy nem tudok oroszul... Dehát mit le­het erről tárgyalni? —• Ezt fogjuk megtudni, ha Rujeff nem hazudott. — Úgy van, mint mondtam, ha az ügyről van szó, nem szoktam hazudni. Rujeff örült, hogv végre valamit erélyesen vissza tudott utasítani. Szinte tűzbe jött. — Ha kellemetlenkedik az öreg, meg kell ölni. Majd el­intézem én, csak bízzátok rám. Nem fog sokáig okvetetlenkedni! — Na..., na..., Rujeff, — csitítja Alex, — nem olyan egy­szerű a dolog s nem gyilkolni jöttünk. Ezt megcsinálhatta vol­na bármilyen hajóslegény s nem kellett volna nekünk megtenni ezt a hosszú utat. Rujeff az ajkába harap s ilyesfélét morog foga között: — Ez a sok hitvány herceg..., tele van velük a világ s ez a baj. Kés kell ezeknek, Alex!... — ló..., jó..., ezt az ügyet bízd ránk, — mondja Alex, — most pedig nyugovóra. Elég volt mára mindenből. Menj, Rujeff. készíts el mindent, mindjárt jövök én is. — Óvári hol van? — kérdi Rujeff. — Iszik valahol. A korcsmákat járja. Mióta átjöttünk Magyarországon, erőt vett rajta a búskomorság, a honfibú s ezt altatgatja. — Veszélyes fajta, — csóválja fejét Rujeff, — jó lesz rá vigyázni. Sohase tetszett nekem Óvári. Úgy mondják, nemes faj sarja, abból pedig előbb-utóbb mindig kitör a honszeretet nyavalyája. Vigyáznunk kell, mert rájön a fajimádat s beleront a dolgunkba. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents