Harangszó, 1936
1936-04-12 / 16. szám
122, HARANGSZÓ 1936 április 12, jött, hogy mikor helyettem szenved, bizalmat ébresszen bennem. Sőt éppen nem érzelmek nemesítésére, hanem azért halt meg, hogy egészen az Övé legyen az életem. Érettem jött és teljes gyógyulásomra hullatta vérét. Magáévá tett. így most jöhet rám vész, vihar, szegénység, nyomorúság, kísértés, megpróbáltatás, betegség, halál, hálás szívvel Krisztus keresztjét ragadom meg és bizonyos vagyok felőle: „ ...hogy semmi nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban“. (Róm. 8:38—39.) Akkor van tehát igazi nagypéntekem, amikor magamat egészen átadom neki és Őt égé zen elfogadom életem meg- mentőjének. ,,Jézus, evilág bűnéért Ki meghalni eljöttél S tévelygő nemünk üdvéért Önként áldozat lettél; Te, ki kész voltál ont ni vért Ádám romlott fiaiért: Kérlek, halálod ára Rajtam ne vesszen kárba". Ittzés Mihály. A tisztító vér. írva áll Istenünk igéjében, amely örökké megmarad, hogy Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől. (I. János 1, 7.) A m u 11 bűneitől, melyekről azt hitted, hogy eltemetted őket a feledés mély kútjába. A vér megtisztít minden bűntől! A jelen bűneitől, amelyek úgy fojtogatják az életedet, vagyonodat, becsületedet, egészségedet, mint az élősdi fű, amely körültekeredik a búzaszáron. A vér megtisztít minden bűntől! A jövendő bűnöktől, melyeknek csirái testedben és véredben nyüzsögnek. A vér megtisztít minden bűntől! A titkos bűnöktől, melyeket mesterien tudsz elleplezni az emberek szeme elől, de amelyeket tud és ismer ő, aki még fejed hajszálait is tudja. A vér megtisztít minden bűntől! A nyilvános bűnöktől, amelyekkel romlott cimborák társaságában dicsekszel, de amelyekről egytől-egyig számot fogsz adni ama napon. A vér megtisztít minden bűntől! A g ye r m e k- és ifjúkor bűneitől, amelyeket a tudatlanság mentségével szeretsz szépítgetni, de amelyek szintén beletétetnek majd a mérlegserpenyőbe. A vér megtisztít minden bűntől! Az öregkor bűneitől, melyeket nem ment a gyengülő akaraterő s a hoz- zádtartozók szemethunyása. A vér megtisztít minden büntöi! A gondolatbeli bűnöktől, melyekről rajtad kívül senki sem tud, csak a szívek vizsgálója. A vér megtisztít minden bűntől! A kedvenc bűneidtől, amelyeknek melegében oly szívesen sütkérezel s kedvökért sok örökkévalót elmulasztasz. A vér megtisztít minden bűntől! Óh kibeszélhetetlenül drága a jézus Krisztus vérének érdeme! Imé ilyen tisztulást visz végbe azok életében, akik hisznek Isten megbocsátó irgalmában. Természetünknél fogva koromfeketék vagyunk, de a drága vér hófehérekké mos bennünket. Keresztyén! Vagy megtisztulsz e vérrel minden bűntől, vagy alámerülsz a tűznek tavába minden bűnnel. (Jel. 20, 13-15.) Ne késlekedj! Imé itt az Istennek Báránya, aki elveszi e világnak bűneit!! (János 1, 29.) Horeczky Béla. Az utolsó vacsora. Az úri szent vacsora szereztetésének szent jelenetét nagyon sok művész megfestette. Ezek között az utolsó vacsora-képek között leghíresebb az, amelyet Leonardo da Vinci festett. Mai egyik képünk ezt a festményt ábrázolja. Ez a hires kép megszámlálhatatlanul sok másolatban terjedt el a keresztyén világon. Bizonyára nem egy olvasónk szobája falán is ott függ belőle egy- egy példány. Ezért szeretnénk erről a hires képről néh^iy érdekes dolgot elmondani. Leonardo da Vinci 1452—1519-ig élt. A világ egyik legnagyobb lángelméje volt. Festészethez, szobrászathoz, építészethez, költészethez, zenéhez és a természettudományhoz egyformán értett. Legnagyszerűbb alkotásainak egyike az utolsó vacsora, amelyet a XV. század utolsó tizedében egy milánói kolostor ebédlőjének a falára festett. A képet a művész negyven évig tervezte, a tényleges megfestés nyolc évig tartott. A kép magassága 4.65 méter, szélessége 8.68 méter s rajt az alakok valamivel nagyobbak az életnagyságnál. A kép újkorában oly csodálatosan élethfi volt, hogy amikor valaki belépett az ebédlőbe, azt hitte, hogy élő emberek ülnek az asztalnál. A művész az egész kép középpontjába az Ur Jézust helyezte. Nemcsak azzal, hogy őt festette középre, hanem azzal is, hogy a tanítványoknak úgyszólván mindegyike vagy tekintetével, vagy kézmozdulatával A csoda. Irta: dr. Schlitt Gyula. 12 IX. FEJEZET. Tula, Kursk, Kiew, Lemberg, Budapest vonalán haladtak. Óvári Magyarországot akarta látni. Azért vették erre útjukat. Hívta a föld, melyet megátkozott. Fájdallom hasogatta szivét, mikor az ezeresztendös magyar területen idegen nyeiven hallotta kiáltani a kalauzt. Keze ökölbe szorult. S milyen boldog volt, mikor feltűntek a magyar felirású állomások. Mennyit tudott beszélni erről az országról. Minden szavából a magyar hazafi jajja sír elő. Rujeff lázadónak nézte Óvárit. Meg is mondta neki, de mit törődött most mindezzel?... Itt dobta el kitüntetéseit..., itt..., itt mondta ki az átkot..., de nehéz volt ez az útszakasz!... Budapesten hat órai idejük volt. Megnézték a várost. A.z első nyugati világváros. Este érkeztek s Natalia majd beleszédült a káprázatos fénybe, niely szebbnél-szebb látnivalóval minden oldalról reá támadt. Fogalma sem vöt róla, hogy i.yen is lehetséges. A nappal fénye világít itt az éjszakában!... Mi ehhez képest Moszkva!'... Sötét sivatag. A kávéházakból kiáradó zaj végigvibrál rajta, mint a cimbalomverö a húrokon. Csak úgy feszül minden idegszála!... Az Andrássy-út végén megáll, belebámul abba az édes meleg fényáradatba, mely a végtelenből látszik feléje hömpölyögni. A látvány megkötötte lábát. Mozdulni se tudott. Úgy járt a dolgok nézésével!... A kivilágított halászbástya a tíindérviiág megelevenedésének képzetét idézte fel benne. Az a csodás fény..., azok a merész és mégis finom vonalak egy szép, sejtelmes áJomnak puha kontúrjait vetik a sötét háttérre. Az ember csak bámul és gyönyörködik. Micsoda forgalom az utcán. A népek ezre hullámzik fel- alá s vidám mind. Mosoly az egész út s vérbe csiklandozó csevegés muzsikája terjeng a levegőben. Mindenütt fény és kellem. Megelégedettség és elegáncia. Nincs egy durcás arc..., de mennyit látott Moszkvában!... Szeretné megismerni a burzsujt, ki szipolyozza a rabot, szeretné köztük látni a proletárt, kinek vérét szívják..., de nem igen akart sikerülni. Csodálatos!... Hát mit beszélnek akkor Moszkvában!?... E benyomást magával vitte, szívébe zárta, mint a fiatal leány első szerelmét. Erővel kellett az állomásra vinni. Szívta magába a soha nem látott gyönyörűséget s megfeledkezett minden egyébről. Kitárta benső világát, mint napfényben virág a szirmait, hogy áradjon beléje a pompa..., a fény... aranyfolyama. Úgy nézett vissza Budapestre a tovarobogó vonatról, mint ki élete legszebb élményétől búcsúzik. Fokozódott kíváncsisága... Milyen lehet Páris? Ahogy elhagyták Budapestet, nem lehetett Óvárit elvonni az ablaktól. Egyre magyaráz. Most itt vagyunk..., most itt..., mintha csak sejtelmük is lett volna, merre járnak. Érthető, hogy izgalomba jött a nagy darab ember. Szülőfaluja felé közeledtek. Áthaladtak ép a viadukton, mely két dombot .hidal át s lent van szülőfaluja. Majd az ablakot nyomta be, úgy nézett kifelé. Pedig sötét volt. De látja, mint alusznak ott lent, valahol egy kis házban a gyermekei..., vagyis nem gyerekek már azok..., nagy legények... Megdobbant a szíve... Régen volt..., sok idő telt el azóta... Szemét törli. Sír. Rujeff, amint átzakatolnak a viadukton, önkéntelenül elkiáltja magát: Ej, ha a levegőbe repülnénk. Nagyszerű hely a robbantáshoz! Nem igen hallották. Óvári szülőfaluját keresték lent a sötétben. Itt a falu végén van a temető... és két sír..., atyja és anyja sírja. Rettentő nyomást érez szívén, mintha a két sírhalom rajta feküdne. Keze egymásba csúszik. Imádkozik csendben, ne hallja, ne lássa senki. Hátha kinevetik. Megnyugodott kissé. Egész mivolta szemén keresztüli a temetőhöz tapad, de jó volna szintén ott pihenni. A vonatnak azonban nincsen lelke,
